Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Kreatív Napok II. – Kreatívatlan Napok

Az első Kreatív Napokról pozitívan írtam („egészségesen magas szinten volt a hülyeség az előadásokon, én mindenképp jól szórakoztam”), kiemelve, hogy izgatottan várom, mi lesz a következőn. Hogy mit kaptunk? 5x~200 oldalas szövegek robotikus írását négy napon keresztül.

Talán az volt az első Kreatív Napok legnagyobb erénye, hogy tényleg kreatív dolgokat kellett csinálnunk: kis előadásokat, ilyeneket. Volt ötletelés, ilyenek: volt, amiket vegyes csoportokban, itt szerintem jól működött. A mostani Kreatív Napok azonban, ebben szerintem megegyezhetünk, a kreativitás csíráit sem tartalmazták.
Most minden csoport a saját nyelvében, általában egyszemélyes munkában (nálunk legalábbis így volt) írt 4 darab 200-250 és egy darab 150-200 szavas szöveget Magyarország, Budapest, AKG, (német)csoport, én témákban (nem, nem mindenki rólam írt, bár érdekes kísérlet lett volna) – ezeket a kedves cserediákok kapják majd meg. Hogy hol a baki ebben az egészben szervezési szempontból – azt leszámítva, hogy kreatívnak nehezen nevezhető a feladat és nem szakít el a „hétköznapi” némettanulástól? Ott, hogy az emberi feladatmegoldási sebesség olyan, mint a légnemű anyagok: kitölti a rendelkezésre álló teret. Ha öt napot kapsz valamire, nagy valószínűséggel négy nap és huszonkét óra, illetve öt nap és két óra közt várható a befejezés. Ezt a feladatot mi szótárakkal, állandó tanári felügyelettel és segítséggel, a táblára felírt fogalomtárral oldottuk meg.
Namármost, 18 németóránk van egy héten, a péntekieken filmet néztünk, így marad 15, amit ezzel töltöttünk. Az összidő tehát 4x85 (a reggeli duplaórák öt perccel rövidebbek, mint az órák külön lennének) + 7x45 = 340+245=585 perc. 585 perc ~1000 szóra, ami azt jelenti, hogy ha a tanári segítséget nem nézzük, percenként két szó írásával abszolválható a feladat. Ha azt vesszük, hogy a tanári segítség (fogalomösszegyűjtés, -felírás stb.) elveszi az órák felét, ami egy brutális túlzás, akkor percenként négy szó elegendő, arról már nem is beszélve, mennyit segítenek ezek a fogalmak. Ha akartuk volna, ezt egy vagy két nap alatt összedobhattuk volna, tényleg, nem ennyire nagy dolog, hogy négy napot igényelne. Olyan gyerekekről beszélünk, akik nem is rosszul abszolválták az A2-es vizsgát, ráadásul szótárral és segítőkész tanárokkal vannak felszerelkezve. Ez nem egy négynapos feladat.
Még ha igényelne is négy napot, legalább lenne kreatív! Jelen formájában azonban ez nem volt más, mint a heti egy 45 perces írásóránk felfújása Zeppelin-méretűre. Favágás a köbön, és tényleg, egész egyszerűen unalmas. Kreatívnak nevezni – pláne az első Kreatív Napok fényében – igencsak nagy ugrás a valóság talajától.
Pénteken filmet néztünk németül. Ha más nem, ez tényleg más, mint a hétköznapi órák. Tényleg limonádé volt, de ezúton is közölném: szerintem nem volt rossz. Speciel tőlem távol áll az a világ, de érdekes volt. Hmm… lehetett volna németfilmnézős Kreatív Napok, anno úgyis volt ilyen témahetünk olyan filmekkel, mint A hosszútávfutó magányossága. Néztünk mi már máskor is film(részlet)eket németórákon. Tudom, hogy már korábban is volt ilyen KN, látom, hogy máshová nem fér bele egy ilyen feladatsor, de még házi feladatnak is jobb lett volna ez, mint négy napnyi tömény, szünet nélküli unalmas és fárasztó szövegírás "kreatív" feladatként elnevezve.
Ja, és a múltkori héttel ellentétben (akkor témahetek voltak az egész iskolában) a többi óra teljesen normális volt. Bár ez a mi csoportunkban az angol esetén nem látszik meg (és a média sem nevezhető egy kőkemény, magolós reáltárgynak), a dologból így teljességgel hiányzott a különlegesség. Csak azt tudnám, hogyhogy nem érkeztek olyan visszajelzések a tanárok felé, hogy megvariálják ezt a rendszert – azt tudom, hogy a körülöttem lévők halálra unták magukat.
A harmadik Kreatív Napok áprilisban lesz(nek), ha jól tudom, valamiféle projektet csinál mindenki. Ennél csak jobb lehet. Ennél csak kreatívabb lehet. A mostani Kreatív Napok csak Napok volt(ak).
0 Tovább

Szubjektíven a Szubjektívről

Ha olvastátok az iskolaújságot is érintő új vendégposztot (s esetleg a hozzá tartozó hozzászólásom is), akkor már nagyjából körvonalazódhatott, mi(k)ről fog szólni ez a poszt. Mire szolgál egy iskolaújság? Milyen funkciót tölt be a Szubjektív? Jó-e a forma? Mindemellett röviden megemlítem majd szerkesztőségi tapasztalataimat.

Hol is kezdjem? Kezdjük egy egyszerű kérdéssel: ideális-e a jelenlegi formátum? Szerintem semmiképp sem. Az iskolaújság veszteséges (nem is célja persze a profit), a papíralapú formátum kötöttségeiről nem is beszéltünk. Kevesebb emberhez jut, juthat el, mint az interneten, s ha a publikációk egy nem elhanyagolható része nem iskolai dolgokról szól (márpedig ez a helyzet fennáll), felesleges az iskolára korlátozni a potenciális olvasókört. Az interaktivitás (hozzászólások, hivatkozások, itt-ott megjelenés, külsős írások stb.) és a könnyű módosítások, gyors kiegészítések lehetősége szerintem egyértelmű. Ha az anyagi vonzatot is nézzük (bár egy iskolaújság tekintetében ez természetesen sokadlagos kérdés), a blogokra relatíve egyszerű kihelyezni akár csak egy AdSense-reklámot is – s természetesen nincs nyomtatási költség. Tapasztalatom szerint az embereket ráadásul – már ha érdekli őket egyáltalán az iskolaújság – nem mennek le a büfébe újságot vásárolni csak azért, hogy elolvashassák a legújabb interjút az egyik tanárral, sőt, annak sem volt nagy keletje, amikor egy szerkesztőségi tag árulta fent az évfolyam kisiskolájában a lapot. Összefoglalva, 2010-ben, az iMindenfélék, Kinectek, Move-ok és az LHC világában nem lenne nagy ugrás az internetre emelni a tartalmat, ami felsorolhatatlanul sok előnnyel járna.
 
Mint a kommentben is megtettem, ismét hivatkoznék a Hibrid AKG blogra, bár, ha jól látom, október vége óta nem született új írás (itt található). A hozzászólásban úgy fogalmaztam, hogy „…szerintem ez voltaképp "Szubjektív done right", egymás mellett filmkritika és kapustatisztika, hivatkozások (ami megint sokkal könnyebb, mint az interneten) és - feltételezésem szerint - iskolaújságunkénál nagyobb olvasottság. Mindig is támogattam és támogatni is fogom a hasonló kezdeményezéseket.”.
 
Kicsit talán korán hozom fel ezt a kérdést, mivel még nem kezdtem bele az iskolaújság, mint olyan funkcióinak fejtegetésébe, de ne feledjük, hogy az alkotóköri rendszer sajátosságai miatt a jelentkezésnél elsőbbséget élveznek a nyolcadikos és kilencedikes tanulók (ezekben az években kötelező alkotókört választani). E sorok írásakor az AKG weboldalán a legújabb elérhető lapszám a 2010 januári (itt elolvasható, még fogok rá hivatkozni) – a dátum nem elírás -, e szerint az akkori szerzők közül egy nyolcadikos, nyolc kilencedikes és ketten járnak a 9Ny évfolyamra, ami szintén ugyanez a korosztály. Isten ments, hogy koruk alapján minősítsem le a szerzőket, magam sem utálom jobban, amikor ez történik, de ha az iskolaújság célja az iskolai mindennapok bemutatása, az, hogy vitafórumként szolgáljon, az, hogy a fontos dolgokról tájékoztatást nyújtson, szerintem mindenképpen szükség van idősebb és/vagy tapasztaltabb diákok közreműködésére, egész egyszerűen azért, mert nagyobb az AKG-s tapasztalatuk és – valószínűleg – nagyobb rálátással bírnak a változásokra, vagy az akár belsős, akár külsős párhuzamokra.
És itt jön a képbe a legfontosabb dolog, mégpedig az, hogy a Szubjektív ma már egyre inkább nem az iskolai mindennapokkal foglalkozik, legalábbis csak rendkívül felületesen. Egyszer régen böngészgettem az archívumokat, s találtam olyan cikkeket, mint például a környéken történt, az iskolát is érintő csőtörés beszámolója, vagy anonim statisztika az iskolai drogfogyasztási szokásokról. Vagy most ránézek a 1997-es szeptember eleji kiadás néhány cikkcímére: Az 1997/98-as tanév első félévének tanrendje, Az AKG új tanárai, A számítástechnika munkaközösség új és külsős tanárai. A ’98 decemberi kiadásban a következő érdekesebb cikkcímeket találtam: Hétfő - "Novemberben több rongálás is történt az iskolában. A negyedik emeleti klubban egy széket törtek öszsze különleges elszántsággal ismeretlen fiatalok..."; A tervezett drog-szabályozás legfontosabb eltérései a jelenleg hatályos törvényekhez képest.; A tüntetés - "Péntek délután nagy volumenű tüntetés zajlott a Vörösmarty téren, a drogtörvény-tervezet ellen..." – iskolai vagy az iskola tanulóit érintő dolgok, vagy „csupán” hétköznapi tájékoztató jelleggel született írások.
 
Nem tudom, hol következett be a váltás, de mire én a szerkesztőségbe kerültem, rendszeressé váltak a film-, a koncert- és a könyvkritikák, amiknek, lássuk be, sok közük nincs az iskolához – s aminek van köze az iskolához, az is az esetek 90%-ában élménybeszámoló.
 
Ha már szerkesztőségi tapasztalatok! Nyilvánvalóan csak az én évemről tudok beszámolni, s hogy fair legyek, hadd kezdjek magammal. A cikkjeim nagyja ugyanúgy érdektelen és értékelhetetlen iskolatájékoztatási szempontból, mint amiket lejjebb felemlegetek majd (Csak én film helyett speciel a Rome: TW-ről írtam…), egyetlenegy olyan van, amit értékelhetőnek érzek: valaki írt egy cikket arról, milyen nehéz volt az első AKG-s évben navigálni, az újdonságokat megszokni – nos, ezen a fél évfolyam teljesen felháborodott és az egyik irodalomóra egésze elment az erről szóló vitára. Nyilvánvalóan a cikkem stilisztikailag egy nulla mai szemmel nézve, de legalább valami olyanról szólt, aminek köze van ahhoz, ami a diákokkal történt. A szerkesztőségi üléseken való részvételt lazán vettük, a húszperces késésektől a korábban elmenésen át az ott sem létig sok minden előfordult, az ülések nagy része a „találj már ki magadnak egy cikktémát” vagy a „most felolvassuk egyikőtök cikkét”, esetleg az „itt vannak a lektorált cikkek, nézzétek át őket”-szentháromság vonalán mozogtak, ahol az első kerül elő a legtöbbször (talán ezért is születik ennyi (film)kritika, nem tudom). Ahhoz képest, hogy év elején a Watergate-ügy és hasonlók átbeszélését terveztük, ebből csak odáig jutottunk, melyik betűkombináció hozza elő a Wordben a megfelelő idézőjelet. Elviekben kellett volna mindenkinek csinálnia egy interjút az év során, de pl. magamat látva a jelek szerint ez sem volt kötelező. Természetesen a fenti sorok nem mások, mint három évvel ezelőtti események szubjektív interpretációja.
 
Ismét az archívumot böngészve azt látom, hogy a 2004 novemberi szám – így a cikkek és a kiragadott első sorok alapján – 6 iskolai élménybeszámolót (ide számolom rajztanárunk cikkét is), 9 kritikát (filmről, színdarabról, egyebekről) és 3 iskolán kívüli dolgot taglaló cikket tartalmaz (ezt a cikket mindenképp figyelmetekbe ajánlanám). Igazából már a harmincadik szám is hasonló (2001 október), de most nem tervezek végigmenni az egész archívumon (még egy kivételtől eltekintve), remélem, ez a kis betekintő megvilágítja tapasztalataimat és aggodalmaimat.
 
Ismét a kommentemhez fordulok. „Tényleg, mi egy iskolaújság funkciója? Az íráshoz kisebb-nagyobb tehetséggel bíró diákok felkarolása mindenféle témában vagy, ahogy a vendégposzt is fogalmaz (és én is hiszem), egy nyilvános fórum? Be tudja-e tölteni a funkcióját a maga olvasottságával és témaválasztásaival?” Mint írom, szerintem az utóbbi. Engedelmetekkel végigveszem ezt a bizonyos 2010 januári számot, a cikkek címeit és témáit.
 
Avenue Q (színdarab), Budapest témahét élménybeszámoló, interjú az új angoltanárral (Prievara Tibor)…
 
Állj. Bocsánat, de focikedvelőként emellett nem tudok szó nélkül elmenni.
 
„…7 évet élt Afrikában, rengeteg projektet szervez, Arzenál drukker…”
Aránylag szigorú lektoráláson mennek keresztül a cikkek, ezért is döbbent meg engem ez a hiba. Az a nagyobbik dolog, hogy az Arsenal csapatának nevét fonetikusan írni, nos, érdekes. Jut eszembe, láttátok a Cselzi-Tátönhem meccset? Vagy a Mencseszter Junájtid-Blekkpúl találkozót?
Elnézést a cinikus megnyilvánulásért, nem bírtam kihagyni. A másik az, hogy a drukker szót (vagy akár a „rajongó”, „szurkoló” szavakat is) tudomásom szerint kötőjellel kell kapcsolni a drukkolás (rajongás, szurkolás) tárgyához. Tudom, egy kétsoros, Google-ből kimásolt Blikk-cikk nem a legjobb forrás, de mindenesetre egy gyors keresés után ezt (és még sok hasonlót) találtam.
 
A bennem lakó nyelvtannáci köszöni a figyelmet és búcsúzik. Vissza az iskolaújságra, mint olyanra. Szóval a 2010 januári szám további cikktémái: nyelvi tábor Magyarkúton, ebibál-tudósítás, Fürdők éjszakája, A hajléktalan élet, New Moon (film), a vámpírmániáról általában, Szigligeti Alkotóház, Álmodozók (film), CSI-kiállítás, Horthy Miklós megítélése most és régen, Hanuka (nem vagyok benne biztos, de nem két k-val írjuk?), The Script (zenekar)…
 
És ennyi. Tapasztalataim és az archívumból kiragadott részletek alapján az iskolaújság szinte egyáltalán nem ír az iskola fontos, ad absurdum vitás kérdéseiről, eseményeiről. Igazából nem is az a kérdés, miért van ez így, hanem az, hogy szükség lenne-e erre: arra, hogy megvitassuk a mindenkit érintő dolgokat egy ilyen felületen. Az én álláspontomat már ismeritek, szerintem egy iskolaújságnak többet kell nyújtania a közösségének annál, mint hogy néhány gyerek élménybeszámolóját bemutassa egy témahétről. Személy szerint (bár már egy jó ideje nem olvasom, fullasztó az egyoldalú állásfoglalás) az ÉS legjobb részei azok, amikor akár több lapszámon át is reagálnak egymás írásaira. Ilyen nálunk nincs, és ez szerintem nagyon nagy baj. Van elég probléma és megbeszélnivaló kérdés mostanában, s hogy ismét idézzem a Vélemények rovatot a blog jobb oldalán, Radnóti András úgy fogalmaz: „Sokunknak sokféle problémája van az iskolával, az iránnyal, amelyben ez az egész halad, és valóban nincsen olyan működő fórum, ahol ezeket megbeszélhetnénk. Az eredetileg e célra létrehozott intézmények, ahogy azt, kedves Luci, sokhelyütt leírtad, impotens, működésképtelen humbugnak bizonyultak”. Én nagyon sajnálom, hogy az iskolaújság nem ilyen, illetve, hogy az igény egy ilyesféle intézményre még nem manifesztálódott valami konkrét kezdeményezés formájában. Az egy dolog, hogy én főleg erre szánom ezt a blogot, nyilvánvalóan jelenleg nem tart ott (mindannak ellenére, hogy oly sok mindent tematizál), mint ahová el szeretné(n)k jutni vele. Egyébként ha én írnék egy iskolaújságot, egy ilyen esemény kapcsán akár az egész szám csak erről szólna, több szubjektív véleményt is bemutatva. Mert csiszolhatja egy diák írói képességeit azzal, hogy egy nemrég látott új filmről ír kritikát, de ez az iskolaújságba, mint olyanba, szerintem nem való. Kérdés az, hogy amennyiben az iskolaújságnak tényleg csupán ennyi a funkciója, akkor mi az a bizonyos interaktív fórum, ahol a fent már többször említett témákról, vitás kérdésekről társalogni, vitatkozni tudunk, akár nem is csak egymással, hanem az érintettekkel, és/vagy a tanárokkal is.
 
A Szubjektív AKG-s alweboldala itt található.

 

0 Tovább

A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottság

Tavaly volt egy nagysikerű, de elfeledett karácsonyi program a szülőknek. Most cirka egy tucat gyerek csibeidőben két patrónussal leült, hogy kitaláljon valamit. Hogyan érdemes egy olyan programot kitalálni, aminek már a megemlítésekor megkérnek, hogy írjak róla posztot? Illúzió(?)rombolás(?) alant.

Messziről kell kezdenem: mindamellett, hogy a posztban hamarosan elregélendő történet most szerdán történt, egy kicsit visszaugranék az előző hét szerdájára, amikor a csibe elején mindannyian a közös térben ültünk és többek között azt vetették fel a patrónusok, hogy tartsunk idén is egy, a szülőknek szervezett előkarácsonyt. Tavaly egy kisebb társaság bensőséges hangulatú felolvasásokat és egyebeket csinált. Az első reakciók nagyjából az "így is rohadt sok a dolgunk [ide jön az aktuálisan tanult nyelv és az azzal kapcsolatos nehézségek], ne találjanak ki még nekünk egy csomó mindent" kategóriájába tartoztak. Mint már a nyitóbekezdésben írtam, volt, aki kérte, írjak posztot a dologról - természetesen nem szabad ennek túlzott jelentőséget tulajdonítani.

Érdekességként megemlíteném, hogy az évfolyamkarácsony kapcsán évfolyamvezetőnk felvetette, hogy idén csinálhatnánk mi (mármint az évfolyam diákjai az évfolyamnak), mivel a tavalyi katasztrofálisan sikeredett (vagy a memóriám hézagos, vagy nem voltam ott, mindenesetre ami nekem és sokaknak az "évfolyamkarácsony" szó hallatán elsőre beugrik, az a hetedikes évfolyamkarácsony, amikor a patrónusuk gyertyákkal és a karácsonyi feeling további kötelező elemeivel igazán szépen feldíszítették a kisiskolát - volt egy megható hangulata az egésznek). Ez nagy valószínűséggel nem volt egy előre megbeszélt ötlet, mivel egy másik patrónus(!) reagált ott helyben, miszerint otthon sem a gyerekek csinálják a karácsonyt, hanem a felnőttek, és itt ők a felnőttek. Az ötlet ezzel el is lett vetve.
(Nagyon izgalmas lenne, ha igaz lenne az Az elnök emberei-kategóriájú összeesküvéselmélet, miszerint az egymás közti patrónusi vitát úgy nyerte meg az illető patrónus, hogy az évfolyam előtt jelentette be ezt a nehezen vitatható és a diákok által mindenképpen támogatott érvet - de reméljük, nincsenek ilyen törésvonalak. Csupán izgalmas a gondolat.)

Nehogy valaki azt higgye, hogy a poszt témája az lesz, mi a francnak csinálunk ilyeneket - elvégre egyike voltam azoknak, akik egy héttel később csibén körülbelül egy tucat osztálytársával lement, hogy kitaláljon valami programot. Erről a bizonyos gyűlésről - amit jelenlévő irodalomtanárom stílszerűen és frappánsan A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottságként keresztelt el - szeretnék most írni.

Nem írom le, mit találtunk ki végül, mert szerintem - egyelőre - titok is, másrészt gyakorlati jelentősége úgysincsen. Amiről elmélkedni fogok, az egy illúzió, bár természetesen feltételezem, hogy évfolyamvezetőnk reakciója szándékosan túlzó volt.

Ettől függetlenül szerintem érdemes róla beszélni. Röviden annyi történt korábban, hogy semmi sem történt - értem ez alatt azt, hogy a tavalyi (szülők közt, mivel egy csomó gyerek nem emlékezett rá) nagysikerű felolvasóestet mindenképp szerették volna idén megismételni a patrónusok, de a nagy lelkesedés közepette elveszett a tervezés és csak most jutottak el odáig, hogy megpróbáljanak, megpróbáljunk valamit összerakni. Relatíve hamar el is vetettük, hogy egy hét alatt 0 próbák és egyebek nélkül (tanórai keretek közt nincs rá lehetőség, azon kívül meg túl sok ember túl különböző programja ütközik, lehetetlen próbát szervezni) egy nagyobb hangvételű produkciót összehozzunk, így a szülőket, mint célközönséget iktattuk is, helyette magunknak akartunk csinálni valami vicceset/szépet.

Két versengő koncepció volt, az egyik a patrónusoké, aminek a lényege az volt, hogy játékosan (levélkével) megkérik a gyerekeket valami apróságra, amikből aztán a végén összeáll egy kis aranyosság. Namármost, ritka az olyan, hogy egy ilyen jellegű programszerűséget együtt szervez diák és tanár, nem is csoda hát, hogy megdöbbent a jelen lévő két patrónus, amikor a társaság nagy része kifejtette, hogy ez öngyilkosság, mivel senki nem csinálna semmit rá, nem érdekelne senkit az egész, sőt, ha nem lenne csibeidőben, el sem jönne senki rá. Elvégre nem kötelező és mindenki nagyon elfoglalt, nem tudnak (vagyis inkább egyáltalán nem akarnak) foglalkozni ilyenekkel.

A döbbenet tovább fokozódott, amikor a másik koncepció (alapvetően egy mókás kérdezz-felelek) kapcsán felmerült ötletet, miszerint a kérdezők tegyenek úgy, mintha a közönség tagjai lennének, többen azért kritizáltak, mert ezzel azonnal céltáblává tennék a produkciót: ha valakinek épp rossz napja van vagy csak nem látja értelmét az egésznek, pár hülye kérdés bekiabálásával mindent tönkretehet. Ezen aggodalomnak én voltam az első számú képviselője, én mindenképp a színpadra tettem volna a darabot.

A végén a szavazást 4-6 arányban nyerte a második koncepció, de évfolyamvezetőnk - az általunk vizualizált rendkívül pesszimista és sötét jövőkép ellenére - kijelentette, hogy magánakcióba kezd az első koncepció megmentésére. Rendkívül kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Hogy miért? Természetesen a fenti történetek alapján nem vonok, nem vonhatok le következtetést az AKG diákságának hozzáállásáról az ilyesféle témákról, csupán az évfolyamoméról - de nem is feltétlen ez a lényeg. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mi vagyunk-e túl kritikusak vagy legalább két patrónus (/az összes az évfolyamunkról?) túl reménykedő... vagy naiv, vagy netán valami teljesen más.
Szívből remélem, az utóbbi, de nem adnék rá nagy oddsokat - mint már oly sok helyen írtam, ha minden így megy tovább, a paradigmaváltás hamarosan elkerülhetetlen lesz.

0 Tovább

A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottság

Tavaly volt egy nagysikerű, de elfeledett karácsonyi program a szülőknek. Most cirka egy tucat gyerek csibeidőben két patrónussal leült, hogy kitaláljon valamit. Hogyan érdemes egy olyan programot kitalálni, aminek már a megemlítésekor megkérnek, hogy írjak róla posztot? Illúzió(?)rombolás(?) alant.

Messziről kell kezdenem: mindamellett, hogy a posztban hamarosan elregélendő történet most szerdán történt, egy kicsit visszaugranék az előző hét szerdájára, amikor a csibe elején mindannyian a közös térben ültünk és többek között azt vetették fel a patrónusok, hogy tartsunk idén is egy, a szülőknek szervezett előkarácsonyt. Tavaly egy kisebb társaság bensőséges hangulatú felolvasásokat és egyebeket csinált. Az első reakciók nagyjából az "így is rohadt sok a dolgunk [ide jön az aktuálisan tanult nyelv és az azzal kapcsolatos nehézségek], ne találjanak ki még nekünk egy csomó mindent" kategóriájába tartoztak. Mint már a nyitóbekezdésben írtam, volt, aki kérte, írjak posztot a dologról - természetesen nem szabad ennek túlzott jelentőséget tulajdonítani.

Érdekességként megemlíteném, hogy az évfolyamkarácsony kapcsán évfolyamvezetőnk felvetette, hogy idén csinálhatnánk mi (mármint az évfolyam diákjai az évfolyamnak), mivel a tavalyi katasztrofálisan sikeredett (vagy a memóriám hézagos, vagy nem voltam ott, mindenesetre ami nekem és sokaknak az "évfolyamkarácsony" szó hallatán elsőre beugrik, az a hetedikes évfolyamkarácsony, amikor a patrónusuk gyertyákkal és a karácsonyi feeling további kötelező elemeivel igazán szépen feldíszítették a kisiskolát - volt egy megható hangulata az egésznek). Ez nagy valószínűséggel nem volt egy előre megbeszélt ötlet, mivel egy másik patrónus(!) reagált ott helyben, miszerint otthon sem a gyerekek csinálják a karácsonyt, hanem a felnőttek, és itt ők a felnőttek. Az ötlet ezzel el is lett vetve.
(Nagyon izgalmas lenne, ha igaz lenne az Az elnök emberei-kategóriájú összeesküvéselmélet, miszerint az egymás közti patrónusi vitát úgy nyerte meg az illető patrónus, hogy az évfolyam előtt jelentette be ezt a nehezen vitatható és a diákok által mindenképpen támogatott érvet - de reméljük, nincsenek ilyen törésvonalak. Csupán izgalmas a gondolat.)

Nehogy valaki azt higgye, hogy a poszt témája az lesz, mi a francnak csinálunk ilyeneket - elvégre egyike voltam azoknak, akik egy héttel később csibén körülbelül egy tucat osztálytársával lement, hogy kitaláljon valami programot. Erről a bizonyos gyűlésről - amit jelenlévő irodalomtanárom stílszerűen és frappánsan A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottságként keresztelt el - szeretnék most írni.

Nem írom le, mit találtunk ki végül, mert szerintem - egyelőre - titok is, másrészt gyakorlati jelentősége úgysincsen. Amiről elmélkedni fogok, az egy illúzió, bár természetesen feltételezem, hogy évfolyamvezetőnk reakciója szándékosan túlzó volt.

Ettől függetlenül szerintem érdemes róla beszélni. Röviden annyi történt korábban, hogy semmi sem történt - értem ez alatt azt, hogy a tavalyi (szülők közt, mivel egy csomó gyerek nem emlékezett rá) nagysikerű felolvasóestet mindenképp szerették volna idén megismételni a patrónusok, de a nagy lelkesedés közepette elveszett a tervezés és csak most jutottak el odáig, hogy megpróbáljanak, megpróbáljunk valamit összerakni. Relatíve hamar el is vetettük, hogy egy hét alatt 0 próbák és egyebek nélkül (tanórai keretek közt nincs rá lehetőség, azon kívül meg túl sok ember túl különböző programja ütközik, lehetetlen próbát szervezni) egy nagyobb hangvételű produkciót összehozzunk, így a szülőket, mint célközönséget iktattuk is, helyette magunknak akartunk csinálni valami vicceset/szépet.

Két versengő koncepció volt, az egyik a patrónusoké, aminek a lényege az volt, hogy játékosan (levélkével) megkérik a gyerekeket valami apróságra, amikből aztán a végén összeáll egy kis aranyosság. Namármost, ritka az olyan, hogy egy ilyen jellegű programszerűséget együtt szervez diák és tanár, nem is csoda hát, hogy megdöbbent a jelen lévő két patrónus, amikor a társaság nagy része kifejtette, hogy ez öngyilkosság, mivel senki nem csinálna semmit rá, nem érdekelne senkit az egész, sőt, ha nem lenne csibeidőben, el sem jönne senki rá. Elvégre nem kötelező és mindenki nagyon elfoglalt, nem tudnak (vagyis inkább egyáltalán nem akarnak) foglalkozni ilyenekkel.

A döbbenet tovább fokozódott, amikor a másik koncepció (alapvetően egy mókás kérdezz-felelek) kapcsán felmerült ötletet, miszerint a kérdezők tegyenek úgy, mintha a közönség tagjai lennének, többen azért kritizáltak, mert ezzel azonnal céltáblává tennék a produkciót: ha valakinek épp rossz napja van vagy csak nem látja értelmét az egésznek, pár hülye kérdés bekiabálásával mindent tönkretehet. Ezen aggodalomnak én voltam az első számú képviselője, én mindenképp a színpadra tettem volna a darabot.

A végén a szavazást 4-6 arányban nyerte a második koncepció, de évfolyamvezetőnk - az általunk vizualizált rendkívül pesszimista és sötét jövőkép ellenére - kijelentette, hogy magánakcióba kezd az első koncepció megmentésére. Rendkívül kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Hogy miért? Természetesen a fenti történetek alapján nem vonok, nem vonhatok le következtetést az AKG diákságának hozzáállásáról az ilyesféle témákról, csupán az évfolyamoméról - de nem is feltétlen ez a lényeg. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mi vagyunk-e túl kritikusak vagy legalább két patrónus (/az összes az évfolyamunkról?) túl reménykedő... vagy naiv, vagy netán valami teljesen más.
Szívből remélem, az utóbbi, de nem adnék rá nagy oddsokat - mint már oly sok helyen írtam, ha minden így megy tovább, a paradigmaváltás hamarosan elkerülhetetlen lesz.

0 Tovább

Kreatív Napok

Nehéz dolgom van, amikor a Kreatív Napokról akarok írni. A bennem lakó analitikus – aki, ne tévedjünk, a blog első számú szerzője – zavartan kapkodja a fejét és nem találja a szubsztantívát, a bennem lakó egyszerű diák azonban egész jól szórakozott. Élménybeszámolóba oltott pszeudokritika következik.

A nyelvi évben nincs megszokott témahét. Amíg a többieknek témahetük van, mi nyelvvizsgázunk, illetve Kreatív Napokat tartunk. Ez most például úgy nézett ki (s feltételezem, így lesz később is), hogy hétfőn és kedden a nyelvvizsgára készültünk két duplaórában, szerdán megírtuk magát a nyelvvizsgát, a hét hátralévő két napján pedig kreatívkodtunk.
 
Szögezzük le: ez nyelvtanulásnak nem nevezhető, a tanulásmódszertantól is olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Az analízissel kapcsolatos problémámat most össze is foglalnám egy mondatban: jó volt, vicces volt, érdekes dolgokat csináltunk, de mi köze ennek a nyelvtanuláshoz?
Természetesen könnyen lehet, hogy semmi köze sem volt, és csupán az volt a lényeg, hogy a szünet előtti két napban már ne kezdjünk bele új anyagrészbe, inkább pihenjünk. Ebben a – valószínű – esetben nincs is igazán tartalmi problémám a Kreatív Napokkal.
 
Hogy nézett ki ez a két nap? Csütörtökön az első duplaórában minden nyelvcsoport különböző dalokat és egyebeket tanult meg tablót csinált a péntek délutáni előadásra, a második felében meg a tanárok által összeállított csoportokban (amiben minden nyelv tanulói közül voltak természetesen) pár perces színdarabokat barkácsoltunk össze, ahol mindenki csak a tanult nyelvén szólalhat meg. Kivételek persze itt is akadtak.
Pénteken ugyanez volt a program, csak délután még jött az előad(ogat)ás is.
 
A Kreatív Napok felépítéséről nagyjából ennyi elég is, egészségesen magas szinten volt a hülyeség az előadásokon, én mindenképp jól szórakoztam. A bennem lakó analitikus azonban több kérdéssel és felvetéssel is rendelkezik, ezeket – mindamellett, hogy ezek például egy hétköznapi diák szórakozását semmilyen formában nem befolyásolnák – alant sorolom fel:
 
Mi lesz a következőn? A jelenlegi, korlátozott szókincs egyszerre tette lehetetlenné a ’komolyabb’ színdarabok összerakását, előrehaladottabb nyelvtudás esetén viszont senki nem fog érteni semmit a háromnyelvű színdarabokból. Ez a kérdéskör attól függetlenül is adva van, ha nem színdarabokat prezentálunk. Csupán a kíváncsiság vezet.
Mire elég két nap? A fentivel összefüggő kérdés: ilyen apróságokat természetesen könnyedén összerakunk két nap alatt, de a nagyobb nyelvtudással felvállalható feladatokhoz és ötletekhez lehet, hogy több időre lesz majd szükség. Nyilvánvalóan ez is csupán szervezési kérdés.
Jó az időbeosztás? A „nyelvcsoportos” cuccok minimum döcögősek lettek, a színdarabokkal meg egy órával hamarabb készen volt mindenki.
Mi a funkció? Elméletben (legalábbis a nyitásokon nagyjából ez hangzott el) a Kreatív Napok a ’másfajta nyelvtanulásról’ szólnak, s erről itt szó sem volt. Ez persze nem feltétlenül probléma. Az elképzelések és logikus felvetések hálójából nagyjából az rajzolódik ki, hogy a szünet előtti két napon új anyagrészbe már nem kezdünk, de mégis valamiféle, a nyelvhez kapcsolódó dolgot csinálunk, ami ráadásul még közösségi is. Ezzel semmi problémám nincsen – de azért megkérdezem: ha ez egy vidám kis időhúzás, akkor nem lenne értelme megkérdezni, nem akarja-e a diákság konstruktívabban felhasználni az időt? Például átismétléssel. Biztos vannak olyanok is, akik hazamennének az egész helyett, velük itt és most nem foglalkoznék.
 
Összegezve: én jól szórakoztam a Kreatív Napokon, de a miértet és a "hogyan tovább"-ot nem látom tisztán – innentől kezdve kérdéseket teszek fel és feltételezésekbe bocsátkozom.

 

0 Tovább

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek