Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Kreatív Napok II. – Kreatívatlan Napok

Az első Kreatív Napokról pozitívan írtam („egészségesen magas szinten volt a hülyeség az előadásokon, én mindenképp jól szórakoztam”), kiemelve, hogy izgatottan várom, mi lesz a következőn. Hogy mit kaptunk? 5x~200 oldalas szövegek robotikus írását négy napon keresztül.

Talán az volt az első Kreatív Napok legnagyobb erénye, hogy tényleg kreatív dolgokat kellett csinálnunk: kis előadásokat, ilyeneket. Volt ötletelés, ilyenek: volt, amiket vegyes csoportokban, itt szerintem jól működött. A mostani Kreatív Napok azonban, ebben szerintem megegyezhetünk, a kreativitás csíráit sem tartalmazták.
Most minden csoport a saját nyelvében, általában egyszemélyes munkában (nálunk legalábbis így volt) írt 4 darab 200-250 és egy darab 150-200 szavas szöveget Magyarország, Budapest, AKG, (német)csoport, én témákban (nem, nem mindenki rólam írt, bár érdekes kísérlet lett volna) – ezeket a kedves cserediákok kapják majd meg. Hogy hol a baki ebben az egészben szervezési szempontból – azt leszámítva, hogy kreatívnak nehezen nevezhető a feladat és nem szakít el a „hétköznapi” némettanulástól? Ott, hogy az emberi feladatmegoldási sebesség olyan, mint a légnemű anyagok: kitölti a rendelkezésre álló teret. Ha öt napot kapsz valamire, nagy valószínűséggel négy nap és huszonkét óra, illetve öt nap és két óra közt várható a befejezés. Ezt a feladatot mi szótárakkal, állandó tanári felügyelettel és segítséggel, a táblára felírt fogalomtárral oldottuk meg.
Namármost, 18 németóránk van egy héten, a péntekieken filmet néztünk, így marad 15, amit ezzel töltöttünk. Az összidő tehát 4x85 (a reggeli duplaórák öt perccel rövidebbek, mint az órák külön lennének) + 7x45 = 340+245=585 perc. 585 perc ~1000 szóra, ami azt jelenti, hogy ha a tanári segítséget nem nézzük, percenként két szó írásával abszolválható a feladat. Ha azt vesszük, hogy a tanári segítség (fogalomösszegyűjtés, -felírás stb.) elveszi az órák felét, ami egy brutális túlzás, akkor percenként négy szó elegendő, arról már nem is beszélve, mennyit segítenek ezek a fogalmak. Ha akartuk volna, ezt egy vagy két nap alatt összedobhattuk volna, tényleg, nem ennyire nagy dolog, hogy négy napot igényelne. Olyan gyerekekről beszélünk, akik nem is rosszul abszolválták az A2-es vizsgát, ráadásul szótárral és segítőkész tanárokkal vannak felszerelkezve. Ez nem egy négynapos feladat.
Még ha igényelne is négy napot, legalább lenne kreatív! Jelen formájában azonban ez nem volt más, mint a heti egy 45 perces írásóránk felfújása Zeppelin-méretűre. Favágás a köbön, és tényleg, egész egyszerűen unalmas. Kreatívnak nevezni – pláne az első Kreatív Napok fényében – igencsak nagy ugrás a valóság talajától.
Pénteken filmet néztünk németül. Ha más nem, ez tényleg más, mint a hétköznapi órák. Tényleg limonádé volt, de ezúton is közölném: szerintem nem volt rossz. Speciel tőlem távol áll az a világ, de érdekes volt. Hmm… lehetett volna németfilmnézős Kreatív Napok, anno úgyis volt ilyen témahetünk olyan filmekkel, mint A hosszútávfutó magányossága. Néztünk mi már máskor is film(részlet)eket németórákon. Tudom, hogy már korábban is volt ilyen KN, látom, hogy máshová nem fér bele egy ilyen feladatsor, de még házi feladatnak is jobb lett volna ez, mint négy napnyi tömény, szünet nélküli unalmas és fárasztó szövegírás "kreatív" feladatként elnevezve.
Ja, és a múltkori héttel ellentétben (akkor témahetek voltak az egész iskolában) a többi óra teljesen normális volt. Bár ez a mi csoportunkban az angol esetén nem látszik meg (és a média sem nevezhető egy kőkemény, magolós reáltárgynak), a dologból így teljességgel hiányzott a különlegesség. Csak azt tudnám, hogyhogy nem érkeztek olyan visszajelzések a tanárok felé, hogy megvariálják ezt a rendszert – azt tudom, hogy a körülöttem lévők halálra unták magukat.
A harmadik Kreatív Napok áprilisban lesz(nek), ha jól tudom, valamiféle projektet csinál mindenki. Ennél csak jobb lehet. Ennél csak kreatívabb lehet. A mostani Kreatív Napok csak Napok volt(ak).
0 Tovább

Puskázás az AKG-ban

-- „Most egy fél percre megfordulok…”

Szeretném remélni, hogy személyes tapasztalataim nem képezik le a nagy átlagot, de egyetlenegy dolgozatra sem emlékszem, amit elvettek volna a puskázó gyerektől és nullással honoráltak volna. A „nem az életre nevel, hanem maga az élet” elképzelésével furcsa összhangban volt azonban elfordulás, észre nem vevés és hasonlók – lehet, hogy Bede Márton már csak azért is téved, mert tényleg a magyar valóságra készülünk?

Szeretném előrebocsátani: soha a büdös életben nem puskáztam. Ezt nem azért jegyzem meg, hogy mennyire húdehúde vagyok, ráadásul nem is lenne igaz, mert termtudból nemegyszer voltam (az AKG-ban) hármas. Csupán azért érzem fontosnak ezzel az információval kezdeni, hogy mindenki számára világos legyen: nem vagyok tisztában a puskázás módszertanával, a rendelkezésre álló technikák nagy részével, sem a lélektanával, pláne nem a közvetett okaival. Újra egy olyan kérdésről esik szó, amit szinte csak külsősként látok – és természetesen nem a gyerekekről van szó, nem tisztem és nem célom az ő cselekedeteiket véleményezni. Amit én, mint nem puskázó diák látok és véleményezek, az a tanárok helyzetkezelése – és néha eszembe jut: basszus, ennyi erővel én is puskázhatnék!
Ettől a (hosszabb szünet után készülő) bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.
Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.
Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.
Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.
A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik az a T., akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani, de ő volt az, aki a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat” – itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy H. egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet? S a másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.
Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.
Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.
A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.
0 Tovább

A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottság

Tavaly volt egy nagysikerű, de elfeledett karácsonyi program a szülőknek. Most cirka egy tucat gyerek csibeidőben két patrónussal leült, hogy kitaláljon valamit. Hogyan érdemes egy olyan programot kitalálni, aminek már a megemlítésekor megkérnek, hogy írjak róla posztot? Illúzió(?)rombolás(?) alant.

Messziről kell kezdenem: mindamellett, hogy a posztban hamarosan elregélendő történet most szerdán történt, egy kicsit visszaugranék az előző hét szerdájára, amikor a csibe elején mindannyian a közös térben ültünk és többek között azt vetették fel a patrónusok, hogy tartsunk idén is egy, a szülőknek szervezett előkarácsonyt. Tavaly egy kisebb társaság bensőséges hangulatú felolvasásokat és egyebeket csinált. Az első reakciók nagyjából az "így is rohadt sok a dolgunk [ide jön az aktuálisan tanult nyelv és az azzal kapcsolatos nehézségek], ne találjanak ki még nekünk egy csomó mindent" kategóriájába tartoztak. Mint már a nyitóbekezdésben írtam, volt, aki kérte, írjak posztot a dologról - természetesen nem szabad ennek túlzott jelentőséget tulajdonítani.

Érdekességként megemlíteném, hogy az évfolyamkarácsony kapcsán évfolyamvezetőnk felvetette, hogy idén csinálhatnánk mi (mármint az évfolyam diákjai az évfolyamnak), mivel a tavalyi katasztrofálisan sikeredett (vagy a memóriám hézagos, vagy nem voltam ott, mindenesetre ami nekem és sokaknak az "évfolyamkarácsony" szó hallatán elsőre beugrik, az a hetedikes évfolyamkarácsony, amikor a patrónusuk gyertyákkal és a karácsonyi feeling további kötelező elemeivel igazán szépen feldíszítették a kisiskolát - volt egy megható hangulata az egésznek). Ez nagy valószínűséggel nem volt egy előre megbeszélt ötlet, mivel egy másik patrónus(!) reagált ott helyben, miszerint otthon sem a gyerekek csinálják a karácsonyt, hanem a felnőttek, és itt ők a felnőttek. Az ötlet ezzel el is lett vetve.
(Nagyon izgalmas lenne, ha igaz lenne az Az elnök emberei-kategóriájú összeesküvéselmélet, miszerint az egymás közti patrónusi vitát úgy nyerte meg az illető patrónus, hogy az évfolyam előtt jelentette be ezt a nehezen vitatható és a diákok által mindenképpen támogatott érvet - de reméljük, nincsenek ilyen törésvonalak. Csupán izgalmas a gondolat.)

Nehogy valaki azt higgye, hogy a poszt témája az lesz, mi a francnak csinálunk ilyeneket - elvégre egyike voltam azoknak, akik egy héttel később csibén körülbelül egy tucat osztálytársával lement, hogy kitaláljon valami programot. Erről a bizonyos gyűlésről - amit jelenlévő irodalomtanárom stílszerűen és frappánsan A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottságként keresztelt el - szeretnék most írni.

Nem írom le, mit találtunk ki végül, mert szerintem - egyelőre - titok is, másrészt gyakorlati jelentősége úgysincsen. Amiről elmélkedni fogok, az egy illúzió, bár természetesen feltételezem, hogy évfolyamvezetőnk reakciója szándékosan túlzó volt.

Ettől függetlenül szerintem érdemes róla beszélni. Röviden annyi történt korábban, hogy semmi sem történt - értem ez alatt azt, hogy a tavalyi (szülők közt, mivel egy csomó gyerek nem emlékezett rá) nagysikerű felolvasóestet mindenképp szerették volna idén megismételni a patrónusok, de a nagy lelkesedés közepette elveszett a tervezés és csak most jutottak el odáig, hogy megpróbáljanak, megpróbáljunk valamit összerakni. Relatíve hamar el is vetettük, hogy egy hét alatt 0 próbák és egyebek nélkül (tanórai keretek közt nincs rá lehetőség, azon kívül meg túl sok ember túl különböző programja ütközik, lehetetlen próbát szervezni) egy nagyobb hangvételű produkciót összehozzunk, így a szülőket, mint célközönséget iktattuk is, helyette magunknak akartunk csinálni valami vicceset/szépet.

Két versengő koncepció volt, az egyik a patrónusoké, aminek a lényege az volt, hogy játékosan (levélkével) megkérik a gyerekeket valami apróságra, amikből aztán a végén összeáll egy kis aranyosság. Namármost, ritka az olyan, hogy egy ilyen jellegű programszerűséget együtt szervez diák és tanár, nem is csoda hát, hogy megdöbbent a jelen lévő két patrónus, amikor a társaság nagy része kifejtette, hogy ez öngyilkosság, mivel senki nem csinálna semmit rá, nem érdekelne senkit az egész, sőt, ha nem lenne csibeidőben, el sem jönne senki rá. Elvégre nem kötelező és mindenki nagyon elfoglalt, nem tudnak (vagyis inkább egyáltalán nem akarnak) foglalkozni ilyenekkel.

A döbbenet tovább fokozódott, amikor a másik koncepció (alapvetően egy mókás kérdezz-felelek) kapcsán felmerült ötletet, miszerint a kérdezők tegyenek úgy, mintha a közönség tagjai lennének, többen azért kritizáltak, mert ezzel azonnal céltáblává tennék a produkciót: ha valakinek épp rossz napja van vagy csak nem látja értelmét az egésznek, pár hülye kérdés bekiabálásával mindent tönkretehet. Ezen aggodalomnak én voltam az első számú képviselője, én mindenképp a színpadra tettem volna a darabot.

A végén a szavazást 4-6 arányban nyerte a második koncepció, de évfolyamvezetőnk - az általunk vizualizált rendkívül pesszimista és sötét jövőkép ellenére - kijelentette, hogy magánakcióba kezd az első koncepció megmentésére. Rendkívül kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Hogy miért? Természetesen a fenti történetek alapján nem vonok, nem vonhatok le következtetést az AKG diákságának hozzáállásáról az ilyesféle témákról, csupán az évfolyamoméról - de nem is feltétlen ez a lényeg. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mi vagyunk-e túl kritikusak vagy legalább két patrónus (/az összes az évfolyamunkról?) túl reménykedő... vagy naiv, vagy netán valami teljesen más.
Szívből remélem, az utóbbi, de nem adnék rá nagy oddsokat - mint már oly sok helyen írtam, ha minden így megy tovább, a paradigmaváltás hamarosan elkerülhetetlen lesz.

0 Tovább

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek