Apám Kurva Gazdag

Ma (szerdán – a szerk.) kapták meg szöveges értékelőiket a diákok. Az értékelőkről és a szöveges értékelésről általában.

Nem is kezdődhetett volna jobban betegségem utáni visszatérésem, mint egy értékelőosztással. Egyrészt mindannyian lekopoghatjuk, hogy túlvagyunk az első féléven és már csak még egyszer ennyi van hátra, másrészt én személy szerint mindig szívesen olvasom ezeket. Németből (illetve másnak más nyelvből, természetesen) most nem kaptunk, ugyanis egy-másfél-kéthavonta külön füzetben érkeznek az ezirányú szöveges értékeléseink.

A szöveges értékelés, mint olyan, számomra nem újdonság, sőt: eleddig mindig kaptam, s szerencsére pont úgy volt szerencsém felnőni, hogy ez jegyekkel is járt (ha érdekel valakit a magánvéleményem, egyetértek azzal a feltevéssel, hogy a tény, hogy nem is volt szabad leírni, milyen lenne az eredmény jegy formájában, óhatatlanul mélyvízbe dobja a gyerekeket később, amikor nem tudják mihez kötni ezeket az absztrakt fogalmakat, pláne, hogy egy szöveges értékelésből önmagában ezerféleképp kiindulhat az ember és gyakran azt is lehetetlen eldönteni, mi, merre és mennyire van és kellene a gyereknél tanulás tekintetében… zárójel bezárva), félévente kaptunk mindig a különböző irományokat rólunk.

Egy nagy különbség van a korábbi iskoláim és az AKG között: az AKG diákállománya körülbelül tízszer akkora lehet, mint az előbbieké. Ez több okból is tényező, erre később még visszatérek.

Általánosságban elmondható, hogy nagyon szeretek értékelőt olvasni, amik jó esetben meglepően személyesre sikerülnek. Nyilvánvalóan értéktelenek lennének, ha ez lenne az egyetlen visszajelzés, amit kapnánk tanárainktól, szerencsére erről nincs szó, így viszont jó olvasni egy bekezdéses-két oldalas véleményeket (és tényeg, ez effektíve az, vélemény) magamról és általában a csoportomról is.

Nem kicsit őszintébb, mint a mi tanárértékeléseink, bár ki tudja, lehet, hogy az évfolyamvezető vagy az igazgató mindet elolvassa és megkéri a tanárokat, ne írjanak már cúnaságokat.

Érdemes annak fényében megvizsgálni a fentieket, hogy hány gyereknek, hány csoportnak, hány anyag kapcsán kell a tanároknak értékelőket írniuk, pláne úgy, hogy ez személyre szóló és jó esetben még szubsztantív is legyen (szerencsére ez az utóbbi is sikerülni szokott!). Az eddig itt töltött 9 félévem alatt nem fordult elő az év végi két órás várakozásokat leszámítva semmilyen hatalmas csapás vagy kataklizmikus elmaradás (bár vannak tanárok, akik csak év végén írnak értékelést, félévkor nem).

Egy dolog van azonban, egy megjegyzés, ami hetedik óta mászik a fejemben, amikor patrónusom az első értékelőosztásnál megjegyezte: ne feledjétek, a tanárok is emberek, valamilyen hangulatban írták az értékelőt. Ez oké, és lévén személyes, elkerülhetetlen is, de ezt a legdirektebb, nem számalapú értékelésem, ami elég nagy százalékát teszi ki annak, ami „hazajut” a szülőkhöz. Így hát aggasztó, ha befolyásolhatja, milyen lábbal kelt fel aznap reggel az értékelőt író tanár. Szerény személyemnek szerencsére csak ritkán akadt rossz színezetű értékelője, remélem, ezzel más is így van.

És végül: a rajz szöveges értékelése egy számszaki értékelés, nem számító önértékeléssel. Erre más azt írná, hogy FAIL.

A posztot a Ne Fogalmazz Terjengősen Alapítvány szponzorálta.

Szeretnék itt és most köszönömöt mondani.

Rendkívül konkrét, amiről most írni akarok, nem is lesz talán annyira hosszú. A kedves olvasók sejthetik, hogy a tanárok nem jártak örömtáncot a blog olvasásakor, persze nem is vártam el, hogy kinevezzenek igazgatóvá. Lényeg a lényeg, vegyes a blog megítélése minden korosztályban és társaságban, a tanárokat megnézve egy dologért azonban mindentől és mindenkitől függetlenül szeretnék köszönetet mondani: azért, hogy gondoljanak bármit a blogról és mondjanak ebből el nekem bárhogyan bármennyit, az órákon ez nem kerül elő, az órai munkát nem befolyásolja, az effektív tanár-diák kapcsolatunkban nem tényező. Ugyanúgy kérdezem meg, hogy kell ezt ragozni vagy mit jelent ezt vagy mi ez a dolog és ugyanúgy kapok választ. Ezt köszönöm. Sok tanárral nincs és néhánnyal nem is lesz már órám, akikről írtam, de akikkel van, nekik mindannyiuknak szeretném ezt megköszönni.

Ezt a posztot már egy ideje meg akarom írni, de a mai történések miatt tényleg nekiültem. Az órakezdés előtt a blogról és néhány problémás eseményről meséltem nekik, illetve társalogtunk. Ott volt a teljes csoport, igencsak benne voltunk a történet közepében (nézzétek el nekem a konkrétumok hiányát), amikor elméletben kezdődött az óra.

Megkérdeztem, kaphatok-e pár percet, hogy befejezzem. Megkaptam. Annyira rápörögtünk, hogy már pár tanár is a képbe került, ekkor a tanár azt mondta, kimegy, amíg befejezzük, mert ő mindkét oldalt hallja - tanárokat, diákokat egyaránt. Hagyta, hogy befejezzük az akkor és ott tényleg fontos beszélgetést, adományozott rá időt és teret, hogy szabadan tudjunk pár dologról beszélni - s ő sem folyt bele jobban, mint amennyire szeretett volna.

Ezt külön köszönöm, az első bekezdésért pedig külön köszönet az összes jelenleg tanító tanárnak.

Szeretnék itt és most köszönömöt mondani.

Rendkívül konkrét, amiről most írni akarok, nem is lesz talán annyira hosszú. A kedves olvasók sejthetik, hogy a tanárok nem jártak örömtáncot a blog olvasásakor, persze nem is vártam el, hogy kinevezzenek igazgatóvá. Lényeg a lényeg, vegyes a blog megítélése minden korosztályban és társaságban, a tanárokat megnézve egy dologért azonban mindentől és mindenkitől függetlenül szeretnék köszönetet mondani: azért, hogy gondoljanak bármit a blogról és mondjanak ebből el nekem bárhogyan bármennyit, az órákon ez nem kerül elő, az órai munkát nem befolyásolja, az effektív tanár-diák kapcsolatunkban nem tényező. Ugyanúgy kérdezem meg, hogy kell ezt ragozni vagy mit jelent ezt vagy mi ez a dolog és ugyanúgy kapok választ. Ezt köszönöm. Sok tanárral nincs és néhánnyal nem is lesz már órám, akikről írtam, de akikkel van, nekik mindannyiuknak szeretném ezt megköszönni.

Ezt a posztot már egy ideje meg akarom írni, de a mai történések miatt tényleg nekiültem. Az órakezdés előtt a blogról és néhány problémás eseményről meséltem nekik, illetve társalogtunk. Ott volt a teljes csoport, igencsak benne voltunk a történet közepében (nézzétek el nekem a konkrétumok hiányát), amikor elméletben kezdődött az óra.

Megkérdeztem, kaphatok-e pár percet, hogy befejezzem. Megkaptam. Annyira rápörögtünk, hogy már pár tanár is a képbe került, ekkor a tanár azt mondta, kimegy, amíg befejezzük, mert ő mindkét oldalt hallja - tanárokat, diákokat egyaránt. Hagyta, hogy befejezzük az akkor és ott tényleg fontos beszélgetést, adományozott rá időt és teret, hogy szabadan tudjunk pár dologról beszélni - s ő sem folyt bele jobban, mint amennyire szeretett volna.

Ezt külön köszönöm, az első bekezdésért pedig külön köszönet az összes jelenleg tanító tanárnak.

Aki olvassa a blogFacebookot, emlékezhet, hogy még pénteken megemlékeztem egy rendkívül érdekfeszítő és magasröptű társalgásról az irodalmi önképzőn (még a végén mi leszünk az új Pilvax). Többek közt szóba került a személyiségközpontúság is, s ezzel együtt az én álláspontom is a témáról. Amiért most visszatérek a témára, az a következő téma volt: miért ne lehetne leadni aránylag korán egy tantárgyat?

Már egy ideje meg akartam írni: a közös téri szorongás nemrég véglegesen megszűnt. Megkérdezhetném, mi tellett ezen négy évbe, de nem teszem. Ez ugyanis tök jó. Egy igazi jócucmák.

Sajnos ahhoz képest, hogy vannak olyan témák, amiket elhangzásuk délutánján már poszt formájában reagálok le, szegény kis asztalunkról méltatlan módon elfelejtkeztem. Pedig végre egy releváns és remek dolog.

Emlékeztek még a közös tér fogalmára? A közös tér "tér-ségét" jelöli az is, hogy a fa"pad"okat, vagy nem is tudom, miket leszámítva bútorozatlan. Ez főleg olyankor tud zavaró lenni, ha egy nagyobb társaságnak van ott lyukas órája. Erre a problémára kínált orvoslást mindenki kedvenc skandináv bútoráruháza némi erre áldozott (s azt kell mondjam, remekül befektetett) pénzmag ellenértékében. Így érkezett hozzánk egy nagyon érdekes elnevezésű, JOKKMOKK néven futó asztal, amit/akit (hozzáállás kérdése) aztán el is neveztünk JOKKMOKK-nak, ha másért nem, a stílszűség kedvéért.

Namármost, nem vagyok pedagógus, de mivel feltételezem, hogy ezt az ötletet nem a tanárok szentimentalitása adta, azt gondolom, az elnevezés és az asztal "személyessé tevése" arra remek volt, hogy a gyerekek fontosnak érezzék az asztalt és ne rongálják szét, mint például azokat a bizonyos fa"pad"okat. S bár van JOKKMOKKon egy-két gravírozási kísérlet, ez az ötlet - ha tényleg ez volt a szándék - remekül működött.

Nem sokkal később - mivel "a lyukas órákban a közös tér néha még így is menekülttábori jelleget öltött" (és senki se húzza fel az orrát, ha nem pontos az idézet) - megérkezett JOKKMOKK 2, így összességében 8 szék (plusz a "fakockák-akármik", amiket eddig is voltaképp széknek használtunk) áll a gyerekek rendelkezésére a padok mellett, plusz végre egy lapos fafelület, amin lehet házi feladatot írni, enni és egyéb érdekes dolgokat csinálni.

Az egyetlen kérdés tényleg csak az lehet, hogy mi tartott ebben négy évig - ha felvetik egy szülőin, biztos összkalapozzák: úgy, ahogy szerintem a füstjelzőkkel is tehetnék, illetve tehették volna.

De ne rontsuk ezzel örömünket és képgalériánkat (ami telefonom Bluetooth-ának csököttsége miatt ma sajnos nem fog felkerülni - a szerk.).