Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Kapu: Fél kettő, mint kötelező minimum?

Ha már kapu, nemrégiben újraolvastam az általam nemegyszer pozitív példaként idézett Hibrid AKG blog (ami egyelőre, sajnálatomra, minimum hibernált vagy elhalálozott) kapuval kapcsolatos írását. Az utolsó bekezdést hadd idézzem: Kutatásunk alapján, (sic!) tehát ki lehet jelenteni, hogy az AKG semmivel sem különösebb a kártyás beléptetőrendszerével és egyéni kijárási engedélyével, mint más intézmény. Más rendszer csak egyetlenegy (!) intézményben volt 10 évvel ezelőtt, így általánosságban tényleg a Közoktatási törvény erről rendelkező paragrafusának betartásáról van szó, semmint arról, hogy az illegális szerek, drogok, alkohol fogyasztása megnőtt volna a szabadidőben, és ezáltal a tanárok elvesztették a bizalmukat a diákok felé. Így nem kaptunk mi sem különös elbánásmódot – mindössze akkor, amikor még ki lehetett járni. A lehetőség viszont megmaradt – egyszer volt már különös elbánásmódunk, még visszatérhet.

Szeretném megosztani az olvasóközönséggel az ezzel kapcsolatos álláspontomat. Egyrészt jót kuncogtam azon, hogy a törvény betartatásáról van szó, maguk a tanárok magyarázzák a „gyanús elemek” jelenlétével a módosításokat – lásd az iskola beszámolójából vett részletem: „a vizsgálatok során kiderült, hogy az iskola környékén is megjelentek nem kívánatos külső kapcsolatok, emiatt kénytelenek voltunk napközben bezárni az iskolát.” Namármost, ez egy dolog. Fogadjuk el alapfeltevésként, hogy a beszámolóval összhangban gondolkodunk és csak azért nem lehet 13:30-ig elhagyni az iskolaépületet, mert „nem kívánatos külső kapcsolatok” jelentek meg. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon fontos kérdésem, amire eddig csak egy félmondatot szántam:
 
Mi történik 13 óra 31 perckor a nemkívánatos külső kapcsolatokkal?
 
Mind elmegy ebédelni a nagymamájához? Mind felszívódik az AKG kitáruló kapujának mennyei hangjára? Szerintem egyik sem: szerintem annyi történik csupán, hogy dél helyett mondjuk másfél-két órával később köttetnek meg azok a bizonyos üzletek. Szerintem ez nem csak nekem jutott eszembe, hanem a tanároknak is. Innentől kezdve viszont az a véleményem, hogy az iskola csupán a „kötelező minimumot” akarja teljesíteni az ügyben, aztán mossa kezeit. Nem tudom, így van-e, de az én szemszögemből úgy néz ki a dolog, hogy az iskola hozott egy még csak tüneti kezelésnek is alig nevezhető intézkedést, amikor kipattant egy botrány drogügyben (a mai napig is több vélemény kering arról, hogy a mi évfolyamunkon történt rendőrségi ügy vagy egy másik évfolyam állítólagos rendszeres és nagymennyiségű drogfogyasztása verte ki a közmondásos biztosítékot), és ennyivel elintézte a dolgot. Aki drogot fogyaszt, ezek után is fogyasztani fogja… de legalább nem az iskolában, nem az iskolával kapcsolatban. A szituációval járó mellékes következmények, mint a szinte állandóan füstszagú vécék és tesiöltözők, a maguk módján (legalábbis elméletben) megoldhatatlan problémák. Arról már ne is beszéljünk, milyen „alternatív” magyarázatokat hallottam már a kapuügyre – megbízható és kevésbé megbízható forrásokból egyaránt:
 
  • azért van, mert az iskolának nem tesz jót a CBA előtt dohányzó gyerekek látványa
  • azért van, mert a gyerekek elkésnek az ebédszünet utáni órákról
  • a rendőrségi vizsgálat miatt van, de csak pár napig lesz ott
 
…és az összes többi, ami nem jutott el hozzám. Megint értekezhetnék a tanári kommunikáció problémás mivoltáról, de máshol már nemegyszer megtettem ugyanezt, például itt is.
 
Teljesen jogosan kérdezhetitek, hogyan jön ide az idézett poszt? Nagyon egyszerű: az AKG-nak illene talán a leginkább tudnia (lévén megannyi kiváltság otthona), hogy egy privilégiumot elvételét nem lehet csak annyival elintézni, hogy „de hát ez egy privilégium volt”. Ha egy adott időpillanatig ez a kiváltság a rendelkezésünkre állt, és most meg elvették, valaminek változnia kellett. Én nem látom a nagy változást, illetve amit látok belőle, arra nem nyújt megoldást a jelenlegi rendszer: csupán felesleges frusztrációt szül, elméletek terjedését segíti elő, új problémákat szül, s ami a legfontosabb, nem oldja meg a problémát, aminek megoldására elméletileg létrejött, sőt, szemet huny fölötte, olyan egyértelmű módon, ami mindenki számára nyilvánvaló, aki két percig elgondolkodik rajta. A rendszer több szempontból sem volt ideális, a jelenlegi azonban nem oldotta meg az előző problémáit (illetve ha meg is oldott párat, azok a „feltételezett” okok között keresendők). A változtatásra adott „hivatalos” okok pedig, lássuk be, nem találtattak kielégítőnek azok szemében, akiket érint a változtatás. Természetesen nem azt mondom, hogy csak akkor hozzunk meg egy megszorító intézkedést, ha a megszorítottak egyetértenek vele: egész egyszerűen a rendelet nem fogja meghozni a kívánt változást.
 
Naivnak vagy álszentnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy komolyan azt higgye: fél kettő után már csak a kultúremberek járkálnak a CBA környékén. Régen még volt valamiféle közvita a (mai formájában szerintem funkcióját nézve hasznavehetetlen) Szubjektívben a drogtémáról, ma ez a helyzet már más egy kicsit. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy komolyan a problémát megoldó intézkedésként értékeli a vezetőség a kapuzárást, képtelenség. Nem akarok tanakodni, mi áll mögötte, fentebb már leírtam, milyen elképzelések keringenek, illetve azt is, én mit gondolok. Arról is érdemes lenne párbeszédet indítani, meddig tart az iskola felelőssége diákjaiért – erről már nálam, nálunk, nálatok, Önnél, Önöknél sokkal okosabb emberek indítottak és folyattak, illetve folytatnak vitákat. Az én véleményem szerint ez a szabályozás jelenleg nem más, mint a jogilag kötelező minimum – se több, se kevesebb.

 

0 Tovább

Heti apró (2011. január 10-14.)

Szeretném itt és most leszögezni, hogy ezt a Heti aprót technikai okokból most írom csak, szombat este. A témákat már előre összeszedtem, mindenesetre nyilvánvalóan más lesz, mint a múlt heti.

Tűzriadó; felemelt hangú, padlón ülő vagy flexibilis tanárok; AKG-szülinap és vizsga, valamint felsőoktatási törvény. Ismét itt a Heti apró.
 
Kezdjük a hétfővel, amiről túl sok mesélnivalóm nincs, ám ennek ellenére hosszasan fogok értekezni: tűzriadó volt, így az aktuális óra utolsó tíz perce „elszállt”. Mi csak a lépcsőházig jutottunk, amikor kiderült, hogy – bár nem az általában évente egyszer előforduló próbatűzriadó rituáléjáról volt szó – ismét csak egy már tapasztalt jelenségről volt szó: a konyhában történt ismét valami. A rend és béke nem sokkal később helyreállt, mindenki ment a maga órájára, én speciel a lyukasra. Igen ám, de azt mesélték nekem (ennek hitelességéből levon, hogy más meg ezzel viccelődött), hogy a tűzriadó miatt az iskolaépületet elhagyni tervező diákoktól kilépőkártyát kért a portás. Jó bloggerként és amúgy is kíváncsi gyerekként lementem a portára és megkérdeztem, mi is történt: lényeg a lényeg, a tanárok már leszóltak (feltehetőleg telefonon), hogy már nincs semmi probléma. Nem tudom a pontos történteket, nem kezdtem el tanárokat faggatni, a gyerekek sem feltétlen látják így a dolgokat („amikor páran ki akartak menni [az igazgató] mellettem ment el a lépcsőházban lefelé, láttam”), a telefonálást épp ezért (csak) feltételezni tudom. Amire ki akarok lyukadni, az a szokásos a kommunikációról. Nem tudom pontosan, mi történt lent a portán és le tudnám fogadni, hogy nem én vagyok az egyetlen. Természetesen lehet, hogy a tanárok nem hallottak az esetről. Mindenesetre ha mégis, jó lenne, ha a jelenleg amúgy is a „bezártság szobraként” operálni kényszerülő portások renoméját igyekeznénk megvédeni.
Ha már valaki megint megpróbált kimenni a kapun, megint írtam róla (hétfőtől olvasható) – és ideszúrnám, hogy volt már gyerek, aki könnyedén elhagyta az iskolaépületet másvalaki fényképes kilépőkártyájával.
 
Anno úgy fogalmaztam, hogy második némettanárunk óráinak majd pár hónap tanulás után nagyobb hasznát vesszük. Tartom ezt az állítást, de hozzátennék valamit: a teljes csoportnak tartott órái nem működnek. Néha egész egyszerűen csőd. Nem az ő felkészültségével vagy rátermettségével van baj, egész egyszerűen nincs nála az a „pszeudoporoszos” fegyelem, mint L.-nél. Vannak, akik szerint unalmasak ezek az órái – ezt a véleményt is tiszteletben tartom. Szerintem azonban visszaélünk a hozzáállásával – G., akin egyébként látszott, hogy nem az volt élete legjobb napja, megunta azt, hogy a zajban konkrétan a feladatot nem tudja elmondani. Mit csinált? Felemelt hangon elmondta a feladatot. Konkrétan átkiabált rajtunk. Erre képes volt valaki azt mondani utólag, hogy „mi a francért üvöltözött velünk”. Baszodalássan, ezzel (illetve vele) is vissza kell élni? Ez nem a megvont privilégium kategóriája! Ez a tanári tekintélyérvényesítés MINIMUMÁT sem éri el! Szedjük már össze magunkat egy kicsit! Komolyan mondom…
 
A médiacsoportok ugyanazt a (flexibilis) anyagot más sorrendben nézik, hogy a tanár ne unatkozzon. Ez tök jó, nem szürkül bele. Érdekelne, ez mikor és mennyire megoldható: egy történelemtanárnak például szerintem nem annyira adatik ez meg, pedig minden tanárnak jót tenne. A médián megnézett dokumentumfilmről majd a következő médiaóra után írok valamit, nem szeretném, ha bárkit befolyásolna, amiről írni tervezek. Egyelőre csak annyit, hogy nagyon kíváncsian várom a keddi médiaórát.
Szerdán szerveztük tovább az AKG-szülinapot. Sok kis csoportban sok kis elemet csináltunk: a „nagy cél”, a végén lévő „nagy dolog”, meg a többi… igyekszem általánosan fogalmazni. Ahogy az egésszel foglalkoztunk, eszembe jutott pár régi emlék és pár megjegyzés a közelmúltból. Amikor még első iskolámban csináltunk valami „Valamit”, azt kivétel nélkül mindig hosszú, hosszú készülődés előzte meg: a tanórákba beépített, hónapokon át zajló készülés. Rengetegféle előadásunk volt: A kis hercegtől kezdve A padláson át az Anyák napi mindenfélén át igazából nagyon sok mindent meg tudnék nevezni. Kisebb csoportok dolgoztak rajta nagy intenzitással, a dolog iránt érdeklődést-odaadást tanúsítva. Ez a fenti okokon kívül arra is visszavezethető volt, hogy a kis csoport mindig talált olyan produkciókat, amit mindenki szívesen csinált, egyik sem volt „hagyomány” vagy előre megszervezett valami. Hogy miben vonatkozik ez az AKG-szülinapra? Mint a múlt heti Heti apróban leírtam, egy kisebb „kreatív csoport” találta ki az egészet, nagyrészt azok, akik a karácsonyi programot szervezték – a többiek most fejezték be az akkor megkezdett film nézését (ha jól emlékszem, ezt nézték). Amikor a szerdai nyitáson az egyik filmnéző megjegyezte, hogy az általunk kitalált ötlet nem az igazi (és biztos voltak még, akik így gondolták), évfolyamvezetőnk nagyjából azt mondta, hogy „te is jöhettél volna a programkitalálók közé”. Tehát azok, akik még karácsonykor nem akartak programot szervezni és most be akarták fejezni az elkezdett filmet, sodródjanak az árral? Én része voltam a kreatív csapatnak, de ezen fintorogtam.
A dolog a kis csoportokra bontott évfolyamon lett érdekes, amikor az alapkoncepciót részletekkel próbálta feltölteni a kreatív folyamatban részt vett és az egészről először csak ott reggel halló, nem tökéletesen informált gyerekek vegyes salátája. Azt tudom, hogy nálunk (két, összeállt csoport) ez egyáltalán nem sikerült, remélem, máshol jobban ment. Én azt mondanám, hogy az AKG-szülinapot az szervezze, aki szívesen szervezi (vagy legalább azok szervezzék a „hagyomány” szerinti évfolyamról), a többieket nem kell belekeverni. Nem azt mondom, hogy a filmnézők mind szarnak az egészre, dehogy – de az ilyen programoknak (is) jót tenne, ha csak az foglalkozna velük, aki akarna is.
Még egy ok, amiért felemlegettem a régi iskolai programjaim: hónapokig próbáltunk intenzíven a programokra. Az AKG-ban erre sajnálatos módon ritkán van lehetőség. A Tavaszi Fesztivál angolcsoportos élményemet már itt leírtam – amilyen nagy dolgot találtunk ki most az AKG-szülinapra (február 1!), kár, hogy nagyon kevés rá az időnk.
 
Egy kis apróság angolról: az órák mindig is nagyon szabad hangulatúak és zseniálisak és érdekesek, általában asztalok nélkül körbeülünk a terem közepén a székekkel (hogy aztán az utánunk ott órát tartó csoportok ízes szavakkal küldjenek el minket mindenhová, mert óriási káoszt hagyunk magunk után). A csütörtöki órán valaki késett és „betagozódási folyamatának” meggyorsításának érdekében tanárunk odaadta neki a székét és a földre ült. Komolyan mondom, azon az órán a szokásosnál egy pöppet nagyobb volt az alapzaj. Mindig van alapzaj, természetesen – lévén beszélgetős órák – de ez az „egészségtelen” fajta volt.
 
Tizenhetedikén A2-es nyelvvizsga, továbbra is áll a vizsgaruhaviselet, mint olyan: ünneplőben írjuk meg a nyelvvizsgát. Egyre több embertől hallom, hogy ez baromság, ezt a továbbiakban sem szándékozom kommentálni, nekem igazán mindegy (a tanárok megfogalmazása szerint „pár órát ki kell tudni benne bírni”, a miértje mondjuk tényleg olyan, amilyen). A nyitáson történt bejelentés szerint most már tényleg nem fogják elfogadni a – most idézet következik – „szakadt farmer mellé felvett mellényt”. Bízom abban, hogy ez így lesz, mert ha nem, akkor van egy fogadásom rá: B1-nél páran már magasról fognak tojni az egész dress code-ra. Engem nem érdekel a vizsgaruha, egész egyszerűen precedensértékű lehet az, hogy „ha nem vagy ünneplőben, nem vizsgázhatsz”, aztán mégis vizsgázhatsz.
 
Pénteken egyébként nem sok minden történt, ha csak az nem, hogy ez volt az utolsó A2-vizsga nélküli iskolanap, meg elmaradt az irodalmi önképző.
 
0 Tovább

Az AKG-sokat fenyegető idegenek

A kapu kapcsán zajlott blogvitáról jutott eszembe ez a videó.

0 Tovább

Kihagyhatatlan lehetőségek?

Azt ígértem, elmesélek egy anekdotát a GO kapcsán. Ezt az anekdotát én is csak hallottam, de első kéz a forrás: maga az alany mesélte el nekünk. Remélem, nem bánja, hogy röviden elmesélem. Tanulságos, egyrészt az AKG „szabadságának” pozitív aspektusait nézve, másrészt az „ez az iskola nem való minden gyereknek”-állításomat nézve.

A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.
 
Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.
 
Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.
Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.
A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.
 
A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.
 
Nem gondoltam volna, hogy, ha részben is, de revideálni kényszerülök totális egyet-nem-értésem Bede Márton alternatív oktatásról írt tilinkója kapcsán. Azt írta: „...egy iskola alapvető célja igenis a felkészítés ezekre a mindennapokra, és perverz módon ezt leginkább a közönséges magyar iskolák képesek elérni. A rohadó falak, az elavult és a diákok ellenségeként működő tananyag, a hatalmi pozícióban lévők igazságtalan idegrohamai kiválóan képezik le azt a felnőtt világot, amiben minden magyar gyereknek egyszer helyt kell majd állnia. Ez persze cinikus vélemény, de ettől még tény marad, hogy kiskorúakat teljesen felesleges elzárni a valós környezetüktől [és az alternatív iskolák ezt teszik].” Továbbra is marhaságnak tartom, amit megfogalmaz, de ezen bekezdése kapcsán – szigorúan csak részben! – igazat kell adnom neki: nem érdemes mindent a diákokra bízni.
 
A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Ha csak Bede úr írásából indulok ki, már az alapján megállapíthatom, hogy abnormális, ami ott megtalálható (s lásd linkelt írásom arról, hogy szerintem miért nem releváns a „magyar jövőre való felkészítés” gondolata). Az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.
 
Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.

 

0 Tovább

Brrrrrr, a csengő

A legtöbb iskolában van kapucsengő. Nálunk nem volt (egyik iskolámban sem). Egy jó darabig az AKG-ban sem volt. Most azonban minden liberális (pardonbocsánat, személyiségközpontú) elv ellenére van. Érdekes mellékzöngékkel.

A kapuügyben történt új fejleményekről írt posztok hamarosan érkeznek.

Engem sosem érintett a csengő, ugyanis otthoni kajából ebédelek és nem megyek ki a CBA-ba ebédszünetben. Cigarettázni sem cigarettázom. Engem tehát teljesen hidegen hagy a csengő és a vele járó regulahalmaz, a péntek délutánok kivételével. Hogy mi ez a csengő és milyen regulahalmazról beszélek? Kezdjük az elején.
Adott egy tanuló. Őt és barátait egy szórakozóhelyen (kocsmában - a szerk.) előállítják, mert kisebb mennyiségű fehér porral (nagyobb mennyiségű illegális tudatmódosítóval - a szerk.) flangálnak. Természetesen az AKG szellemiségével összhangban nem vágják ki őket, mint macskát szarni, megbeszélés, ilyen-olyan terápia, pár hónap múlva talán megint. Gondolom, nincs elkárhozott lélek, mindenkit megpróbálunk megmenteni. Oké. A dolog következménye az, hogy felszerelik a kapucsengőt és ebédszünetben többé nem lehet kilépőcédula nélkül elhagyni az iskolaépületet.
Nem kilépőcédulának hívják, hanem ennek is van valami frankó, személyiségközpontú neve. Mégis, annál a kifejezésnél maradnék, amit már az Abigél bentlakásos iskolájában is oly stílszerűen és helytállóan használtak Szabó Magda alakjai. Ez ugyanis tökéletesen leírja a helyzetet: ha ki akarsz menni az épületből, akár csak fél percre is a kocsihoz, kell egy papír a patrónus aláírásával, hogy [gyerek neve] [ettől eddig] elhagyhatja az iskolaépületet [tanár aláírása]. Már külön formanyomtatványa is van ennek az egésznek. Eleinte csupán a rendőrségi vizsgálat következményeként, rövidtávú dologként emlegették a csengőt és a kilépőcédulát, de valahogy ottmaradt. Nem is volt kedve eltűnni.
A korgó gyomrú gyermekek szívása M. szavaival élve egyéni szociális probléma. Akik azonban érdekesebbé tették az egész szituációt, azok a cigarettázók voltak. Nekik törzshelyük ugyanis a suli melletti CBA, az iskolaépületben ugyanis igencsak visszás lenne dohányozni. Az ajtók bezárása után jöttek a vécék, mint a gyors slukkok helyszínei. Később a konyhán keresztül(!) szöktek ki egészen addig, míg ezt a lyukat nem foltozták be a tanárok.
Folyamatosan zajlik a macska-egér harc, ahogy az iskola – a gyerekek egészségének és (vállaltan!) image-ének védelmében – próbálja megakadályozni az iskolán kívüli dohányzást. Egyes tanárok (például Nó.) órái előtt és után csendőrként körbejárja a vécéket, dohányos kölköket keresve. Az egészben persze az a legizgalmasabb, hogy értékelhető konklúzió és következmény nélkül zajlik az üldözősdi.
Most mondhatjátok, hogy „jaj, L., hiszen te még nem csináltál semmi rosszat (vagy csak nem kaptak el semmiért), honnan is tudhatnád, talán több megy ott, mint lelkizés”. Touché, elfogadom. Mégis, vajon akkor miért az a köz álláspontja, hogy ilyenkor amúgy sem történik semmi, csak beszéltek egy kicsit a patrónussal és minden megy tovább? Senkit sem láttam még a cigaretta miatt kicsapni, vagy akármilyen büntetés által sújtani. Nem is kötelező ezért büntetni a gyereket, nem. De akkor mire fel ez az álszent, szemforgató üldözősdi? Keresitek, elkapjátok, ejnyebejnye, majd vissza az első mezőre? És ha nem így van, és tényleg van büntetés, akkor mire fel él bennünk a „büntetésként beszélgetés” képe és a tanárok miért nem változtatják meg? Gyakorló pedagógusok tudhatnák, hogy ha azt hisszük, nincs büntetés, a fenyegetés fikarcnyit sem fog számítani.
Nemrég édesapámmal folytattam egy beszélgetést a tárgykörről (a blog jó ismerője). Nagyjából az alábbi párbeszéd zajlott le köztünk:
„- Komolyan, ha el akarják kapni a cigizőket, szerintem lennének olyan szülők, akiket zavar ez annyira, hogy összedobnák a pénzt egy-egy füstjelzőre az összes klotyóba. Én magam örömmel veszek egyet, mennyi az, nyolcezer forint?
- Jó, de látod, hogy semmi következménye nincs.
- Ez a baj.”
Még egy külsős is így látja. Kedves tantestület, ha ez egy fals kép, javítsák ki, mert ez árt az iskola image-ének, nem a cigarettázó gyerekek! És ha nem fals, akkor meg mire fel a szemforgatás?
2 Tovább
«
12

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek