Apám Kurva Gazdag

Szeretném előrebocsátani: soha a büdös életben nem puskáztam. Ezt nem azért jegyzem meg, hogy mennyire húdehúde vagyok, ráadásul nem is lenne igaz, mert termtudból nemegyszer voltam (az AKG-ban) hármas. Csupán azért érzem fontosnak ezzel az információval kezdeni, hogy mindenki számára világos legyen: nem vagyok tisztában a puskázás módszertanával, a rendelkezésre álló technikák nagy részével, sem a lélektanával, pláne nem a közvetett okaival. Újra egy olyan kérdésről esik szó, amit szinte csak külsősként látok – és természetesen nem a gyerekekről van szó, nem tisztem és nem célom az ő cselekedeteiket véleményezni. Amit én, mint nem puskázó diák látok és véleményezek, az a tanárok helyzetkezelése – és néha eszembe jut: basszus, ennyi erővel én is puskázhatnék!

Ettől a (hosszabb szünet után készülő) bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.

Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.

Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.

Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.

A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik az a T., akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani, de ő volt az, aki a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat” – itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy H. egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet? S a másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.

Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.

Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.

A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.

A közelmúltban történt, tornaórán. Az egyik gyerek vagy tíz percet késett az óráról (s nem ez volt az első alkalom, ez csupán kiemelkedően késői érkezés volt), s ezért a tanár se szó, se beszéd, kijelentette: üljön le a padra, nem vehet részt az órán.

Abba most ne menjünk bele, pedagógiailag mennyire volt helytálló ez a húzás, az érintett például azt mondta nekem, hogy míg a büntetést tökéletesen megérti és elfogadja, ez nem fogja motiválni arra, hogy igyekezzen időre beérni. A magánvéleményem – mindamellett, hogy egyetértek azzal, amit mond – az, hogy szükség van ilyenekre ahhoz, hogy a tanár tekintélye megmaradjon.

Eddig csak egyetlen zárójelnyi szöveget szenteltem annak, hogy az AKG-s tanárok nem (csak?) azért nem fegyelmeznek, mert impotensek, hanem, mert nincs a kezükben eszköz. Ahogy annak idején már megállapították sokan, az iskola alapelveiben lemondott a tanárok kezében lévő eszközökről, s az egyensúlyt innentől kezdve nem tartotta, nem tarthatta fenn más, mint a gyerekek konstruktivitása. Ez mára már egyre kevésbé megtalálható, milliónyi példát lehet a tanórákról szóló írásaimban megtalálni (egy részük a poszt írásának pillanatában nem elérhető). Ezért is érzem úgy, hogy az iskola előtt egy elkerülhetetlen paradigmaváltás áll, s hogy mennyire nyögvenyelősen és mikorra fog ez menni, hamarosan ki fog derülni.

Mindenesetre az eszközök hiánya azzal jár, hogy a tanár tekintélye rendkívül könnyen kikezdhető – s ez egy olyan dolog, ami nem egykönnyen jön vissza ám. Innentől kezdve azonban, tényleg, egy lehetetlen küldetés órát tartani, s minden győzelem pürrhoszi. A kérdés csak az, el kell-e érni ezt a szintet?

Az ilyen „húzások”, mint tornatanáromé, tökéletesen beleférnek még egy alternatív iskolába is, bár sokan meg fognak lepődni rajta. Nem kevés példát láttam már arra, hogy milyen katasztrofális következményekkel járt az, amikor egy tekintélyét már rég elvesztő tanár próbálkozik ilyenekkel. Mit ne mondjak, mind az AKG-ban volt, pedig egész életemben altersulikba jártam.

A kérdés adott: miért nem védik meg a tanárok jobban a tekintélyüket? Érvelhetünk azzal, hogy eleinte nem voltak tisztában azzal, hogy „ezek” a gyerekek már nem annyira konstruktívak ebből a szempontból, egy idő után azonban lehet, nem erről van szó. Nem az ujjamból szopom, amikor megkérdezem, mi lesz a némettel: más évfolyamon, más csoportban már a „pszeudoporoszos” rendszert is felváltotta a káosz.

Szóval, miért? Persze egy idő után már nincs mit tenni. De egy pedagógusnak szerintem tudnia kellene – s biztos vagyok benne, hogy a konkrét esetekben tudta is (elvégre nem hülyék) – mikor mi nem fog működni. Akkor azonban fel sem merül bennük, hogy „ide” egy fokkal asztalracsapósabb hozzáállás kell? Sőt, hogy elég egyetlenegyszer az asztalra csapni, a megfelelő pillanatban?

Engem sosem érintett a csengő, ugyanis otthoni kajából ebédelek és nem megyek ki a CBA-ba ebédszünetben. Cigarettázni sem cigarettázom. Engem tehát teljesen hidegen hagy a csengő és a vele járó regulahalmaz, a péntek délutánok kivételével. Hogy mi ez a csengő és milyen regulahalmazról beszélek? Kezdjük az elején.

Adott egy tanuló. Őt és barátait egy szórakozóhelyen (kocsmában - a szerk.) előállítják, mert kisebb mennyiségű fehér porral (nagyobb mennyiségű illegális tudatmódosítóval - a szerk.) flangálnak. Természetesen az AKG szellemiségével összhangban nem vágják ki őket, mint macskát szarni, megbeszélés, ilyen-olyan terápia, pár hónap múlva talán megint. Gondolom, nincs elkárhozott lélek, mindenkit megpróbálunk megmenteni. Oké. A dolog következménye az, hogy felszerelik a kapucsengőt és ebédszünetben többé nem lehet kilépőcédula nélkül elhagyni az iskolaépületet.

Nem kilépőcédulának hívják, hanem ennek is van valami frankó, személyiségközpontú neve. Mégis, annál a kifejezésnél maradnék, amit már az Abigél bentlakásos iskolájában is oly stílszerűen és helytállóan használtak Szabó Magda alakjai. Ez ugyanis tökéletesen leírja a helyzetet: ha ki akarsz menni az épületből, akár csak fél percre is a kocsihoz, kell egy papír a patrónus aláírásával, hogy [gyerek neve] [ettől eddig] elhagyhatja az iskolaépületet [tanár aláírása]. Már külön formanyomtatványa is van ennek az egésznek. Eleinte csupán a rendőrségi vizsgálat következményeként, rövidtávú dologként emlegették a csengőt és a kilépőcédulát, de valahogy ottmaradt. Nem is volt kedve eltűnni.

A korgó gyomrú gyermekek szívása M. szavaival élve egyéni szociális probléma. Akik azonban érdekesebbé tették az egész szituációt, azok a cigarettázók voltak. Nekik törzshelyük ugyanis a suli melletti CBA, az iskolaépületben ugyanis igencsak visszás lenne dohányozni. Az ajtók bezárása után jöttek a vécék, mint a gyors slukkok helyszínei. Később a konyhán keresztül(!) szöktek ki egészen addig, míg ezt a lyukat nem foltozták be a tanárok.

Folyamatosan zajlik a macska-egér harc, ahogy az iskola – a gyerekek egészségének és (vállaltan!) image-ének védelmében – próbálja megakadályozni az iskolán kívüli dohányzást. Egyes tanárok (például Nó.) órái előtt és után csendőrként körbejárja a vécéket, dohányos kölköket keresve. Az egészben persze az a legizgalmasabb, hogy értékelhető konklúzió és következmény nélkül zajlik az üldözősdi.

Most mondhatjátok, hogy „jaj, L., hiszen te még nem csináltál semmi rosszat (vagy csak nem kaptak el semmiért), honnan is tudhatnád, talán több megy ott, mint lelkizés”. Touché, elfogadom. Mégis, vajon akkor miért az a köz álláspontja, hogy ilyenkor amúgy sem történik semmi, csak beszéltek egy kicsit a patrónussal és minden megy tovább? Senkit sem láttam még a cigaretta miatt kicsapni, vagy akármilyen büntetés által sújtani. Nem is kötelező ezért büntetni a gyereket, nem. De akkor mire fel ez az álszent, szemforgató üldözősdi? Keresitek, elkapjátok, ejnyebejnye, majd vissza az első mezőre? És ha nem így van, és tényleg van büntetés, akkor mire fel él bennünk a „büntetésként beszélgetés” képe és a tanárok miért nem változtatják meg? Gyakorló pedagógusok tudhatnák, hogy ha azt hisszük, nincs büntetés, a fenyegetés fikarcnyit sem fog számítani.

Nemrég édesapámmal folytattam egy beszélgetést a tárgykörről (a blog jó ismerője). Nagyjából az alábbi párbeszéd zajlott le köztünk:

„- Komolyan, ha el akarják kapni a cigizőket, szerintem lennének olyan szülők, akiket zavar ez annyira, hogy összedobnák a pénzt egy-egy füstjelzőre az összes klotyóba. Én magam örömmel veszek egyet, mennyi az, nyolcezer forint?

- Jó, de látod, hogy semmi következménye nincs.

- Ez a baj.”

Még egy külsős is így látja. Kedves tantestület, ha ez egy fals kép, javítsák ki, mert ez árt az iskola image-ének, nem a cigarettázó gyerekek! És ha nem fals, akkor meg mire fel a szemforgatás?