Apám Kurva Gazdag

Az első Kreatív Napokról pozitívan írtam („egészségesen magas szinten volt a hülyeség az előadásokon, én mindenképp jól szórakoztam”), kiemelve, hogy izgatottan várom, mi lesz a következőn. Hogy mit kaptunk? 5x~200 oldalas szövegek robotikus írását négy napon keresztül.

Szeretném itt és most leszögezni, hogy ezt a Heti aprót technikai okokból most írom csak, szombat este. A témákat már előre összeszedtem, mindenesetre nyilvánvalóan más lesz, mint a múlt heti.

Ha olvastátok az iskolaújságot is érintő új vendégposztot (s esetleg a hozzá tartozó hozzászólásom is), akkor már nagyjából körvonalazódhatott, mi(k)ről fog szólni ez a poszt. Mire szolgál egy iskolaújság? Milyen funkciót tölt be a Szubjektív? Jó-e a forma? Mindemellett röviden megemlítem majd szerkesztőségi tapasztalataimat.

Tavaly volt egy nagysikerű, de elfeledett karácsonyi program a szülőknek. Most cirka egy tucat gyerek csibeidőben két patrónussal leült, hogy kitaláljon valamit. Hogyan érdemes egy olyan programot kitalálni, aminek már a megemlítésekor megkérnek, hogy írjak róla posztot? Illúzió(?)rombolás(?) alant.

Messziről kell kezdenem: mindamellett, hogy a posztban hamarosan elregélendő történet most szerdán történt, egy kicsit visszaugranék az előző hét szerdájára, amikor a csibe elején mindannyian a közös térben ültünk és többek között azt vetették fel a patrónusok, hogy tartsunk idén is egy, a szülőknek szervezett előkarácsonyt. Tavaly egy kisebb társaság bensőséges hangulatú felolvasásokat és egyebeket csinált. Az első reakciók nagyjából az "így is rohadt sok a dolgunk [ide jön az aktuálisan tanult nyelv és az azzal kapcsolatos nehézségek], ne találjanak ki még nekünk egy csomó mindent" kategóriájába tartoztak. Mint már a nyitóbekezdésben írtam, volt, aki kérte, írjak posztot a dologról - természetesen nem szabad ennek túlzott jelentőséget tulajdonítani.

Érdekességként megemlíteném, hogy az évfolyamkarácsony kapcsán évfolyamvezetőnk felvetette, hogy idén csinálhatnánk mi (mármint az évfolyam diákjai az évfolyamnak), mivel a tavalyi katasztrofálisan sikeredett (vagy a memóriám hézagos, vagy nem voltam ott, mindenesetre ami nekem és sokaknak az "évfolyamkarácsony" szó hallatán elsőre beugrik, az a hetedikes évfolyamkarácsony, amikor a patrónusuk gyertyákkal és a karácsonyi feeling további kötelező elemeivel igazán szépen feldíszítették a kisiskolát - volt egy megható hangulata az egésznek). Ez nagy valószínűséggel nem volt egy előre megbeszélt ötlet, mivel egy másik patrónus(!) reagált ott helyben, miszerint otthon sem a gyerekek csinálják a karácsonyt, hanem a felnőttek, és itt ők a felnőttek. Az ötlet ezzel el is lett vetve.
(Nagyon izgalmas lenne, ha igaz lenne az Az elnök emberei-kategóriájú összeesküvéselmélet, miszerint az egymás közti patrónusi vitát úgy nyerte meg az illető patrónus, hogy az évfolyam előtt jelentette be ezt a nehezen vitatható és a diákok által mindenképpen támogatott érvet - de reméljük, nincsenek ilyen törésvonalak. Csupán izgalmas a gondolat.)

Nehogy valaki azt higgye, hogy a poszt témája az lesz, mi a francnak csinálunk ilyeneket - elvégre egyike voltam azoknak, akik egy héttel később csibén körülbelül egy tucat osztálytársával lement, hogy kitaláljon valami programot. Erről a bizonyos gyűlésről - amit jelenlévő irodalomtanárom stílszerűen és frappánsan A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottságként keresztelt el - szeretnék most írni.

Nem írom le, mit találtunk ki végül, mert szerintem - egyelőre - titok is, másrészt gyakorlati jelentősége úgysincsen. Amiről elmélkedni fogok, az egy illúzió, bár természetesen feltételezem, hogy évfolyamvezetőnk reakciója szándékosan túlzó volt.

Ettől függetlenül szerintem érdemes róla beszélni. Röviden annyi történt korábban, hogy semmi sem történt - értem ez alatt azt, hogy a tavalyi (szülők közt, mivel egy csomó gyerek nem emlékezett rá) nagysikerű felolvasóestet mindenképp szerették volna idén megismételni a patrónusok, de a nagy lelkesedés közepette elveszett a tervezés és csak most jutottak el odáig, hogy megpróbáljanak, megpróbáljunk valamit összerakni. Relatíve hamar el is vetettük, hogy egy hét alatt 0 próbák és egyebek nélkül (tanórai keretek közt nincs rá lehetőség, azon kívül meg túl sok ember túl különböző programja ütközik, lehetetlen próbát szervezni) egy nagyobb hangvételű produkciót összehozzunk, így a szülőket, mint célközönséget iktattuk is, helyette magunknak akartunk csinálni valami vicceset/szépet.

Két versengő koncepció volt, az egyik a patrónusoké, aminek a lényege az volt, hogy játékosan (levélkével) megkérik a gyerekeket valami apróságra, amikből aztán a végén összeáll egy kis aranyosság. Namármost, ritka az olyan, hogy egy ilyen jellegű programszerűséget együtt szervez diák és tanár, nem is csoda hát, hogy megdöbbent a jelen lévő két patrónus, amikor a társaság nagy része kifejtette, hogy ez öngyilkosság, mivel senki nem csinálna semmit rá, nem érdekelne senkit az egész, sőt, ha nem lenne csibeidőben, el sem jönne senki rá. Elvégre nem kötelező és mindenki nagyon elfoglalt, nem tudnak (vagyis inkább egyáltalán nem akarnak) foglalkozni ilyenekkel.

A döbbenet tovább fokozódott, amikor a másik koncepció (alapvetően egy mókás kérdezz-felelek) kapcsán felmerült ötletet, miszerint a kérdezők tegyenek úgy, mintha a közönség tagjai lennének, többen azért kritizáltak, mert ezzel azonnal céltáblává tennék a produkciót: ha valakinek épp rossz napja van vagy csak nem látja értelmét az egésznek, pár hülye kérdés bekiabálásával mindent tönkretehet. Ezen aggodalomnak én voltam az első számú képviselője, én mindenképp a színpadra tettem volna a darabot.

A végén a szavazást 4-6 arányban nyerte a második koncepció, de évfolyamvezetőnk - az általunk vizualizált rendkívül pesszimista és sötét jövőkép ellenére - kijelentette, hogy magánakcióba kezd az első koncepció megmentésére. Rendkívül kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Hogy miért? Természetesen a fenti történetek alapján nem vonok, nem vonhatok le következtetést az AKG diákságának hozzáállásáról az ilyesféle témákról, csupán az évfolyamoméról - de nem is feltétlen ez a lényeg. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mi vagyunk-e túl kritikusak vagy legalább két patrónus (/az összes az évfolyamunkról?) túl reménykedő... vagy naiv, vagy netán valami teljesen más.
Szívből remélem, az utóbbi, de nem adnék rá nagy oddsokat - mint már oly sok helyen írtam, ha minden így megy tovább, a paradigmaváltás hamarosan elkerülhetetlen lesz.

Tavaly volt egy nagysikerű, de elfeledett karácsonyi program a szülőknek. Most cirka egy tucat gyerek csibeidőben két patrónussal leült, hogy kitaláljon valamit. Hogyan érdemes egy olyan programot kitalálni, aminek már a megemlítésekor megkérnek, hogy írjak róla posztot? Illúzió(?)rombolás(?) alant.

Messziről kell kezdenem: mindamellett, hogy a posztban hamarosan elregélendő történet most szerdán történt, egy kicsit visszaugranék az előző hét szerdájára, amikor a csibe elején mindannyian a közös térben ültünk és többek között azt vetették fel a patrónusok, hogy tartsunk idén is egy, a szülőknek szervezett előkarácsonyt. Tavaly egy kisebb társaság bensőséges hangulatú felolvasásokat és egyebeket csinált. Az első reakciók nagyjából az "így is rohadt sok a dolgunk [ide jön az aktuálisan tanult nyelv és az azzal kapcsolatos nehézségek], ne találjanak ki még nekünk egy csomó mindent" kategóriájába tartoztak. Mint már a nyitóbekezdésben írtam, volt, aki kérte, írjak posztot a dologról - természetesen nem szabad ennek túlzott jelentőséget tulajdonítani.

Érdekességként megemlíteném, hogy az évfolyamkarácsony kapcsán évfolyamvezetőnk felvetette, hogy idén csinálhatnánk mi (mármint az évfolyam diákjai az évfolyamnak), mivel a tavalyi katasztrofálisan sikeredett (vagy a memóriám hézagos, vagy nem voltam ott, mindenesetre ami nekem és sokaknak az "évfolyamkarácsony" szó hallatán elsőre beugrik, az a hetedikes évfolyamkarácsony, amikor a patrónusuk gyertyákkal és a karácsonyi feeling további kötelező elemeivel igazán szépen feldíszítették a kisiskolát - volt egy megható hangulata az egésznek). Ez nagy valószínűséggel nem volt egy előre megbeszélt ötlet, mivel egy másik patrónus(!) reagált ott helyben, miszerint otthon sem a gyerekek csinálják a karácsonyt, hanem a felnőttek, és itt ők a felnőttek. Az ötlet ezzel el is lett vetve.
(Nagyon izgalmas lenne, ha igaz lenne az Az elnök emberei-kategóriájú összeesküvéselmélet, miszerint az egymás közti patrónusi vitát úgy nyerte meg az illető patrónus, hogy az évfolyam előtt jelentette be ezt a nehezen vitatható és a diákok által mindenképpen támogatott érvet - de reméljük, nincsenek ilyen törésvonalak. Csupán izgalmas a gondolat.)

Nehogy valaki azt higgye, hogy a poszt témája az lesz, mi a francnak csinálunk ilyeneket - elvégre egyike voltam azoknak, akik egy héttel később csibén körülbelül egy tucat osztálytársával lement, hogy kitaláljon valami programot. Erről a bizonyos gyűlésről - amit jelenlévő irodalomtanárom stílszerűen és frappánsan A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottságként keresztelt el - szeretnék most írni.

Nem írom le, mit találtunk ki végül, mert szerintem - egyelőre - titok is, másrészt gyakorlati jelentősége úgysincsen. Amiről elmélkedni fogok, az egy illúzió, bár természetesen feltételezem, hogy évfolyamvezetőnk reakciója szándékosan túlzó volt.

Ettől függetlenül szerintem érdemes róla beszélni. Röviden annyi történt korábban, hogy semmi sem történt - értem ez alatt azt, hogy a tavalyi (szülők közt, mivel egy csomó gyerek nem emlékezett rá) nagysikerű felolvasóestet mindenképp szerették volna idén megismételni a patrónusok, de a nagy lelkesedés közepette elveszett a tervezés és csak most jutottak el odáig, hogy megpróbáljanak, megpróbáljunk valamit összerakni. Relatíve hamar el is vetettük, hogy egy hét alatt 0 próbák és egyebek nélkül (tanórai keretek közt nincs rá lehetőség, azon kívül meg túl sok ember túl különböző programja ütközik, lehetetlen próbát szervezni) egy nagyobb hangvételű produkciót összehozzunk, így a szülőket, mint célközönséget iktattuk is, helyette magunknak akartunk csinálni valami vicceset/szépet.

Két versengő koncepció volt, az egyik a patrónusoké, aminek a lényege az volt, hogy játékosan (levélkével) megkérik a gyerekeket valami apróságra, amikből aztán a végén összeáll egy kis aranyosság. Namármost, ritka az olyan, hogy egy ilyen jellegű programszerűséget együtt szervez diák és tanár, nem is csoda hát, hogy megdöbbent a jelen lévő két patrónus, amikor a társaság nagy része kifejtette, hogy ez öngyilkosság, mivel senki nem csinálna semmit rá, nem érdekelne senkit az egész, sőt, ha nem lenne csibeidőben, el sem jönne senki rá. Elvégre nem kötelező és mindenki nagyon elfoglalt, nem tudnak (vagyis inkább egyáltalán nem akarnak) foglalkozni ilyenekkel.

A döbbenet tovább fokozódott, amikor a másik koncepció (alapvetően egy mókás kérdezz-felelek) kapcsán felmerült ötletet, miszerint a kérdezők tegyenek úgy, mintha a közönség tagjai lennének, többen azért kritizáltak, mert ezzel azonnal céltáblává tennék a produkciót: ha valakinek épp rossz napja van vagy csak nem látja értelmét az egésznek, pár hülye kérdés bekiabálásával mindent tönkretehet. Ezen aggodalomnak én voltam az első számú képviselője, én mindenképp a színpadra tettem volna a darabot.

A végén a szavazást 4-6 arányban nyerte a második koncepció, de évfolyamvezetőnk - az általunk vizualizált rendkívül pesszimista és sötét jövőkép ellenére - kijelentette, hogy magánakcióba kezd az első koncepció megmentésére. Rendkívül kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Hogy miért? Természetesen a fenti történetek alapján nem vonok, nem vonhatok le következtetést az AKG diákságának hozzáállásáról az ilyesféle témákról, csupán az évfolyamoméról - de nem is feltétlen ez a lényeg. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mi vagyunk-e túl kritikusak vagy legalább két patrónus (/az összes az évfolyamunkról?) túl reménykedő... vagy naiv, vagy netán valami teljesen más.
Szívből remélem, az utóbbi, de nem adnék rá nagy oddsokat - mint már oly sok helyen írtam, ha minden így megy tovább, a paradigmaváltás hamarosan elkerülhetetlen lesz.