Apám Kurva Gazdag

Már egy ideje meg akartam írni: a közös téri szorongás nemrég véglegesen megszűnt. Megkérdezhetném, mi tellett ezen négy évbe, de nem teszem. Ez ugyanis tök jó. Egy igazi jócucmák.

Sajnos ahhoz képest, hogy vannak olyan témák, amiket elhangzásuk délutánján már poszt formájában reagálok le, szegény kis asztalunkról méltatlan módon elfelejtkeztem. Pedig végre egy releváns és remek dolog.

Emlékeztek még a közös tér fogalmára? A közös tér "tér-ségét" jelöli az is, hogy a fa"pad"okat, vagy nem is tudom, miket leszámítva bútorozatlan. Ez főleg olyankor tud zavaró lenni, ha egy nagyobb társaságnak van ott lyukas órája. Erre a problémára kínált orvoslást mindenki kedvenc skandináv bútoráruháza némi erre áldozott (s azt kell mondjam, remekül befektetett) pénzmag ellenértékében. Így érkezett hozzánk egy nagyon érdekes elnevezésű, JOKKMOKK néven futó asztal, amit/akit (hozzáállás kérdése) aztán el is neveztünk JOKKMOKK-nak, ha másért nem, a stílszűség kedvéért.

Namármost, nem vagyok pedagógus, de mivel feltételezem, hogy ezt az ötletet nem a tanárok szentimentalitása adta, azt gondolom, az elnevezés és az asztal "személyessé tevése" arra remek volt, hogy a gyerekek fontosnak érezzék az asztalt és ne rongálják szét, mint például azokat a bizonyos fa"pad"okat. S bár van JOKKMOKKon egy-két gravírozási kísérlet, ez az ötlet - ha tényleg ez volt a szándék - remekül működött.

Nem sokkal később - mivel "a lyukas órákban a közös tér néha még így is menekülttábori jelleget öltött" (és senki se húzza fel az orrát, ha nem pontos az idézet) - megérkezett JOKKMOKK 2, így összességében 8 szék (plusz a "fakockák-akármik", amiket eddig is voltaképp széknek használtunk) áll a gyerekek rendelkezésére a padok mellett, plusz végre egy lapos fafelület, amin lehet házi feladatot írni, enni és egyéb érdekes dolgokat csinálni.

Az egyetlen kérdés tényleg csak az lehet, hogy mi tartott ebben négy évig - ha felvetik egy szülőin, biztos összkalapozzák: úgy, ahogy szerintem a füstjelzőkkel is tehetnék, illetve tehették volna.

De ne rontsuk ezzel örömünket és képeinket. További képek Facebookon, a skandináv cég JOKKMOKK-adatai pedig itt.

Adott egy nyelvi év, ahol a „klasszikus” tanulnivalók száma egy fokkal alacsonyabb (de ettől nem egyszerűbb, a heti majdnem húsz órában tanult második felvett nyelvvel megvannak a magunk dolgai), így besuvasztottak ide egy projektmunkát. A téma szabadon választható, a projekt nagy, az értékelés alapján a diplomamunkára való felkészítésnek is nevezhető – nagyon jó az ötlet, s egyelőre úgy látom, jól is működik.

Már írtam az egész éves projektmunkáról , s azzal zártam az írást, mennyivel jobban ki van találva, mint a családtörténeti dolgozat. Hadd részletezzem alant.

A tizedik osztály történelemjegyének 1/8-ad része a családtörténeti dolgozat, egy húszoldalas szöveg, formai követelményekkel, a család történetéről a huszadik században. Elméletben azért, hogy ezáltal jobban megismerjük és magunkénak érezzük ezt a történelmi szakaszt. Arról, hogy ez mennyire tölti be funkcióját (pláne, hogy a korról alkotott képünk nagyrészt filmekől és hasonlókból eredeztethető), itt és most nem fogok értekezni.

A hasonlóságok a projektmunkával adottak: egész éves projekt, (relatíve) nagyjelentőségű, nagy beadandóval zárul, komoly(?) utánanézést igényel, valamint szintén önálló feladat. A különbségek, vagyis inkább a problémák - a projektmunkával való összehasonlításban - egészen nyilvánvalóak, szeretném tehát alant kifejteni, miért jobb a projektmunka a családtörténeti dolgozatnál.

Az első és legfontosabb a téma. Jómagamnak nem nehéz húsz oldalnyi szöveget írnom (egy itteni blogposzt átlagos hossza egy és három oldal között váltakozik), de ez persze csak abban az esetben igaz, ha érdekel a téma, amiről írnom kell. Természetesen vegyes felvágott ennek a megítélése és főleg csak a csibém közhangulatát tudom értékelni (ott volt egyszer-kétszer körkérdés, hogy ki hogyan áll), de az alapján levonhatom a következtetést, hogy az emberek egy részének nem kis púp volt ez a hátán. Abból a szempontból, hogy a legtöbbeket nem érdekelt a téma (és szerintem ez tizenhat évesen normális), s abból is, hogy néha az interjúkészítés és az anyagszerzés is macerás  volt. Hogy visszatérjek saját élményeimre: ha nekem egy közepesen érdekes történelmi témát (rendkívül érdekel a történelem) felvetnek és adnak rá két hetet, hogy írjak róla húsz oldalt, gond nélkül meglesz. Onnantól kezdve, hogy - személyes okokból is - nem érdeklő és nehezen megvalósítható adatszerzéssel járó családi dolgokat kell kiderítenem és megírnom, az egész egy nyűg. Míg a projetktmunkánál választható a téma, itt nem (illetve annyiban igen, hogy lehet egy ismerős családjáról is kutatni), s ezáltal egycsapásra ránehezedik az egészre a kötelezőség (és nem egy embernél az értelmetlenség) bélyege.

A második az időbeosztás, illetve annak teljes hiánya. Bármennyire macerás dolog a projektnapló és a konzulenssel való rendszeres konzultáció (erről lejjebb), ezáltal elkerülhető, hogy a gyerekek az utolsó napokon készítsék el a dolgozatot, mint annyian. Hogy hány átkozottul álmos gyerek volt a beadás reggelén, megérne egy anekdotát. Lényeg a lényeg, annak ellenére, hogy le kell adni egy soha számon nem kért időtervet (az enyém egy konkrét időpontot nem tartalmazott, hogyan is tartalmazhatott volna, amikor az utolsó percig próbáltam más témát szerezni - bizonyára nem hisztiztem eléggé), az ember lelkiismeretétől és/vagy lustaságától, esetleg ijesztően magas Pató Pál-kvóciensétől függően az utolsó napra is hagyhatta a feladat elkészítését. Ez nem feltétlen pozitívum, nemde?

A harmadik különbség, ami szerintem szintén probléma, az a konzulens hiánya.
Hogy miért zavar ez engem? Egyrészt a fent emlegetett időbeosztást ellenőrizhetné és láthatná, csinál-e bármit a gyerek, vagy csupán az utolsó pillanatban készül összecsapni az egészet. Természetesen ennél a témánál ez nem annyira releváns, de a személyes konzulenssel gyakrabban és talán könnyebben lehet megtárgyalni a dolgozat állását, mint az egyébként elfoglalt szaktanárral. Ez azonban csak feltételes módban szerepel.

Kötött és sokaknak problémás téma, a munkavégzés felügyeletének teljes hiánya. Három pofon, kiütéssel nyert nálam a projektmunka. És arról még nem is beszéltem, hogy volt, aki telehazudta az egészet és elégedett volt a 68%-os eredményével.

Aki olvassa a blogFacebookot, emlékezhet, hogy még pénteken megemlékeztem egy rendkívül érdekfeszítő és magasröptű társalgásról az irodalmi önképzőn (még a végén mi leszünk az új Pilvax). Többek közt szóba került a személyiségközpontúság is, s ezzel együtt az én álláspontom is a témáról. Amiért most visszatérek a témára, az a következő téma volt: miért ne lehetne leadni aránylag korán egy tantárgyat?

Adott egy nyelvi év, ahol a „klasszikus” tanulnivalók száma egy fokkal alacsonyabb (de ettől nem egyszerűbb, a heti majdnem húsz órában tanult második felvett nyelvvel megvannak a magunk dolgai), így besuvasztottak ide egy projektmunkát. A téma szabadon választható, a projekt nagy, az értékelés alapján a diplomamunkára való felkészítésnek is nevezhető – nagyon jó az ötlet, s egyelőre úgy látom, jól is működik.