Apám Kurva Gazdag

A mosoly hamar lefagy az arcunkról, amikor kiderül: tényleg az iskolába jöttek a tűzoltók. Szerencsére ’csak’ egy faliújság gyulladt fel, semmi más nem történt. Illetve annyi, hogy a faliújság nem felgyulladt. Felgyújtották.

 

 

Azazhogy nem, nincs detektívregény. A tanárok hátradőlnek, és kijelentik, hogy belefáradtak a nyomozgatásokba, különben sem eredményesek, kérik, jelentkezzen a tettes.

Van, aki már ettől kikészülne, de nyugalom, a tettes tényleg jelentkezik. Mivel még csak nem is az évfolyamomra jár, részletekről nem tudok beszámolni, de a bennem lakó cinikus megjegyzi, hogy valószínűleg a „nagy beszélgetés” után minden ment tovább a maga útján.

 

Mi az érdekes az egészben? Miért írom a posztot? Azért, mert vannak olyan ügyek, ahol a tettes motivációja egy fokkal súlyosabb, mint az, hogy indulatból felgyújtja a faliújságot. Odáig teljesen jogos ez a rendszer, amíg ad hoc elkövetett „bűnökről” van szó! Hisz bejön a lelkiismeret, a tévútra sétált (kis)kamasz nem tudja hová tenni saját magát. A végén hát beszél. Elvégre nem is csinált olyan rettenetesen nagy dolgot, a tanárok meg nem is olyan rossz fejek, nem is arról híresek, hogy rettenetes büntetéseket osztogatnak. Költség- és energiahatékony módszer, s ismétlem: a kis vétségeknél jól is működik.

 

De mi van, ha egy komolyabb kihágás történik? Ha valami „nagy dolgot” követ el valaki, s úgy érzi, jogosan tette? Amikor hülye lesz bevallani, akár csak pozíciója védelmében, akár más okból? Van az a vétség, amikor már nem tesz vallomást az ember. S ilyenkor mit tesznek a tanárok? Láttam már, hogy a procedúra – a felszínen legalábbis – hasonló.

 

Ez a poszt egy kérdéssel zárul. Őszinte kérdéssel, mivel választ adni nem tudok. De nem is nekem kell.

 

Mit csinálnak a tanárok, ha tényleg nyomozni kell?

 

Várnak… vagy megvan ilyenkor is…

L. az évfolyamvezetőnk, így többé-kevésbé már megismertem az elmúlt négy évben. Valószínűleg én több meglepetést okoztam neki az új tanév során eddig, mint fordítva – ez alatt nem csak a blogot értem, a folyosó interakciók alapján nehéz rólam helytálló képet kialakítani.

 

A németórák jók, őszintén szólva nem is értem, ezzel a tempóval hogyhogy nem a felsőfokú a cél (nekem az, de a tanárok szeme konkrétan keresztbeállt, amikor közöltem velük). Az AKG kereteihez képest poroszos fegyelem van L. németóráin (ami annyit tesz, hogy ülünk és 85 percen át a feladatot csináljuk aránylag csendben), legalábbis a nagycsoportos órákon. A délutánin, ahol kevesebben vagyunk, már nagyobb a lazaság, de bele is fér. Amíg gyorsan haladunk és rend van, nekem elég sok minden belefér. Negatív kritikám (egyelőre?) nincs, csak két kérdés, amire nincs válaszom.

 

Ez pedig a következő: vajon hogy bír(na) el L. egy fegyelmezetlen társasággal? A jelenlegi németcsoport nagyon jó, mert dolgozni akar. Addig oké, hogy rend van az órákon, de mi van, ha nincs? Más évfolyamról azt mondták, hogy olyankor már problémásabb a helyzet.

Elnézve a csoportot, egyelőre abban bízom, ezt személyesen nem fogom megtapasztalni. A kérdés azonban ott pörög a fejemben.

 

A másik a következő: mi lesz majd, ha páran leszakadnak, s páran meg előreszaladnak? Nyilvánvalóan nem ez az első nyelvi év, s nem most fognak ezek a problémák először felmerülni. S mégis, egy kis aggodalommal töltenek el ezek. Egy hónap után minden jól működik, de lesz még nyolc, egyre nehezebb hónap. Nem vagyok benne biztos, hogy az elképesztő mennyiségű házikat (ennyit kaptunk csütörtökön: 10 oldal külön lap, 2 feladat a munkafüzetben, egy fogalmazás és 40 szó női és többesszámi verzióval – ez önmagában is nyámi, pláne a nálam kevesebb szabadidővel gazdálkodó és korábban fekvő osztálytársaimnak) még januárban is mindenki meg fogja csinálni. L. nagyon dicséri a csoportot (hogy konkrét legyek, a kis délutáni csoportot, de felteszem, a nagy sem elfogadhatatlan), s mondom, egyelőre tényleg minden rendben. De látva, hogyan működnek a kamaszok, kétlem, hogy ez végleg így is maradna.

 

Érdekes lesz a banzáj. Szívből remélem, hogy elmarad.

 

(A másik némettanárról, Sz.-ről és óráiról a következő posztban értekezem)

Nehezen fogom tudni elkerülni, hogy ez a poszt ne tűnjön úgy, mintha nem egy fejemhez tartott pisztoly hatására fogalmaznék úgy, ahogy. Azért igyekszem.

 

Hadd ismételjem meg egy középhosszú bekezdésben még egyszer azt, amit már annyiszor elmondtam: a szándékaim pozitívak, céljaim a problémáim kiírásától a külsős illúziók lerombolásáig terjednek, tisztában vagyok vele, hogy kissé egyoldalúak lettek az irományok.

 

Egyoldalúan negatívak. Bár mindazt, amit írtam, komolyan gondoltam (kivéve a tárgyi tévedések), oly sok pozitívumot veszek természetesnek – mivel egész életemben alter/személyiségközpontú sulikba jártam –, hogy nem említem meg őket.

 

Hasznosnak találtam a társalgást, mert nem csak, hogy egy külsős reagálta le, amit írtam, hanem ráadásul olyanok, akik közvetlenül érintettek. Nos, a jelek szerint egy rendkívül sötét képet festettem le az iskolai hétköznapjaimról. Ez teljesen meglepett!

Nem viccelek, komolyan. Minden félmondatban, minden zárójelben igyekeztem jelezni a problémáim szubjektivitását és az ellensúlyokat, kezdve a blog alcímével. Lehet, hogy ez nem sikerült. Azzal én is tisztában voltam, hogy a kép, amit festek, nem kellőképp árnyalt (de nem gondoltam, hogy ennyire nem az). L. szerint vannak tévedések, félretájékoztatások is, amiket örömmel kiigazít (ill. szeretne is kiigazítani). Ennek rendkívül örülök, de sajnos hiába szeretnék egy oknyomozó blogot faragni az Apám Kurva Gazdagból, a tanároknak valahogy ehhez nincs kedvük (ahogy fogalmaztak, a tanári megbeszélésekről azért nem fogok jegyzeteket kapni).

 

Mi van még… ó, igen, a tanárokról szóló irományok (amiket én az órákról írtam, khmkhm… de értem, mire gondolnak és miért) szerintük rendkívül durvák néhol. Én úgy gondolom, a szakmai kritika tölti ki az ilyen posztok nagyobb részét, s a személyesebb kritikák élesen elválnak – ebben nem értettünk egyet, s azt hiszem, elfogadom álláspontjuk. Lejjebb közlöm majd, merre megyünk tovább. L. szerint ez a blog – stílusából is adódóan – egy puskaporos hordó (osztom), s kellemetlen perceket okozhat nekem, ha egy tanár elolvassa a róla és óráiról szóló irományt. Ezt teljesen megértem, de úgy érzem, ennyit megér, ha a tudomására jutnak azok a problémák, amik a diákság körében amolyan secret de Polichinelle-nek számítanak, s sosem jutnak el a tanárokhoz. Igen, vannak benne személyes megjegyzések és tapasztalatok is. Én úgy gondoltam, a búza könnyedén elválasztható az ocsútól, de a jelek szerint nem az. Nem tudom ezt belülről tökéletesen megítélni. Azt hiszem, hallgatok az „alanyokra”.

 

Merre tovább, hm? Nagyjából egyetértünk a problémák azonosításában, nem véletlenül nem most akartam ezt megmutatni. Néhány Óráról órára-posztot újraírok majd (nem, nem törlöm az eredetiket, inkább úgy intézem, mint az amerikai alkotmány: nem törlünk semmit, csak felülírjuk), az újakat nyomatékos szöveg kíséretében a régiek tetejére linkelem. Megpróbálom kettéválasztani a „személyeskedést” a gyakorlati kritikától, s megmutatni a számomra természetes, ámde egyébként tényleg pozitív dolgokat.

 

Folytatni fogjuk. Még mindig van miről írni, s oly sokat lehet s érdemes pontosítani. Érdekes lesz úgy írni, hogy tudom, kik vetnek néha rá pár pillantást a szemük sarkából.

 

Mikor megkérdeztem, hogy került a látókörbe a blog, azt mondták, oly abszurd módon, hogy a bankettig nem hajlandóak elmesélni. Kíváncsian várjuk, persze odébb van még ez.

 

S hadd mondjak valami érdekeset! Mint – szerintem – látszik is az írásaimon, mindig is arra vágyom, hogy ne csak az intelligens gyereket lássák bennem a felnőttek, hanem, ahogy már annak idején megfogalmaztam, a „minifelnőttet”. S még ha csak egy órán át is, még ha csak egy, nem a dicséretemről szóló társalgásban is, még ha folytatás és hosszabb távú jelentőség nélkül is, de most itt is megkaptam ezt a pillanatot, negyedórát.

 

Számomra már csak ezért is megérte három hónapon át blogolni.

Folytatása természetesen következik.