Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Kreatív Napok II. – Kreatívatlan Napok

Az első Kreatív Napokról pozitívan írtam („egészségesen magas szinten volt a hülyeség az előadásokon, én mindenképp jól szórakoztam”), kiemelve, hogy izgatottan várom, mi lesz a következőn. Hogy mit kaptunk? 5x~200 oldalas szövegek robotikus írását négy napon keresztül.

Talán az volt az első Kreatív Napok legnagyobb erénye, hogy tényleg kreatív dolgokat kellett csinálnunk: kis előadásokat, ilyeneket. Volt ötletelés, ilyenek: volt, amiket vegyes csoportokban, itt szerintem jól működött. A mostani Kreatív Napok azonban, ebben szerintem megegyezhetünk, a kreativitás csíráit sem tartalmazták.
Most minden csoport a saját nyelvében, általában egyszemélyes munkában (nálunk legalábbis így volt) írt 4 darab 200-250 és egy darab 150-200 szavas szöveget Magyarország, Budapest, AKG, (német)csoport, én témákban (nem, nem mindenki rólam írt, bár érdekes kísérlet lett volna) – ezeket a kedves cserediákok kapják majd meg. Hogy hol a baki ebben az egészben szervezési szempontból – azt leszámítva, hogy kreatívnak nehezen nevezhető a feladat és nem szakít el a „hétköznapi” némettanulástól? Ott, hogy az emberi feladatmegoldási sebesség olyan, mint a légnemű anyagok: kitölti a rendelkezésre álló teret. Ha öt napot kapsz valamire, nagy valószínűséggel négy nap és huszonkét óra, illetve öt nap és két óra közt várható a befejezés. Ezt a feladatot mi szótárakkal, állandó tanári felügyelettel és segítséggel, a táblára felírt fogalomtárral oldottuk meg.
Namármost, 18 németóránk van egy héten, a péntekieken filmet néztünk, így marad 15, amit ezzel töltöttünk. Az összidő tehát 4x85 (a reggeli duplaórák öt perccel rövidebbek, mint az órák külön lennének) + 7x45 = 340+245=585 perc. 585 perc ~1000 szóra, ami azt jelenti, hogy ha a tanári segítséget nem nézzük, percenként két szó írásával abszolválható a feladat. Ha azt vesszük, hogy a tanári segítség (fogalomösszegyűjtés, -felírás stb.) elveszi az órák felét, ami egy brutális túlzás, akkor percenként négy szó elegendő, arról már nem is beszélve, mennyit segítenek ezek a fogalmak. Ha akartuk volna, ezt egy vagy két nap alatt összedobhattuk volna, tényleg, nem ennyire nagy dolog, hogy négy napot igényelne. Olyan gyerekekről beszélünk, akik nem is rosszul abszolválták az A2-es vizsgát, ráadásul szótárral és segítőkész tanárokkal vannak felszerelkezve. Ez nem egy négynapos feladat.
Még ha igényelne is négy napot, legalább lenne kreatív! Jelen formájában azonban ez nem volt más, mint a heti egy 45 perces írásóránk felfújása Zeppelin-méretűre. Favágás a köbön, és tényleg, egész egyszerűen unalmas. Kreatívnak nevezni – pláne az első Kreatív Napok fényében – igencsak nagy ugrás a valóság talajától.
Pénteken filmet néztünk németül. Ha más nem, ez tényleg más, mint a hétköznapi órák. Tényleg limonádé volt, de ezúton is közölném: szerintem nem volt rossz. Speciel tőlem távol áll az a világ, de érdekes volt. Hmm… lehetett volna németfilmnézős Kreatív Napok, anno úgyis volt ilyen témahetünk olyan filmekkel, mint A hosszútávfutó magányossága. Néztünk mi már máskor is film(részlet)eket németórákon. Tudom, hogy már korábban is volt ilyen KN, látom, hogy máshová nem fér bele egy ilyen feladatsor, de még házi feladatnak is jobb lett volna ez, mint négy napnyi tömény, szünet nélküli unalmas és fárasztó szövegírás "kreatív" feladatként elnevezve.
Ja, és a múltkori héttel ellentétben (akkor témahetek voltak az egész iskolában) a többi óra teljesen normális volt. Bár ez a mi csoportunkban az angol esetén nem látszik meg (és a média sem nevezhető egy kőkemény, magolós reáltárgynak), a dologból így teljességgel hiányzott a különlegesség. Csak azt tudnám, hogyhogy nem érkeztek olyan visszajelzések a tanárok felé, hogy megvariálják ezt a rendszert – azt tudom, hogy a körülöttem lévők halálra unták magukat.
A harmadik Kreatív Napok áprilisban lesz(nek), ha jól tudom, valamiféle projektet csinál mindenki. Ennél csak jobb lehet. Ennél csak kreatívabb lehet. A mostani Kreatív Napok csak Napok volt(ak).
0 Tovább

Heti apró (2011. január 10-14.)

Szeretném itt és most leszögezni, hogy ezt a Heti aprót technikai okokból most írom csak, szombat este. A témákat már előre összeszedtem, mindenesetre nyilvánvalóan más lesz, mint a múlt heti.

Tűzriadó; felemelt hangú, padlón ülő vagy flexibilis tanárok; AKG-szülinap és vizsga, valamint felsőoktatási törvény. Ismét itt a Heti apró.
 
Kezdjük a hétfővel, amiről túl sok mesélnivalóm nincs, ám ennek ellenére hosszasan fogok értekezni: tűzriadó volt, így az aktuális óra utolsó tíz perce „elszállt”. Mi csak a lépcsőházig jutottunk, amikor kiderült, hogy – bár nem az általában évente egyszer előforduló próbatűzriadó rituáléjáról volt szó – ismét csak egy már tapasztalt jelenségről volt szó: a konyhában történt ismét valami. A rend és béke nem sokkal később helyreállt, mindenki ment a maga órájára, én speciel a lyukasra. Igen ám, de azt mesélték nekem (ennek hitelességéből levon, hogy más meg ezzel viccelődött), hogy a tűzriadó miatt az iskolaépületet elhagyni tervező diákoktól kilépőkártyát kért a portás. Jó bloggerként és amúgy is kíváncsi gyerekként lementem a portára és megkérdeztem, mi is történt: lényeg a lényeg, a tanárok már leszóltak (feltehetőleg telefonon), hogy már nincs semmi probléma. Nem tudom a pontos történteket, nem kezdtem el tanárokat faggatni, a gyerekek sem feltétlen látják így a dolgokat („amikor páran ki akartak menni [az igazgató] mellettem ment el a lépcsőházban lefelé, láttam”), a telefonálást épp ezért (csak) feltételezni tudom. Amire ki akarok lyukadni, az a szokásos a kommunikációról. Nem tudom pontosan, mi történt lent a portán és le tudnám fogadni, hogy nem én vagyok az egyetlen. Természetesen lehet, hogy a tanárok nem hallottak az esetről. Mindenesetre ha mégis, jó lenne, ha a jelenleg amúgy is a „bezártság szobraként” operálni kényszerülő portások renoméját igyekeznénk megvédeni.
Ha már valaki megint megpróbált kimenni a kapun, megint írtam róla (hétfőtől olvasható) – és ideszúrnám, hogy volt már gyerek, aki könnyedén elhagyta az iskolaépületet másvalaki fényképes kilépőkártyájával.
 
Anno úgy fogalmaztam, hogy második némettanárunk óráinak majd pár hónap tanulás után nagyobb hasznát vesszük. Tartom ezt az állítást, de hozzátennék valamit: a teljes csoportnak tartott órái nem működnek. Néha egész egyszerűen csőd. Nem az ő felkészültségével vagy rátermettségével van baj, egész egyszerűen nincs nála az a „pszeudoporoszos” fegyelem, mint L.-nél. Vannak, akik szerint unalmasak ezek az órái – ezt a véleményt is tiszteletben tartom. Szerintem azonban visszaélünk a hozzáállásával – G., akin egyébként látszott, hogy nem az volt élete legjobb napja, megunta azt, hogy a zajban konkrétan a feladatot nem tudja elmondani. Mit csinált? Felemelt hangon elmondta a feladatot. Konkrétan átkiabált rajtunk. Erre képes volt valaki azt mondani utólag, hogy „mi a francért üvöltözött velünk”. Baszodalássan, ezzel (illetve vele) is vissza kell élni? Ez nem a megvont privilégium kategóriája! Ez a tanári tekintélyérvényesítés MINIMUMÁT sem éri el! Szedjük már össze magunkat egy kicsit! Komolyan mondom…
 
A médiacsoportok ugyanazt a (flexibilis) anyagot más sorrendben nézik, hogy a tanár ne unatkozzon. Ez tök jó, nem szürkül bele. Érdekelne, ez mikor és mennyire megoldható: egy történelemtanárnak például szerintem nem annyira adatik ez meg, pedig minden tanárnak jót tenne. A médián megnézett dokumentumfilmről majd a következő médiaóra után írok valamit, nem szeretném, ha bárkit befolyásolna, amiről írni tervezek. Egyelőre csak annyit, hogy nagyon kíváncsian várom a keddi médiaórát.
Szerdán szerveztük tovább az AKG-szülinapot. Sok kis csoportban sok kis elemet csináltunk: a „nagy cél”, a végén lévő „nagy dolog”, meg a többi… igyekszem általánosan fogalmazni. Ahogy az egésszel foglalkoztunk, eszembe jutott pár régi emlék és pár megjegyzés a közelmúltból. Amikor még első iskolámban csináltunk valami „Valamit”, azt kivétel nélkül mindig hosszú, hosszú készülődés előzte meg: a tanórákba beépített, hónapokon át zajló készülés. Rengetegféle előadásunk volt: A kis hercegtől kezdve A padláson át az Anyák napi mindenfélén át igazából nagyon sok mindent meg tudnék nevezni. Kisebb csoportok dolgoztak rajta nagy intenzitással, a dolog iránt érdeklődést-odaadást tanúsítva. Ez a fenti okokon kívül arra is visszavezethető volt, hogy a kis csoport mindig talált olyan produkciókat, amit mindenki szívesen csinált, egyik sem volt „hagyomány” vagy előre megszervezett valami. Hogy miben vonatkozik ez az AKG-szülinapra? Mint a múlt heti Heti apróban leírtam, egy kisebb „kreatív csoport” találta ki az egészet, nagyrészt azok, akik a karácsonyi programot szervezték – a többiek most fejezték be az akkor megkezdett film nézését (ha jól emlékszem, ezt nézték). Amikor a szerdai nyitáson az egyik filmnéző megjegyezte, hogy az általunk kitalált ötlet nem az igazi (és biztos voltak még, akik így gondolták), évfolyamvezetőnk nagyjából azt mondta, hogy „te is jöhettél volna a programkitalálók közé”. Tehát azok, akik még karácsonykor nem akartak programot szervezni és most be akarták fejezni az elkezdett filmet, sodródjanak az árral? Én része voltam a kreatív csapatnak, de ezen fintorogtam.
A dolog a kis csoportokra bontott évfolyamon lett érdekes, amikor az alapkoncepciót részletekkel próbálta feltölteni a kreatív folyamatban részt vett és az egészről először csak ott reggel halló, nem tökéletesen informált gyerekek vegyes salátája. Azt tudom, hogy nálunk (két, összeállt csoport) ez egyáltalán nem sikerült, remélem, máshol jobban ment. Én azt mondanám, hogy az AKG-szülinapot az szervezze, aki szívesen szervezi (vagy legalább azok szervezzék a „hagyomány” szerinti évfolyamról), a többieket nem kell belekeverni. Nem azt mondom, hogy a filmnézők mind szarnak az egészre, dehogy – de az ilyen programoknak (is) jót tenne, ha csak az foglalkozna velük, aki akarna is.
Még egy ok, amiért felemlegettem a régi iskolai programjaim: hónapokig próbáltunk intenzíven a programokra. Az AKG-ban erre sajnálatos módon ritkán van lehetőség. A Tavaszi Fesztivál angolcsoportos élményemet már itt leírtam – amilyen nagy dolgot találtunk ki most az AKG-szülinapra (február 1!), kár, hogy nagyon kevés rá az időnk.
 
Egy kis apróság angolról: az órák mindig is nagyon szabad hangulatúak és zseniálisak és érdekesek, általában asztalok nélkül körbeülünk a terem közepén a székekkel (hogy aztán az utánunk ott órát tartó csoportok ízes szavakkal küldjenek el minket mindenhová, mert óriási káoszt hagyunk magunk után). A csütörtöki órán valaki késett és „betagozódási folyamatának” meggyorsításának érdekében tanárunk odaadta neki a székét és a földre ült. Komolyan mondom, azon az órán a szokásosnál egy pöppet nagyobb volt az alapzaj. Mindig van alapzaj, természetesen – lévén beszélgetős órák – de ez az „egészségtelen” fajta volt.
 
Tizenhetedikén A2-es nyelvvizsga, továbbra is áll a vizsgaruhaviselet, mint olyan: ünneplőben írjuk meg a nyelvvizsgát. Egyre több embertől hallom, hogy ez baromság, ezt a továbbiakban sem szándékozom kommentálni, nekem igazán mindegy (a tanárok megfogalmazása szerint „pár órát ki kell tudni benne bírni”, a miértje mondjuk tényleg olyan, amilyen). A nyitáson történt bejelentés szerint most már tényleg nem fogják elfogadni a – most idézet következik – „szakadt farmer mellé felvett mellényt”. Bízom abban, hogy ez így lesz, mert ha nem, akkor van egy fogadásom rá: B1-nél páran már magasról fognak tojni az egész dress code-ra. Engem nem érdekel a vizsgaruha, egész egyszerűen precedensértékű lehet az, hogy „ha nem vagy ünneplőben, nem vizsgázhatsz”, aztán mégis vizsgázhatsz.
 
Pénteken egyébként nem sok minden történt, ha csak az nem, hogy ez volt az utolsó A2-vizsga nélküli iskolanap, meg elmaradt az irodalmi önképző.
 
0 Tovább

Vígszínház pályázat

Egy jó fej hülye vagyok, aki kitermeli magának a konkurenciát. Mindemellett szeretném figyelmetekbe ajánlani az egyik projektmunkát az évfolyamomról:

Jelenetírói pályázat fiataloknak!

Ha szeretitek a színházat, és kedvet éreztek az íráshoz, itt a lehetőség, hogy kipróbáljátok magatokat! Jelentkezzetek a Vígszínház Kamasz-bazár(va) pályázatára, ahová kétszereplős jeleneteket várunk titeket foglalkoztató témákról, problémákról. Írjatok saját magatokról, barátaitokról, legyetek ti is szereplői saját jeleneteiteknek!

 

 Ha elmúltál 14 és még nem töltötted be a 21-et, jelentkezz!

 

Ötletadó címként a következőket ajánljuk: Én és az új tesóm; Az új osztálytársunk és én; Apa szeretője és én; A féltesóm és én; Cool, lúzer és a klikkek (a kegyetlen ifjúság); Felnőtt? Gyerek? Magam sem tudom, ki vagyok; Engem senki sem ért meg; A titkom... stb. 

 

De minden saját ötletet kíváncsian várunk!

 

A jeleneteket 2010. december 31-ig [2011 január 31-ig – a blogszerk.] küldjétek el a kamaszbazarva.kukac.vigszinhaz.hu e-mail címre! 

 

A beérkezett írásaitokat egy hattagú zsűri értékeli majd, melynek tagjai: Eszenyi Enikő színésznő, rendező, a Vígszínház igazgatója, Hegedűs D. Géza színész, rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, Koltai Edina diák, Juhász Iván, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tanára, Néder Panni a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezőszakos hallgatója és Garai Judit a Vígszínház dramaturgja.

 

A legsikeresebb jelenetekből összeállított előadást a Vígszínház bemutatja, és a legjobb írásokat értékes díjakkal jutalmazzunk.

Legyetek ti is szerzőtársaink, írjatok nekünk jelenetet! 


A helyetekben én már csak azért is írnék, hogy kellőképp illusztris személyek olvassák az írásaitokat. Bár lehet, hogy ez csak számomra motiváció…

0 Tovább

Projektmunka tizenegyedikben: remek ötlet!

Adott egy nyelvi év, ahol a „klasszikus” tanulnivalók száma egy fokkal alacsonyabb (de ettől nem egyszerűbb, a heti majdnem húsz órában tanult második felvett nyelvvel megvannak a magunk dolgai), így besuvasztottak ide egy projektmunkát. A téma szabadon választható, a projekt nagy, az értékelés alapján a diplomamunkára való felkészítésnek is nevezhető – nagyon jó az ötlet, s egyelőre úgy látom, jól is működik.

A projektmunka jelentőségét a tizenegyedik évfolyamon nehéz lenne eltúlozni – mivel nincsenek „klasszikus” órák (az angolt és a testnevelést leszámítva, valamint az idén megkezdett médiát), a bukás vagy nem bukás kérdését teljes egészében a projektmunka értékelése határozza meg. Hogy ez durva-e, vagy sem, pláne a későbbi részletek ismeretében, ezt mindenki döntse el maga – szerintem nincs ezzel baj.
A projektmunka nagyjából bármilyen témában készülhet, nyilvánvalóan megfelelő komolysággal, a maratoni szendvicsevésre való készülés például nem egy vállalható alternatíva. De a programozástól kezdve a könyvíráson át a ruhakészítésen keresztül a filmforgatásig mindenfélét csinálnak és csinálunk, rendkívül változatos az egész. Mivel mindenki maga választ témát és nem rá osztják, ez természetesen segít abban, hogy a munkamorál magasan legyen. Alapvetően egyéni munkáról van szó, de előfordulhat az – osztálytárssal vagy mással – összedolgozás, a közös munka.
Az értékelés abból a szempontból különleges, hogy a hangsúly nem az elkészült munkán van igazából („csak” 50% a végső pontszámban), hanem a projektnaplón (ami ugyebár biztosítja a folyamatos munkát; 20%) és a prezentáción (30%). Ez az az elem, aminek előnyeit és hátrányait nyilvánvalóan nem kell ecsetelnem, mindenki döntse el maga. Adott egy konzulens is, aki értékeli a munkát, természetesen olyasvalaki, akinek van valami köze az adott projekthez, iskolából vagy külsősként, nyilvánvalóan ő is választott.
Az biztos, hogy ez az az év, amikor egy ilyesfajta projektmunkát be lehet illeszteni a tanrendbe, s az ötlet mindenképpen jó, s egyelőre úgy látszik, működik is. Funkciója elméletben a diplomamunkára és hasonlókra való felkészítés, azt most nem fogom tudni megírni nektek, hogy ezt betölti-e – majd pár év múlva, nemde?
Volt már hasonló az iskolában, a családtörténet és az egyik témahét után írandó ötoldalas iromány jut most eszembe – ezekről később. Elöljáróban annyit, hogy megítélésem szerint a projektmunka az ideális megoldás.

 

0 Tovább

Projektmunka tizenegyedikben: remek ötlet!

Adott egy nyelvi év, ahol a „klasszikus” tanulnivalók száma egy fokkal alacsonyabb (de ettől nem egyszerűbb, a heti majdnem húsz órában tanult második felvett nyelvvel megvannak a magunk dolgai), így besuvasztottak ide egy projektmunkát. A téma szabadon választható, a projekt nagy, az értékelés alapján a diplomamunkára való felkészítésnek is nevezhető – nagyon jó az ötlet, s egyelőre úgy látom, jól is működik.

A projektmunka jelentőségét a tizenegyedik évfolyamon nehéz lenne eltúlozni – mivel nincsenek „klasszikus” órák (az angolt és a testnevelést leszámítva, valamint az idén megkezdett médiát), a bukás vagy nem bukás kérdését teljes egészében a projektmunka értékelése határozza meg. Hogy ez durva-e, vagy sem, pláne a későbbi részletek ismeretében, ezt mindenki döntse el maga – szerintem nincs ezzel baj.
 
A projektmunka nagyjából bármilyen témában készülhet, nyilvánvalóan megfelelő komolysággal, a maratoni szendvicsevésre való készülés például nem egy vállalható alternatíva. De a programozástól kezdve a könyvíráson át a ruhakészítésen keresztül a filmforgatásig mindenfélét csinálnak és csinálunk, rendkívül változatos az egész. Mivel mindenki maga választ témát és nem rá osztják, ez természetesen segít abban, hogy a munkamorál magasan legyen. Alapvetően egyéni munkáról van szó, de előfordulhat az – osztálytárssal vagy mással – összedolgozás, a közös munka.
 
Az értékelés abból a szempontból különleges, hogy a hangsúly nem az elkészült munkán van igazából („csak” 50% a végső pontszámban), hanem a projektnaplón (ami ugyebár biztosítja a folyamatos munkát; 20%) és a prezentáción (30%). Ez az az elem, aminek előnyeit és hátrányait nyilvánvalóan nem kell ecsetelnem, mindenki döntse el maga. Adott egy konzulens is, aki értékeli a munkát, természetesen olyasvalaki, akinek van valami köze az adott projekthez, iskolából vagy külsősként, nyilvánvalóan ő is választott.
 
Az biztos, hogy ez az az év, amikor egy ilyesfajta projektmunkát be lehet illeszteni a tanrendbe, s az ötlet mindenképpen jó, s egyelőre úgy látszik, működik is. Funkciója elméletben a diplomamunkára és hasonlókra való felkészítés, azt most nem fogom tudni megírni nektek, hogy ezt betölti-e – majd pár év múlva, nemde?
 
Volt már hasonló az iskolában, a családtörténet és az egyik témahét után írandó ötoldalas iromány jut most eszembe – ezekről később. Elöljáróban annyit, hogy megítélésem szerint a projektmunka az ideális megoldás.

 

0 Tovább
«
12

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek