Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Tiltakozás az üres címlap ellen

Az alábbiak iskolaújságunk következő havi számában fognak megjelenni, amennyiben olvasói levélként a szerkesztőség közlésre alkalmasnak találja. Baranyai István kommentárja alapján ez biztosra vehető.

----------

Ezúton szeretném megosztani az olvasókkal véleményemet a Szubjektív 2011. januári számának üres címlapos tiltakozásáról, az ezzel járó nevetnivalókról és azokról a fontos „felnőttvilági” dolgokról, amit a jelek szerint senki sem tartott fontosnak.

Mint tudjátok, az iskolaújság januári számában üres címlappal tiltakozott a médiatörvény ellen. Természetesen nem számít reprezentatív felmérésnek, de a körülöttem lévő emberek nagy része nevetségesnek tartotta az akciót, a hozzám eljutott legpozitívabb reakció az „aranyos” volt, s nem feltételezem, hogy a szerkesztőség erre a hatásra blazírozott volna.
A papíralapú példány címlapján tényleg nincs semmi a fejlécen kívül, de a plakátok pont ugyanúgy néztek ki, mint egy átlagos példány esetén, az „üres” „címlap” telis-tele cikkcímekkel. Ez ebben a formában egy öngól, mert azok, akik nem fogják kézbe venni magát a példányt – mert ugye nem érdekli őket a dolog, csak szembeakadnak a plakáttal – azt a következtetést vonták le és fogják levonni, hogy a címlap nem üres, mert tele van cikkcímekkel, csak éppen fotó nincs rajta. Ez pedig nem fest jó képet a szerintem egyébként is… ööö… visszás kezdeményezésről.
Hogy miért tartom visszásnak? Kezdjük azzal, hogy az ürescímlapozás, mint olyan, szerintem már a Magyar Narancs és az ÉS esetében sem volt egy perfekt ötlet (szerény véleményem szerint pl. a HVG kreatívabb volt). A Szubjektív egyébként nagyjából két hónappal csúszott le a „trendről”, az egész esetet megmosolyogtatóvá téve pont azok szemében, akiknek szólna: azoknak, akik a „húúú üres címlap fújmédiatörvény (sic!)” állásfoglalásnál tágabb és koherensebb képpel rendelkeznek az ügyről. Legalábbis nagyon remélem, hogy ők voltak a célközönség.
Nekem egész egyszerűen nevethetnékem támadt, amikor szembejött velem a plakát. Először is, hol fenyeget egy mezei iskolaújságot a hatalom feltételezett narancsszagtól émelyítő, itt-ott rohadt vaskeze? Reális veszély, hogy valaki feljelenti az iskolaújságot? Olyan törvény ellen tiltakozni, ami csak névleg vagy átvitt értelemben vonatkozik rám, visszatetszést kelt. Ez olyan, mint ha én a magam tizenhat évével „NE VEDD EL A NYUGDÍJAMAT, VIKTOR!”-táblákkal vonultam volna ki a Kossuth térre. Értem én, hogy újság és újság meg média és média, de ez az egész számomra egész egyszerűen fontoskodó.

Ez volt az első, ami eszembe jutott. Fontoskodó. Itt vagyunk mi, a nagy és fontos Szubjektív, nagy mögöttünk álló történelem, nagy jelentőség, 89 Facebook-lájk! Mi is jól tiltakozunk, egy vitatható megítélésű ötletet másodforrásból átveszünk és jól megmutatjuk…a…izé… bárkinek. Egy olyan törvény kapcsán, ami minket csak névleg érint, már ha egyáltalán. Mindennek ellenére és mindemellett a Szubjektív akkor is egy iskolaújság marad, ha tizennégy éve írják és szuper dolgokat mond róla a Google és Mr. Page barátunk. Az iskolaújság, mint amolyan „almédium” korlátai az effajta tiltakozást nevetnivalóvá teszik.
Ha rajtam állna, az iskolaújság egy problémásnak ítélt vezetőségi döntés kapcsán tiltakozna üres címlappal – nyilván olyannal, aminek valamiféle köze van a kommunikációhoz. A kapuügy kapcsán lehetett volna rajta egy nagy lakat. Itt is felvetném, hogy szerintem egy iskolaújságnak az iskola belügyeiről kellene szólnia elsősorban, a filmkritikáknak, ha egyáltalán kerüljenek bele, csupán kisebb teret kellene szentelni – jelenleg ez fordítva van. Ez a tiltakozás pedig azt mondja nekem, hogy ez nem hogy nem fog változni, hanem egyre inkább el fog fajulni ez a folyamat.
Ha a Szubjektív ki szeretne lépni iskolánk négy fala közül, ez nagyszerű, nem lesz feleslegesen korlátozva az olvasószám 2011-ben, amikor már mindenkinek és a nagyanyjuknak is van blogja. Az azonban, hogy egy, az iskolára korlátozódó médiumban, ahol mostanában nagyon keveset foglalkoznak az iskola belügyeivel, pláne a vitás kérdésekkel, egy, a médiatörvény elleni állásfoglalás viszi a prímet, számomra azt jelenti, hogy az iskolaújság a koncepció „iskola”-részét felejtette el.
Adott tehát egy nem túl eredeti ötlet nem túl eredeti átvétele egy olyan témában, ami minket csak futólag érint, olyan megvalósítással, hogy a felületes szemlélő még nevetségesebbnek találja az egészet. Mindezt jó két hónappal azután, hogy az ötletet szintén kopírozó nagy lapok megcsinálták ezt. A legnagyobb probléma azonban nem ez. Úgy érzem, az iskolaújságot menedzselő felnőtt szerkesztőknek erre gondolniuk kellett volna, ha tényleg annyira komolyan gondolták ezt a fontoskodó megnyilvánulást, mint amilyennek látszik. Ha már komoly és fontos, legyünk komolyak és fontosak.
Egyrészt kezdhetjük azzal is, hogy „iskolában nem politizálunk”, egy intézményen belüli intézmény esetében pláne nem. Nekem ezzel személy szerint aztán semmi bajom nincs (megértem azt, akinek van, volt, aki ezt vágta rá elsőnek, amikor ezt felvetettem), azonban nem is ezt tartom a nagy problémának. Sokaknak ez azonban szemet szúrhat és úgy tűnhet, hogy a lap nem az olvasóinak, hanem szerkesztőségének érdekeit, gondolatait helyezi előtérbe.
A lényeg mindemellett a következő: amikor egy Magyar Narancs vagy egy Élet és Irodalom üres címlappal jelenik meg, annak azért van bárminemű értelme, mert a lap által képviselt világnézetet, gondolkodásmódot igyekszik ezzel megvédeni, legalábbis a potenciális elnyomás ellen tiltakozni. Fontos azonban, hogy ezt csak akkor teszem meg, ha ez az olvasótáborom világnézetével és gondolkodásával is egybeesik – nagyot nevettem volna, ha a Magyar Nemzet is üres címlappal tisztelgett volna, de erre érthető módon nem került sor. Adott tehát a szerzői brigád esetében egy egyértelmű világnézeti állásfoglalás, és egy olvasóközönség, ami erre rezonál – csak és kizárólag ennek kontextusában van bármiféle jelentősége egy üres címlapnak. Ha egy unatkozó divatlapszerkesztő a köldökszöszeit eszegetve arra jut, hogy felpezsdíti unalmas mindennapjain egy üres címlappal, annak nem lesz jelentősége, ugyanis az olvasótábornak és valahol az olvasótáborból is szól, illetve eredeztethető egy ilyen megmozdulás.
Talán mondanom sem kell, hogy iskolaújságunk esetében ilyen nincs és nem is lehet. Az állandóan változó és fiatalokból álló szerkesztőségnek nincs egy világnézeti állásfoglalása, sőt, mivel az olvasótábor nem a közös érdeklődésre alapulva formálódott, hanem csak arra, hogy abban az intézményben tanulnak, ahol ez a lap megjelenik, azt sem lehet mondani, hogy ez a megnyilvánulás az olvasóközönség egységes fájdalmas felkiáltásaira, tiltakozó gesztusaira reflektált, vagy hogy azt támogatta volna. Azt, hogy egy iskolaújságnak mekkora a globális jelentősége, nem kezdem el most fejtegetni, egy dolgot azonban megjegyeznék: gondolt arra a szerkesztőség, hogy a Magyar Narancs és az ÉS által használt tiltakozási formával élés esetén óhatatlanul előfordulhat, hogy egyesek összekötik magukban a fenti orgánumok világképét az iskolaújságéval, ad absurdum az iskoláéval?
Olyan állásfoglalás ez, ami csupán utánzat és nem eredeztethető a szerkesztőség egységes világképéből (ilyen nincs és nem is lehet ebben az életkorban, kivéve agymosás után), ami nem szól egy egységes olvasóközönségnek, amely egésze nem feltétlen ért egyet vagy foglalkozik egyáltalán komolyabban a kérdéssel, ami elkésett két hónapot, ami olyasmi ellen tiltakozik, ami rá csak névleg vonatkozik, ami… szerintem egész egyszerűen fontoskodik.
És hadd térjek még ki arra, hogy az iskolaújságunk címe Szubjektív. A fentiekben már leírtam, miért és milyen jellegű egységességet igényel egy üres címlapos megmozdulás. Mindez itt és most szubjektív? Szubjektíven fehér, tehát akár feketeként is interpretálható? A szerkesztőség szubjektív véleménye szerint ez a médiatörvény nem jó? Ez meglehetősen laza megállapítás a nagyobb lapokban elhangzott „vége a sajtószabadságnak”-jellegű megállapítások mellett, és bár alternatív és illene az újságba a cím szerint, innentől kezdve nem lenne értelme az üres címlapnak.
Szubjektíven fehér címlap egy szubjektíven rossz médiatörvényről egy szubjektív szerkesztőségi vélemény alapján egy, a témát szubjektíven megítélő közösségnek? Csak én nem találom egy ilyen rendkívül erős megnyilvánulásban a szubjektivitást?
Kelemen Csaba Herkules
0 Tovább

Iskolaújság üres címlappal

Médiatörvény, világnézet és közösségképviselet. Nem tervezek ebből rendszert csinálni, de szólni szeretnék pár szót a Szubjektív januári lapszámáról. Illetve nem is a lapszámról – engem most csak a címlap érdekel.

Bármennyire is másképp tűnhet, nem szívesen írok az iskolaújságról, bár már sokan kérték ezt. Nyilvánvalóan nem azért tették ezt, mert hatalmas érdeklődéssel és áhítatos kíváncsisággal várják, mit gondolok a Szubjektívről, hanem azért, mert „höhö Baranyai a szerkesztő de vicces lesz ez az egész”, Magamban úgy döntöttem, hogy csak akkor fogok írni a Szubjektívről, ha érkezik hozzám kapcsolatos vendégposzt – írni ugyanis akartam róla, de senkin sem kérhettem volna számon, ha félreértik bejegyzésem szándékát és a panem et circenses üldözését vélik benne felfedezni.   Az iskolaújságunk funkcionális kérdőjeleiről és a túltengő filmkritikákról itt írtam én, itt pedig valaki más. Most a legújabb lapszámról szeretnék értekezni, elsősorban a címlapjáról – itt találhatjátok meg, hamarosan elérhető lesz .pdf formátumban is. A téma az iskolaújság címlapja lesz.

Ami üres.

Nem magammal kezdeném: hadd osszam meg veletek rögtönzött kétnapos közvéleménykutatásom eredményét. Kétféle reakcióval találkoztam, amikor az üres címlapról beszéltem a gyerekekkel, ebből az utóbbi volt elképesztő túlsúlyban. Az előbbi az volt – nevetés mellett –, hogy „aranyos”. Jelzem, ez a pozitívabbik, és szerintem ez sem az volt, amire várt a szerkesztőség. A második az valahol a „nevetséges” és a „szánalmas” között félúton értékelte a kezdeményezést. Természetesen nem reprezentatív a kis felmérésem. A legérdekesebb talán az, hogy többen megjegyezték: de hát nem is üres a címlap!

A papíralapú példány címlapján tényleg nincs semmi a fejlécen kívül, de ez ebben a formában egy öngól, mert azok, akik nem fogják kézbe venni magát a példányt – mert ugye nem érdekli őket a dolog, csak szembeakadnak a plakáttal – azt a következtetést vonták le és fogják levonni, hogy a címlap nem üres, mert tele van cikkcímekkel, csak fotó nincs rajta. Ez pedig nem fest jó képet a szerintem egyébként is… ööö… visszás kezdeményezésről. (képek itt).

Hogy miért tartom visszásnak? Kezdjük azzal, hogy az ürescímlapozás, mint olyan, szerintem már a Magyar Narancs és az ÉS esetében sem volt egy perfekt ötlet (szerény véleményem szerint pl. a HVG kreatívabb volt). A Szubjektív egyébként nagyjából két hónappal csúszott le a „trendről”, az egész esetet megmosolyogtatóvá téve pont azok szemében, akiknek szólna: azoknak, akik a „húúú üres címlap fújmédiatörvény (sic!)” állásfoglalásnál tágabb és koherensebb képpel rendelkeznek az ügyről. Legalábbis nagyon remélem, hogy ők voltak a célközönség.   Nekem egész egyszerűen nevethetnékem támadt, amikor szembejött velem a plakát. Először is, hol fenyeget egy mezei iskolaújságot a hatalom feltételezett narancsszagtól émelyítő, itt-ott rohadt vaskeze? Reális veszély, hogy valaki feljelenti az iskolaújságot? Olyan törvény ellen tiltakozni, ami csak névleg vagy átvitt értelemben vonatkozik rám, visszatetszést kelt. Ez olyan, mint ha én a magam tizenhat évével „NE VEDD EL A NYUGDÍJAMAT, VIKTOR!”-táblákkal vonultam volna ki a Kossuth térre.

Értem én, hogy újság és újság meg média és média, de ez az egész számomra egész egyszerűen fontoskodó. Ez volt az első, ami eszembe jutott. Fontoskodó. Itt vagyunk mi, a nagy és fontos Szubjektív, PageRank 6, nagyobb, mint a Mandineré (és van 89 Facebook-lájkunk is), nagy mögöttünk álló történelem, nagy jelentőség! Mi is jól tiltakozunk, egy vitatható megítélésű ötletet másodforrásból átveszünk és jól megmutatjuk…a…izé… bárkinek. Egy olyan törvény kapcsán, ami minket csak névleg érint, már ha egyáltalán. Mindennek ellenére és mindemellett a Szubjektív akkor is egy iskolaújság marad, ha tizennégy éve írják és szuper dolgokat mond róla a Google. Az iskolaújság, mint amolyan „almédium” korlátai az effajta tiltakozást nevetnivalóvá teszik.

Ha rajtam állna, az iskolaújság egy problémásnak ítélt vezetőségi döntés kapcsán tiltakozna üres címlappal – nyilván olyannal, aminek valamiféle köze van a kommunikációhoz. A kapuügy kapcsán lehetett volna rajta egy nagy lakat. Itt is felvetném, hogy szerintem egy iskolaújságnak az iskola belügyeiről kellene szólnia elsősorban, a filmkritikáknak, ha egyáltalán kerüljenek bele, csupán kisebb teret kellene szentelni – jelenleg ez fordítva van. Ez a tiltakozás pedig azt mondja nekem, hogy ez nem hogy nem fog változni, hanem egyre durvább lesz a folyamat. Ha a Szubjektív ki szeretne lépni iskolánk négy fala közül, ez nagyszerű, nem lesz feleslegesen korlátozva az olvasószám 2011-ben, amikor már mindenkinek és a nagyanyjuknak is van blogja. Az azonban, hogy egy, az iskolára korlátozódó médiumban, ahol mostanában nagyon keveset foglalkoznak az iskola belügyeivel, pláne a vitás kérdésekkel, egy, a médiatörvény elleni állásfoglalás viszi a prímet, számomra azt jelenti, hogy az iskolaújság a koncepció „iskola”-részét felejtette el.   Adott tehát egy nem túl eredeti ötlet nem túl eredeti átvétele egy olyan témában, ami minket csak futólag érint, olyan megvalósítással, hogy a felületes szemlélő még nevetségesebbnek találja az egészet. Mindezt jó két hónappal azután, hogy az ötletet szintén kopírozó nagy lapok megcsinálták ezt.

A legnagyobb probléma azonban nem ez. Úgy érzem, az iskolaújságot menedzselő felnőtt szerkesztőknek erre gondolniuk kellett volna, ha tényleg annyira komolyan gondolták ezt a fontoskodó megnyilvánulást, mint amilyennek látszik. Ha már komoly és fontos, legyünk komolyak és fontosak.   Egyrészt kezdhetjük azzal is, hogy „iskolában nem politizálunk”, egy intézményen belüli intézmény esetében pláne nem. Nekem ezzel személy szerint aztán semmi bajom nincs (megértem azt, akinek van, volt, aki ezt vágta rá elsőnek, amikor ezt felvetettem), azonban nem is ezt tartom a nagy problémának. Sokaknak ez azonban szemet szúrhat és úgy tűnhet, hogy a lap nem az olvasóinak, hanem szerkesztőségének érdekeit, gondolatait helyezi előtérbe.

A lényeg mindemellett a következő: amikor egy Magyar Narancs vagy egy Élet és Irodalom üres címlappal jelenik meg, annak azért van bárminemű értelme, mert a lap által képviselt világnézetet, gondolkodásmódot igyekszik ezzel megvédeni, legalábbis a potenciális elnyomás ellen tiltakozni. Fontos azonban, hogy ezt csak akkor teszem meg, ha ez az olvasótáborom világnézetével és gondolkodásával is egybeesik – nagyot nevettem volna, ha a Magyar Nemzet is üres címlappal tisztelgett volna, de erre érthető módon nem került sor. Adott tehát a szerzői brigád esetében egy egyértelmű világnézeti állásfoglalás, és egy olvasóközönség, ami erre rezonál – csak és kizárólag ennek kontextusában van bármiféle jelentősége egy üres címlapnak. Ha egy unatkozó divatlapszerkesztő a köldökszöszeit eszegetve arra jut, hogy felpezsdíti unalmas mindennapjait egy üres címlappal, annak nem lesz jelentősége, ugyanis az olvasótábornak és valahol az olvasótáborból is szól, illetve eredeztethető egy ilyen megmozdulás.

Talán mondanom sem kell, hogy iskolaújságunk esetében ilyen nincs és nem is lehet. Az állandóan változó és fiatalokból álló szerkesztőségnek nincs egy egységes világnézeti állásfoglalása, sőt, mivel az olvasótábor nem a közös érdeklődésre alapulva formálódott, hanem csak arra, hogy abban az intézményben tanulnak, ahol ez a lap megjelenik, azt sem lehet mondani, hogy ez a megnyilvánulás az olvasóközönség egységes fájdalmas felkiáltásaira, tiltakozó gesztusaira reflektált, vagy hogy azt támogatta volna. Azt, hogy egy iskolaújságnak mekkora a globális jelentősége, nem kezdem el most fejtegetni, egy dolgot azonban megjegyeznék: gondolt arra a szerkesztőség, hogy a Magyar Narancs és az ÉS által használt tiltakozási formával élés esetén óhatatlanul előfordulhat, hogy egyesek összekötik magukban a fenti orgánumok világképét az iskolaújságéval, ad absurdum az iskoláéval?   Olyan állásfoglalás ez, ami csupán utánzat és nem eredeztethető a szerkesztőség egységes világképéből (ilyen nincs és nem is lehet ebben az életkorban, kivéve agymosás után), ami nem szól egy egységes olvasóközönségnek, amely egésze nem feltétlen ért egyet vagy foglalkozik egyáltalán komolyabban a kérdéssel, ami elkésett két hónapot, ami olyasmi ellen tiltakozik, ami rá csak névleg vonatkozik, ami… szerintem egész egyszerűen fontoskodik.

És hadd térjek még ki arra, hogy az iskolaújságunk címe Szubjektív. A fentiekben már leírtam, miért és milyen jellegű egységességet igényel egy üres címlapos megmozdulás. Mindez itt és most szubjektív? Szubjektíven fehér, tehát akár feketeként is interpretálható? A szerkesztőség szubjektív véleménye szerint ez a médiatörvény nem jó? Ez meglehetősen laza megállapítás a nagyobb lapokban elhangzott „vége a sajtószabadságnak”-jellegű megállapítások mellett, és bár alternatív és illene az újságba a cím szerint, innentől kezdve nem lenne értelme az üres címlapnak.   Szubjektíven fehér címlap egy szubjektíven rossz médiatörvényről egy szubjektív szerkesztőségi vélemény alapján egy, a témát szubjektíven megítélő közösségnek? Csak én nem találom egy ilyen rendkívül erős megnyilvánulásban a szubjektivitást?

Ezt az írást egy kicsit átalakított, hivatkozásmentes, cakkozott formájában olvasói levélként el fogom küldeni a Szubjektív szerkesztőségének. Nagyon remélem, Baranyai István állni fogja a szavát (ld. itt) és lehoz kritikai hangvételű írásokat is.

1 Tovább

Helyreigazítanék, de...

Üdv mindenkinek, kellemes karácsonyt utólag és boldog új évet előre. Talán emlékeztek a statisztikaelemzős bejegyzésre, amit egyelőre levettem, hogy lecsekkoljam, hibás-e. Az eredmény megnevettetett.

Kezdjük egy költői kérdéssel. Ha azt mondom neked, Olvasó, hogy elolvastam a szóban forgó fejezet elejét, hogy tudjam, mi mit jelent, majd kiírtam az eredményekhez tartozó diagramot, a skála értelmezésével együtt és eljöttem, meg lennél-e elégedve adatgyűjtési metódusommal?
Namármost, amikor megírtam a posztot, Baranyai István hozzászólt, miszerint:
„Hiába nézted vissza még egyszer, alaposan, úgy tűnik, a szöveget mégsem olvastad el. […] A figyelmetlenségednek köszönhetően pontosan ellentétes értékekből jutsz el a következtetéseidhez.”
 
Ezek után természetesen levettem a posztot – és mivel jelenleg nincs hozzáférésem az iskolakönyvtárhoz, ahol a könyvet olvastam (lévén szünet), megkértem a hozzászólót, hogy küldje el nekem a hivatkozott oldalt, mivel a pontos idézet alapján feltételeztem, hogy rendelkezik egy példánnyal. Kérésemnek eleget tett, lefotózta az oldalt. A képen a következőt találtam:
 

 
 
Ha most lenne hozzáférésetek a poszthoz, azt láthatnátok, ez egy az egyben megegyezik azokkal az adatokkal, amikre hivatkoztam. És mégis, tényleg szar van a palacsintában. Azt kérdezitek, hol? Nézzétek meg a szöveget, ami alapján elkészült a diagram:
 

 
Igen, a diagramra fordított sorrendben vitték fel a túlélési technikákat, az összes ellenkező értéket kapott, mint amilyet valójában. Tudom, naiv ember vagyok, de azt hittem, helyes a könyvben szereplő diagram. Nem volt az – így hát elnézést kérek a könyvben szereplő hiba miatt hibásan megírt posztért.
 
Ha észrevettétek, egy részét kihagytam Baranyai István hozzászólásának, íme, itt van az is – a könyvből idéz két statisztikát, cáfolatul annak, amit írtam.
 
„"A leginkább elfogadhatónak azt tartják, ha a tanuló nem készül fel órára. (2,28)"
Illetve:
"A legkevésbé az elfogadható a számukra, ha a tanuló más munkáját mutatja be, adja be sajátja helyett (1,91)"”
 
A felső stimmel, de ha megnézem az oldalt (ti is megtehetitek), azt látom, hogy az nem 1,91 – sokkal inkább 1,03. A szövegben is ez szerepel, és a diagram is ezt adja ki, ha „visszafordítom” a technikák sorrendjét.
 
Magyarán mi volt ez? Egy elhibázott diagram alapján írt elhibázott poszt, aminek cáfolata szintúgy hibás volt. Mi a tanulság mindannyiunk számára? Óvatosan a kritikával.
0 Tovább

Puskázás az AKG-ban

-- „Most egy fél percre megfordulok…”

Szeretném remélni, hogy személyes tapasztalataim nem képezik le a nagy átlagot, de egyetlenegy dolgozatra sem emlékszem, amit elvettek volna a puskázó gyerektől és nullással honoráltak volna. A „nem az életre nevel, hanem maga az élet” elképzelésével furcsa összhangban volt azonban elfordulás, észre nem vevés és hasonlók – lehet, hogy Bede Márton már csak azért is téved, mert tényleg a magyar valóságra készülünk?

Szeretném előrebocsátani: soha a büdös életben nem puskáztam. Ezt nem azért jegyzem meg, hogy mennyire húdehúde vagyok, ráadásul nem is lenne igaz, mert termtudból nemegyszer voltam (az AKG-ban) hármas. Csupán azért érzem fontosnak ezzel az információval kezdeni, hogy mindenki számára világos legyen: nem vagyok tisztában a puskázás módszertanával, a rendelkezésre álló technikák nagy részével, sem a lélektanával, pláne nem a közvetett okaival. Újra egy olyan kérdésről esik szó, amit szinte csak külsősként látok – és természetesen nem a gyerekekről van szó, nem tisztem és nem célom az ő cselekedeteiket véleményezni. Amit én, mint nem puskázó diák látok és véleményezek, az a tanárok helyzetkezelése – és néha eszembe jut: basszus, ennyi erővel én is puskázhatnék!
Ettől a (hosszabb szünet után készülő) bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.
Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.
Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.
Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.
A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik az a T., akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani, de ő volt az, aki a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat” – itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy H. egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet? S a másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.
Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.
Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.
A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.
0 Tovább

Puskázás az AKG-ban

-- „Most egy fél percre megfordulok…”

Szeretném remélni, hogy személyes tapasztalataim nem képezik le a nagy átlagot, de egyetlenegy dolgozatra sem emlékszem, amit elvettek volna a puskázó gyerektől és nullással honoráltak volna. A „nem az életre nevel, hanem maga az élet” elképzelésével furcsa összhangban volt azonban elfordulás, észre nem vevés és hasonlók – lehet, hogy Bede Márton már csak azért is téved, mert tényleg a magyar valóságra készülünk?
 
Szeretném előrebocsátani: soha a büdös életben nem puskáztam. Ezt nem azért jegyzem meg, hogy mennyire húdehúde vagyok, ráadásul nem is lenne igaz, mert termtudból nemegyszer voltam (az AKG-ban) hármas. Csupán azért érzem fontosnak ezzel az információval kezdeni, hogy mindenki számára világos legyen: nem vagyok tisztában a puskázás módszertanával, a rendelkezésre álló technikák nagy részével, sem a lélektanával, pláne nem a közvetett okaival. Újra egy olyan kérdésről esik szó, amit szinte csak külsősként látok – és természetesen nem a gyerekekről van szó, nem tisztem és nem célom az ő cselekedeteiket véleményezni. Amit én, mint nem puskázó diák látok és véleményezek, az a tanárok helyzetkezelése – és néha eszembe jut: basszus, ennyi erővel én is puskázhatnék!
 
Ettől a (hosszabb szünet után készülő) bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.
 
Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.
 
Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.
Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.
 
A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik az a T., akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani, de ő volt az, aki a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat” – itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy H. egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet? S a másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.
 
Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.
 
Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.
 
A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.
 
0 Tovább
«
123

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek