Apám Kurva Gazdag

A szerdai csibén – többek között – a kapu is előkerült témaként, mert ugye a kilépőkártya miatt kellett róla beszélnünk. Természetesen egyből vita alakult ki. Nem is a kártya miatt, hanem egyáltalában az egész kapu miatt. Alant szeretnék megosztani veletek néhány felmerült érvet – természetesen, mivel a gyerekektől származnak, mind kontra és nem pro.

 

Kezdjük ott, hogy amióta nincs kijárás, a cigarettázó gyerekek rendszeres időközönként megszállják a vécéket és az öltözőket. Ezek a helyiségek utána elviselhetetlen állapotba kerülnek, mind szag, mind az egy főre jutó rákkeltő anyag tekintetében (nálam cigihez jobban értő ember kérem, majd pontosítson). A nemdohányzó gyerekek teljes joggal vetik fel a kérdést: velük most mi lesz? Fulladjanak meg? Patrónusom – ki kell emelnem, hogy ő nem képezte szerves részét a kapuügyi vitáknak anno – notálta az érvet, magyarázattal ott helyben nem tudott szolgálni (természetesen azért is, mert nem volt része a vitáknak).

 

A másik a kártyával kapcsolatos, s ugyanazt a csúnya, őskonzervatív elképzelést veti fel, amit már az előző írásomban feszegettem: miért nem egyénre szabott ez a bizonyos tiltás? Sőt. Patrónusom szerint a „komoly szülői nyomás” szerves része volt a kapu felállításának, erre mondjuk nem leltem utalást a Baranyai István által figyelmembe ajánlott beszámolóban (az idevágó részlet később). Ha a szülői nyomás ekkora jelentőséggel bírt, akkor máris van egy alapvető kérdés – s rendkívül örültem, hogy nem én voltam az, aki feltette: akkor miért nem mehet ki az a gyerek, akinek engedi a szülője? Még csak logisztikai hercehurcával sem jár! Úgy, ahogy a kártyára rá lesz írva, ki mikor mehet ki, ugyanígy lehet rajta jelezni, kimehet-e a gyerek vagy sem. Arra nem gondolok, hogy pont az AKG lenne az az iskola, amelyik a szülők véleménye ellenére senkit sem engedne ki. Fel sem tudom fogni, miért nem jutott ez a megbeszélések során a tanári kar eszébe. Patrónusom ezt az érvet is továbbítani fogja a tanári megbeszélésre.

 

Nyilvánvalóan nem kicsi azoknak a száma, akik csak úgy utálják az egész kijárási tilalmat, s ők nem azok, akik dohányozni vagy fűügy miatt járnak ki (utóbbira az idevágó beszámolórészletben lesz utalás): azoknak a legrosszabb ez, akik csak a „kínaiba” vagy a „cébéába” akarnak kimenni. Persze jelen esetben ők képviselik azt a szürke tömeget, akik felett oly könnyű elsiklani egy döntés meghozatalánál, de ez nem változtat azon, hogy őket érinti az egész a legkevésbé, és mégis ők azok, akik a leginkább megérzik a kapu preventív hatását.

 

Íme az iskola éves beszámolójának idevágó részlete (mivel bárki letöltheti az AKG főoldaláról, természetesen gond nélkül megjelenhet itt is):

 

Az irományaimhoz egyre aktívabban hozzászóló Baranyai István nem tudom, korábbi bejegyzésem melyik részét érezte hazugnak és összeesküvőnek. Ha erről a mondatra gondol: „a hivatalos kommunikáció szerint a rendőrségi vizsgálat idejéig [szerelik fel] a kapucsengőt”, akkor ismét csak azt tudom reagálni, hogy velem ezt közölték csibén. Ezt mondjuk egyébként sem érzem összeesküvő gondolatnak. Az írásom többi részét azonban alátámasztja a tanári beszámoló is. Nem értem hát a problémát.

 

A kommünikéhez már mindent leírtam, amit leírni szándékoztam. Már csak egy apróságot jegyeznék meg. Tudtátok, hogy egyesek szemében az iskola a kapuügy miatt elvesztette a személyiségközpontúság képét? Szerintem ez túlzás, de léteznek ilyen hangok is.

 

A dokumentum egy része egyébként teljesen a blog portfóliójába vág. Az oldalsávban megtalálhatjátok.

Mint itt már olvashattátok, azok után, hogy egy diákot megtalálnak egy kocsmában némi illegális tudatmódosítóval, forrásaim szerint eladásra készen állva, a hivatalos kommunikáció szerint a rendőrségi vizsgálat idejéig „felszerelik a kapucsengőt és ebédszünetben (...) nem lehet kilépőcédula nélkül elhagyni az iskolaépületet” (idézet a témával korábban foglalkozó posztomból). A kapu aztán hogy, hogy nem, itt marad, kilépőcédulával, mindennel.

 

Hogy pontosak legyünk, nem csak ebédszünetben nem lehet kimenni, hanem fél kettőig, amikor a tanítás a legtöbb embernek véget ér. Igen ám, de nem is olyan kicsi az a csoport, akik már hamarabb mehetnének haza – mi például keddenként 11:45-kor már be is fejeztük a napot, sőt, van, aki 10:50-kor. Szerencsétlen portásnak ennek kezelésére átnyújtottak 6-8 listát rajta névsorokkal több évfolyamról, s lévén portás, ő aztán nem fog tudni minket a nevünk alapján beazonosítani – elvégre sosem hallja azokat. Ráadásul, mint ma megjegyezte, s ez számomra is teljességgel érthetetlen, nem névsorban vannak a listák, megduplázva a névkeresésre szánt időt. Közben persze meg van, aki sutyiban kirobog. Szó mi szó, ez a felállás minimum problémásnak nevezhető.

 

Na de nem kell félni, jön az új rendszer! Már tizedik elején is rebesgettek be- és kilépőkártyákat leolvasóval, nos, a kártya az jön is.

 

Itt le kell szögeznem, hogy engem ez az egész nem annyira érint. Nem érzem praktikusnak és helyesnek a megoldást, de nem omlik össze körülöttem a világ emiatt a megoldás miatt. A nagy többség azonban már a kilépőcédulás rendszert is eretnekségnek érezte (s volt, aki kiírta MSN-mottónak, hogy „Kapucsengő? Mi ez, zárda????” , amit már majdnem olyan mókásnak találtam, mint a Bödőcs-féle „Mi lesz a következő? A KENYÉR?!”-t annak idején), s most aztán pláne kiakadtak. S bár nem értem, miért, ez a felállás nyilvánvalóan felfoghatatlan egy személyiségközpontú suliban. Ha ezt így folytatják, be kell, hogy zárjon a suli melletti CBA, mert vevőinek 70%-a nem tud kimenni vásárolni.

 

Ez teljességgel spekuláció, de nem a sajátom, mindenesetre elgondolkodtató (igen, itt eddig a "meggyőző" szó szerepelt - a szerk.): talán történt valami, amiről minket nem tájékoztattak. Bár az eredeti verzió az – erősen túlzás – emberrablás gondolatát vetette fel, de enyhébb formában még lehet is benne valami. A suli melletti gyalogátkelőhelyen rendszeresen történnek balesetek, nehéz ott gyalogosnak lenni. Annak idején a szülők egyhangúlag nem akarták, hogy az évfolyamunk tagjai kimehessenek a CBA-ba – pedig oda még csupán a járdaszigeten is el lehet jutni, az elütés kockázata így, lássuk be, minimális. Mindezt úgy, hogy más évfolyamokról kijárhattak.

Lehet, hogy egy ’fontos embert’ – s ezt a terminust mindenki értelmezze maga – baleset ért a kínai büfé felé menet a gyalogátkelőhelyen, s emiatt a tanárok totális óvatosságra váltottak? Most meg már csak a praktikum vezérli őket?

 

Na de vissza a tényekhez! Ha feltételezzük, hogy a korábban már kitárgyalt imagevédelem érdekében, s még azért állították be ezt a rendszert, mert (ami tényleg probléma volt, de érdekes módon csak a „petyhüdtkezűbb” tanároknál engedték meg maguknak a diákok) a boltban vásárló gyerekek rendszeresen elkéstek az ebédszünet utáni óráról, akkor… akkor sem oké. Ez volt a félhivatalos magyarázat, s csupán spekulálnék, ha azt mondanám, nem igaz. Én csak annyit jegyeznék meg, hogy ez egyáltalán nem egy „AKG-s” megoldás. Nem is azért, mert tüneti kezelést nyújt, s nem oldja meg a problémát; nem is azért, mert tiltás; egész egyszerűen azért, mert a helyzet kommunikációja értékelhetetlen.

 

Személy szerint egy érthető, egyértelmű miértre vágyom, ami megmagyarázza, miért mondták először, hogy csak ideiglenes a kapuzárás, valamint azt is, hogy mi az oka, harmadrészt azt is, hogy miért jön most a kártya. Attól tartok azonban, ez csak keveseknek lenne elég. Sokan vannak, akik számára az egész helyzet elfogadhatatlan, s ezt is meg tudom érteni. Amíg nem tudom a pontos okokat, nem tudok jobb megoldást ajánlani – egyelőre csak azt tudom javasolni, egyértelműsítsük a szituációt. Ha ez megvan, visszatérhetünk arra, milyen formában érdemes egy ilyen intézkedést meghozni.

 

Egy ötletem azért van.

Mit szólnátok, ha azokat, akik rendszeresen elkésnek az ebédszünet utáni órákról, nem engednék ki? Igen, már megint a szokásos szövegelésem a következményekről – pozitívakról és negatívakról egyaránt. Túl ortodox lennék? Még mindig? Ne haragudjatok rám.

A poszt lényege az, hogy hogyan kezelik a tanárok, amikor sok egyénnek van baja eggyel - a) azért, mert hülye b) azért, mert 'lúzer' c) azért, mert beszívva megy órára.

 

Hosszabb posztsorozatot akartam, de a visszajelzések hatására inkább egy bekezdésre redukálom a történeteket.

 

 

2)      Érkezik egy új diák tavaly. A csoport, mivel már nem kiskamaszokkal van tele, eddig soha nem tapasztalt nyíltsággal fogadja. Igen ám, de kiütköznek személyiségének vállalhatatlan vonásai: nem túl intelligens, s azt hiszi, egy magánbeszélgetés esetén teljesen normális, hogy ő odaáll és hallgatja azt. Időnként el-elröhög egy olyan rétegpoénon, amit nem is érthet. A lerázási kísérletekre ügyet sem vet, talán fel sem fogja őket, de azért lassan elszigetelődik. Egy tanár-diák beszélgetésen szóba kerül és patrónusa döbbent arccal hallgatja a hosszasan sorolt negatívumokat. Reakciója még csak nem is az, hogy ’majd beszélek vele ezekről’, hanem ’ugyan már, ez túlzás, biztos nincs így, nem lehettek ilyenek vele’.

 

3)      Adott pár diák, akik amolyan egyszemélyes szubkultúrát képviselnek, anélkül, hogy a fenti két példa negatívumaival rendelkeznének. A többség által mutatott elutasítás a színfalak mögött zajlik, az események sosem jutnak el a tanárokhoz.

 

4)      Adott egy új diák, aki elfogadhatatlan viselkedést és állapotot tanúsít az órákon. Gyakran ott sincs, ha ott van, néha akkor is használhatatlanul. Pofátlansága néha olyan méreteket ölt, hogy a legbékésebb tanárból is kihoz egy káromkodást. A diáktársainak nincs vele baja, a tanároknak annál inkább. A patrónusok egy éven keresztül próbálják rávenni, hogy ne viselkedjen már ilyen izé módon. Ez nem sikerül, jövőre már nem is jár ide. A pletykák szerint havi egymilliót fizettek a szülők – s annak ellenére, hogy a pletykát egy tanár egy hosszabb hozzászólásban már cáfolta, ismét megjegyezném, hogy nem az a kérdés, igaz-e: az a kérdés, hogyan merülhet ez fel egyáltalán a diákok agyában.

 

5)      Adott pár diák, akiket illegális tudatmódosítóval találnak egy kocsmában. A tanárok bezárják a kaput és hosszas beszélgetéseket tartanak a gyerekekkel, hónapokon keresztül. Nyilvánvalóan ez a személyiségközpontú megoldás, de hatékonysága a jelenlegi helyzetet nézve vitatható.

 

Összefoglalva: a kommunikációval mindenképpen baj van, s a látszat azt sugallja: a cselekedetekkel is. Feltételezem és bízom abban, hogy a látszat csal, de mindennek ellenére ami látszik, nem bíztató.