Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Kapu: Fél kettő, mint kötelező minimum?

Ha már kapu, nemrégiben újraolvastam az általam nemegyszer pozitív példaként idézett Hibrid AKG blog (ami egyelőre, sajnálatomra, minimum hibernált vagy elhalálozott) kapuval kapcsolatos írását. Az utolsó bekezdést hadd idézzem: Kutatásunk alapján, (sic!) tehát ki lehet jelenteni, hogy az AKG semmivel sem különösebb a kártyás beléptetőrendszerével és egyéni kijárási engedélyével, mint más intézmény. Más rendszer csak egyetlenegy (!) intézményben volt 10 évvel ezelőtt, így általánosságban tényleg a Közoktatási törvény erről rendelkező paragrafusának betartásáról van szó, semmint arról, hogy az illegális szerek, drogok, alkohol fogyasztása megnőtt volna a szabadidőben, és ezáltal a tanárok elvesztették a bizalmukat a diákok felé. Így nem kaptunk mi sem különös elbánásmódot – mindössze akkor, amikor még ki lehetett járni. A lehetőség viszont megmaradt – egyszer volt már különös elbánásmódunk, még visszatérhet.

Szeretném megosztani az olvasóközönséggel az ezzel kapcsolatos álláspontomat. Egyrészt jót kuncogtam azon, hogy a törvény betartatásáról van szó, maguk a tanárok magyarázzák a „gyanús elemek” jelenlétével a módosításokat – lásd az iskola beszámolójából vett részletem: „a vizsgálatok során kiderült, hogy az iskola környékén is megjelentek nem kívánatos külső kapcsolatok, emiatt kénytelenek voltunk napközben bezárni az iskolát.” Namármost, ez egy dolog. Fogadjuk el alapfeltevésként, hogy a beszámolóval összhangban gondolkodunk és csak azért nem lehet 13:30-ig elhagyni az iskolaépületet, mert „nem kívánatos külső kapcsolatok” jelentek meg. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon fontos kérdésem, amire eddig csak egy félmondatot szántam:
 
Mi történik 13 óra 31 perckor a nemkívánatos külső kapcsolatokkal?
 
Mind elmegy ebédelni a nagymamájához? Mind felszívódik az AKG kitáruló kapujának mennyei hangjára? Szerintem egyik sem: szerintem annyi történik csupán, hogy dél helyett mondjuk másfél-két órával később köttetnek meg azok a bizonyos üzletek. Szerintem ez nem csak nekem jutott eszembe, hanem a tanároknak is. Innentől kezdve viszont az a véleményem, hogy az iskola csupán a „kötelező minimumot” akarja teljesíteni az ügyben, aztán mossa kezeit. Nem tudom, így van-e, de az én szemszögemből úgy néz ki a dolog, hogy az iskola hozott egy még csak tüneti kezelésnek is alig nevezhető intézkedést, amikor kipattant egy botrány drogügyben (a mai napig is több vélemény kering arról, hogy a mi évfolyamunkon történt rendőrségi ügy vagy egy másik évfolyam állítólagos rendszeres és nagymennyiségű drogfogyasztása verte ki a közmondásos biztosítékot), és ennyivel elintézte a dolgot. Aki drogot fogyaszt, ezek után is fogyasztani fogja… de legalább nem az iskolában, nem az iskolával kapcsolatban. A szituációval járó mellékes következmények, mint a szinte állandóan füstszagú vécék és tesiöltözők, a maguk módján (legalábbis elméletben) megoldhatatlan problémák. Arról már ne is beszéljünk, milyen „alternatív” magyarázatokat hallottam már a kapuügyre – megbízható és kevésbé megbízható forrásokból egyaránt:
 
  • azért van, mert az iskolának nem tesz jót a CBA előtt dohányzó gyerekek látványa
  • azért van, mert a gyerekek elkésnek az ebédszünet utáni órákról
  • a rendőrségi vizsgálat miatt van, de csak pár napig lesz ott
 
…és az összes többi, ami nem jutott el hozzám. Megint értekezhetnék a tanári kommunikáció problémás mivoltáról, de máshol már nemegyszer megtettem ugyanezt, például itt is.
 
Teljesen jogosan kérdezhetitek, hogyan jön ide az idézett poszt? Nagyon egyszerű: az AKG-nak illene talán a leginkább tudnia (lévén megannyi kiváltság otthona), hogy egy privilégiumot elvételét nem lehet csak annyival elintézni, hogy „de hát ez egy privilégium volt”. Ha egy adott időpillanatig ez a kiváltság a rendelkezésünkre állt, és most meg elvették, valaminek változnia kellett. Én nem látom a nagy változást, illetve amit látok belőle, arra nem nyújt megoldást a jelenlegi rendszer: csupán felesleges frusztrációt szül, elméletek terjedését segíti elő, új problémákat szül, s ami a legfontosabb, nem oldja meg a problémát, aminek megoldására elméletileg létrejött, sőt, szemet huny fölötte, olyan egyértelmű módon, ami mindenki számára nyilvánvaló, aki két percig elgondolkodik rajta. A rendszer több szempontból sem volt ideális, a jelenlegi azonban nem oldotta meg az előző problémáit (illetve ha meg is oldott párat, azok a „feltételezett” okok között keresendők). A változtatásra adott „hivatalos” okok pedig, lássuk be, nem találtattak kielégítőnek azok szemében, akiket érint a változtatás. Természetesen nem azt mondom, hogy csak akkor hozzunk meg egy megszorító intézkedést, ha a megszorítottak egyetértenek vele: egész egyszerűen a rendelet nem fogja meghozni a kívánt változást.
 
Naivnak vagy álszentnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy komolyan azt higgye: fél kettő után már csak a kultúremberek járkálnak a CBA környékén. Régen még volt valamiféle közvita a (mai formájában szerintem funkcióját nézve hasznavehetetlen) Szubjektívben a drogtémáról, ma ez a helyzet már más egy kicsit. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy komolyan a problémát megoldó intézkedésként értékeli a vezetőség a kapuzárást, képtelenség. Nem akarok tanakodni, mi áll mögötte, fentebb már leírtam, milyen elképzelések keringenek, illetve azt is, én mit gondolok. Arról is érdemes lenne párbeszédet indítani, meddig tart az iskola felelőssége diákjaiért – erről már nálam, nálunk, nálatok, Önnél, Önöknél sokkal okosabb emberek indítottak és folyattak, illetve folytatnak vitákat. Az én véleményem szerint ez a szabályozás jelenleg nem más, mint a jogilag kötelező minimum – se több, se kevesebb.

 

0 Tovább

Szubjektíven a Szubjektívről

Ha olvastátok az iskolaújságot is érintő új vendégposztot (s esetleg a hozzá tartozó hozzászólásom is), akkor már nagyjából körvonalazódhatott, mi(k)ről fog szólni ez a poszt. Mire szolgál egy iskolaújság? Milyen funkciót tölt be a Szubjektív? Jó-e a forma? Mindemellett röviden megemlítem majd szerkesztőségi tapasztalataimat.

Hol is kezdjem? Kezdjük egy egyszerű kérdéssel: ideális-e a jelenlegi formátum? Szerintem semmiképp sem. Az iskolaújság veszteséges (nem is célja persze a profit), a papíralapú formátum kötöttségeiről nem is beszéltünk. Kevesebb emberhez jut, juthat el, mint az interneten, s ha a publikációk egy nem elhanyagolható része nem iskolai dolgokról szól (márpedig ez a helyzet fennáll), felesleges az iskolára korlátozni a potenciális olvasókört. Az interaktivitás (hozzászólások, hivatkozások, itt-ott megjelenés, külsős írások stb.) és a könnyű módosítások, gyors kiegészítések lehetősége szerintem egyértelmű. Ha az anyagi vonzatot is nézzük (bár egy iskolaújság tekintetében ez természetesen sokadlagos kérdés), a blogokra relatíve egyszerű kihelyezni akár csak egy AdSense-reklámot is – s természetesen nincs nyomtatási költség. Tapasztalatom szerint az embereket ráadásul – már ha érdekli őket egyáltalán az iskolaújság – nem mennek le a büfébe újságot vásárolni csak azért, hogy elolvashassák a legújabb interjút az egyik tanárral, sőt, annak sem volt nagy keletje, amikor egy szerkesztőségi tag árulta fent az évfolyam kisiskolájában a lapot. Összefoglalva, 2010-ben, az iMindenfélék, Kinectek, Move-ok és az LHC világában nem lenne nagy ugrás az internetre emelni a tartalmat, ami felsorolhatatlanul sok előnnyel járna.
 
Mint a kommentben is megtettem, ismét hivatkoznék a Hibrid AKG blogra, bár, ha jól látom, október vége óta nem született új írás (itt található). A hozzászólásban úgy fogalmaztam, hogy „…szerintem ez voltaképp "Szubjektív done right", egymás mellett filmkritika és kapustatisztika, hivatkozások (ami megint sokkal könnyebb, mint az interneten) és - feltételezésem szerint - iskolaújságunkénál nagyobb olvasottság. Mindig is támogattam és támogatni is fogom a hasonló kezdeményezéseket.”.
 
Kicsit talán korán hozom fel ezt a kérdést, mivel még nem kezdtem bele az iskolaújság, mint olyan funkcióinak fejtegetésébe, de ne feledjük, hogy az alkotóköri rendszer sajátosságai miatt a jelentkezésnél elsőbbséget élveznek a nyolcadikos és kilencedikes tanulók (ezekben az években kötelező alkotókört választani). E sorok írásakor az AKG weboldalán a legújabb elérhető lapszám a 2010 januári (itt elolvasható, még fogok rá hivatkozni) – a dátum nem elírás -, e szerint az akkori szerzők közül egy nyolcadikos, nyolc kilencedikes és ketten járnak a 9Ny évfolyamra, ami szintén ugyanez a korosztály. Isten ments, hogy koruk alapján minősítsem le a szerzőket, magam sem utálom jobban, amikor ez történik, de ha az iskolaújság célja az iskolai mindennapok bemutatása, az, hogy vitafórumként szolgáljon, az, hogy a fontos dolgokról tájékoztatást nyújtson, szerintem mindenképpen szükség van idősebb és/vagy tapasztaltabb diákok közreműködésére, egész egyszerűen azért, mert nagyobb az AKG-s tapasztalatuk és – valószínűleg – nagyobb rálátással bírnak a változásokra, vagy az akár belsős, akár külsős párhuzamokra.
És itt jön a képbe a legfontosabb dolog, mégpedig az, hogy a Szubjektív ma már egyre inkább nem az iskolai mindennapokkal foglalkozik, legalábbis csak rendkívül felületesen. Egyszer régen böngészgettem az archívumokat, s találtam olyan cikkeket, mint például a környéken történt, az iskolát is érintő csőtörés beszámolója, vagy anonim statisztika az iskolai drogfogyasztási szokásokról. Vagy most ránézek a 1997-es szeptember eleji kiadás néhány cikkcímére: Az 1997/98-as tanév első félévének tanrendje, Az AKG új tanárai, A számítástechnika munkaközösség új és külsős tanárai. A ’98 decemberi kiadásban a következő érdekesebb cikkcímeket találtam: Hétfő - "Novemberben több rongálás is történt az iskolában. A negyedik emeleti klubban egy széket törtek öszsze különleges elszántsággal ismeretlen fiatalok..."; A tervezett drog-szabályozás legfontosabb eltérései a jelenleg hatályos törvényekhez képest.; A tüntetés - "Péntek délután nagy volumenű tüntetés zajlott a Vörösmarty téren, a drogtörvény-tervezet ellen..." – iskolai vagy az iskola tanulóit érintő dolgok, vagy „csupán” hétköznapi tájékoztató jelleggel született írások.
 
Nem tudom, hol következett be a váltás, de mire én a szerkesztőségbe kerültem, rendszeressé váltak a film-, a koncert- és a könyvkritikák, amiknek, lássuk be, sok közük nincs az iskolához – s aminek van köze az iskolához, az is az esetek 90%-ában élménybeszámoló.
 
Ha már szerkesztőségi tapasztalatok! Nyilvánvalóan csak az én évemről tudok beszámolni, s hogy fair legyek, hadd kezdjek magammal. A cikkjeim nagyja ugyanúgy érdektelen és értékelhetetlen iskolatájékoztatási szempontból, mint amiket lejjebb felemlegetek majd (Csak én film helyett speciel a Rome: TW-ről írtam…), egyetlenegy olyan van, amit értékelhetőnek érzek: valaki írt egy cikket arról, milyen nehéz volt az első AKG-s évben navigálni, az újdonságokat megszokni – nos, ezen a fél évfolyam teljesen felháborodott és az egyik irodalomóra egésze elment az erről szóló vitára. Nyilvánvalóan a cikkem stilisztikailag egy nulla mai szemmel nézve, de legalább valami olyanról szólt, aminek köze van ahhoz, ami a diákokkal történt. A szerkesztőségi üléseken való részvételt lazán vettük, a húszperces késésektől a korábban elmenésen át az ott sem létig sok minden előfordult, az ülések nagy része a „találj már ki magadnak egy cikktémát” vagy a „most felolvassuk egyikőtök cikkét”, esetleg az „itt vannak a lektorált cikkek, nézzétek át őket”-szentháromság vonalán mozogtak, ahol az első kerül elő a legtöbbször (talán ezért is születik ennyi (film)kritika, nem tudom). Ahhoz képest, hogy év elején a Watergate-ügy és hasonlók átbeszélését terveztük, ebből csak odáig jutottunk, melyik betűkombináció hozza elő a Wordben a megfelelő idézőjelet. Elviekben kellett volna mindenkinek csinálnia egy interjút az év során, de pl. magamat látva a jelek szerint ez sem volt kötelező. Természetesen a fenti sorok nem mások, mint három évvel ezelőtti események szubjektív interpretációja.
 
Ismét az archívumot böngészve azt látom, hogy a 2004 novemberi szám – így a cikkek és a kiragadott első sorok alapján – 6 iskolai élménybeszámolót (ide számolom rajztanárunk cikkét is), 9 kritikát (filmről, színdarabról, egyebekről) és 3 iskolán kívüli dolgot taglaló cikket tartalmaz (ezt a cikket mindenképp figyelmetekbe ajánlanám). Igazából már a harmincadik szám is hasonló (2001 október), de most nem tervezek végigmenni az egész archívumon (még egy kivételtől eltekintve), remélem, ez a kis betekintő megvilágítja tapasztalataimat és aggodalmaimat.
 
Ismét a kommentemhez fordulok. „Tényleg, mi egy iskolaújság funkciója? Az íráshoz kisebb-nagyobb tehetséggel bíró diákok felkarolása mindenféle témában vagy, ahogy a vendégposzt is fogalmaz (és én is hiszem), egy nyilvános fórum? Be tudja-e tölteni a funkcióját a maga olvasottságával és témaválasztásaival?” Mint írom, szerintem az utóbbi. Engedelmetekkel végigveszem ezt a bizonyos 2010 januári számot, a cikkek címeit és témáit.
 
Avenue Q (színdarab), Budapest témahét élménybeszámoló, interjú az új angoltanárral (Prievara Tibor)…
 
Állj. Bocsánat, de focikedvelőként emellett nem tudok szó nélkül elmenni.
 
„…7 évet élt Afrikában, rengeteg projektet szervez, Arzenál drukker…”
Aránylag szigorú lektoráláson mennek keresztül a cikkek, ezért is döbbent meg engem ez a hiba. Az a nagyobbik dolog, hogy az Arsenal csapatának nevét fonetikusan írni, nos, érdekes. Jut eszembe, láttátok a Cselzi-Tátönhem meccset? Vagy a Mencseszter Junájtid-Blekkpúl találkozót?
Elnézést a cinikus megnyilvánulásért, nem bírtam kihagyni. A másik az, hogy a drukker szót (vagy akár a „rajongó”, „szurkoló” szavakat is) tudomásom szerint kötőjellel kell kapcsolni a drukkolás (rajongás, szurkolás) tárgyához. Tudom, egy kétsoros, Google-ből kimásolt Blikk-cikk nem a legjobb forrás, de mindenesetre egy gyors keresés után ezt (és még sok hasonlót) találtam.
 
A bennem lakó nyelvtannáci köszöni a figyelmet és búcsúzik. Vissza az iskolaújságra, mint olyanra. Szóval a 2010 januári szám további cikktémái: nyelvi tábor Magyarkúton, ebibál-tudósítás, Fürdők éjszakája, A hajléktalan élet, New Moon (film), a vámpírmániáról általában, Szigligeti Alkotóház, Álmodozók (film), CSI-kiállítás, Horthy Miklós megítélése most és régen, Hanuka (nem vagyok benne biztos, de nem két k-val írjuk?), The Script (zenekar)…
 
És ennyi. Tapasztalataim és az archívumból kiragadott részletek alapján az iskolaújság szinte egyáltalán nem ír az iskola fontos, ad absurdum vitás kérdéseiről, eseményeiről. Igazából nem is az a kérdés, miért van ez így, hanem az, hogy szükség lenne-e erre: arra, hogy megvitassuk a mindenkit érintő dolgokat egy ilyen felületen. Az én álláspontomat már ismeritek, szerintem egy iskolaújságnak többet kell nyújtania a közösségének annál, mint hogy néhány gyerek élménybeszámolóját bemutassa egy témahétről. Személy szerint (bár már egy jó ideje nem olvasom, fullasztó az egyoldalú állásfoglalás) az ÉS legjobb részei azok, amikor akár több lapszámon át is reagálnak egymás írásaira. Ilyen nálunk nincs, és ez szerintem nagyon nagy baj. Van elég probléma és megbeszélnivaló kérdés mostanában, s hogy ismét idézzem a Vélemények rovatot a blog jobb oldalán, Radnóti András úgy fogalmaz: „Sokunknak sokféle problémája van az iskolával, az iránnyal, amelyben ez az egész halad, és valóban nincsen olyan működő fórum, ahol ezeket megbeszélhetnénk. Az eredetileg e célra létrehozott intézmények, ahogy azt, kedves Luci, sokhelyütt leírtad, impotens, működésképtelen humbugnak bizonyultak”. Én nagyon sajnálom, hogy az iskolaújság nem ilyen, illetve, hogy az igény egy ilyesféle intézményre még nem manifesztálódott valami konkrét kezdeményezés formájában. Az egy dolog, hogy én főleg erre szánom ezt a blogot, nyilvánvalóan jelenleg nem tart ott (mindannak ellenére, hogy oly sok mindent tematizál), mint ahová el szeretné(n)k jutni vele. Egyébként ha én írnék egy iskolaújságot, egy ilyen esemény kapcsán akár az egész szám csak erről szólna, több szubjektív véleményt is bemutatva. Mert csiszolhatja egy diák írói képességeit azzal, hogy egy nemrég látott új filmről ír kritikát, de ez az iskolaújságba, mint olyanba, szerintem nem való. Kérdés az, hogy amennyiben az iskolaújságnak tényleg csupán ennyi a funkciója, akkor mi az a bizonyos interaktív fórum, ahol a fent már többször említett témákról, vitás kérdésekről társalogni, vitatkozni tudunk, akár nem is csak egymással, hanem az érintettekkel, és/vagy a tanárokkal is.
 
A Szubjektív AKG-s alweboldala itt található.

 

0 Tovább

Kihagyhatatlan lehetőségek?

Azt ígértem, elmesélek egy anekdotát a GO kapcsán. Ezt az anekdotát én is csak hallottam, de első kéz a forrás: maga az alany mesélte el nekünk. Remélem, nem bánja, hogy röviden elmesélem. Tanulságos, egyrészt az AKG „szabadságának” pozitív aspektusait nézve, másrészt az „ez az iskola nem való minden gyereknek”-állításomat nézve.

A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.
 
Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.
 
Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.
Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.
A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.
 
A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.
 
Nem gondoltam volna, hogy, ha részben is, de revideálni kényszerülök totális egyet-nem-értésem Bede Márton alternatív oktatásról írt tilinkója kapcsán. Azt írta: „...egy iskola alapvető célja igenis a felkészítés ezekre a mindennapokra, és perverz módon ezt leginkább a közönséges magyar iskolák képesek elérni. A rohadó falak, az elavult és a diákok ellenségeként működő tananyag, a hatalmi pozícióban lévők igazságtalan idegrohamai kiválóan képezik le azt a felnőtt világot, amiben minden magyar gyereknek egyszer helyt kell majd állnia. Ez persze cinikus vélemény, de ettől még tény marad, hogy kiskorúakat teljesen felesleges elzárni a valós környezetüktől [és az alternatív iskolák ezt teszik].” Továbbra is marhaságnak tartom, amit megfogalmaz, de ezen bekezdése kapcsán – szigorúan csak részben! – igazat kell adnom neki: nem érdemes mindent a diákokra bízni.
 
A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Ha csak Bede úr írásából indulok ki, már az alapján megállapíthatom, hogy abnormális, ami ott megtalálható (s lásd linkelt írásom arról, hogy szerintem miért nem releváns a „magyar jövőre való felkészítés” gondolata). Az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.
 
Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.

 

0 Tovább

Brrrrrr, a csengő

A legtöbb iskolában van kapucsengő. Nálunk nem volt (egyik iskolámban sem). Egy jó darabig az AKG-ban sem volt. Most azonban minden liberális (pardonbocsánat, személyiségközpontú) elv ellenére van. Érdekes mellékzöngékkel.

A kapuügyben történt új fejleményekről írt posztok hamarosan érkeznek.

Engem sosem érintett a csengő, ugyanis otthoni kajából ebédelek és nem megyek ki a CBA-ba ebédszünetben. Cigarettázni sem cigarettázom. Engem tehát teljesen hidegen hagy a csengő és a vele járó regulahalmaz, a péntek délutánok kivételével. Hogy mi ez a csengő és milyen regulahalmazról beszélek? Kezdjük az elején.
Adott egy tanuló. Őt és barátait egy szórakozóhelyen (kocsmában - a szerk.) előállítják, mert kisebb mennyiségű fehér porral (nagyobb mennyiségű illegális tudatmódosítóval - a szerk.) flangálnak. Természetesen az AKG szellemiségével összhangban nem vágják ki őket, mint macskát szarni, megbeszélés, ilyen-olyan terápia, pár hónap múlva talán megint. Gondolom, nincs elkárhozott lélek, mindenkit megpróbálunk megmenteni. Oké. A dolog következménye az, hogy felszerelik a kapucsengőt és ebédszünetben többé nem lehet kilépőcédula nélkül elhagyni az iskolaépületet.
Nem kilépőcédulának hívják, hanem ennek is van valami frankó, személyiségközpontú neve. Mégis, annál a kifejezésnél maradnék, amit már az Abigél bentlakásos iskolájában is oly stílszerűen és helytállóan használtak Szabó Magda alakjai. Ez ugyanis tökéletesen leírja a helyzetet: ha ki akarsz menni az épületből, akár csak fél percre is a kocsihoz, kell egy papír a patrónus aláírásával, hogy [gyerek neve] [ettől eddig] elhagyhatja az iskolaépületet [tanár aláírása]. Már külön formanyomtatványa is van ennek az egésznek. Eleinte csupán a rendőrségi vizsgálat következményeként, rövidtávú dologként emlegették a csengőt és a kilépőcédulát, de valahogy ottmaradt. Nem is volt kedve eltűnni.
A korgó gyomrú gyermekek szívása M. szavaival élve egyéni szociális probléma. Akik azonban érdekesebbé tették az egész szituációt, azok a cigarettázók voltak. Nekik törzshelyük ugyanis a suli melletti CBA, az iskolaépületben ugyanis igencsak visszás lenne dohányozni. Az ajtók bezárása után jöttek a vécék, mint a gyors slukkok helyszínei. Később a konyhán keresztül(!) szöktek ki egészen addig, míg ezt a lyukat nem foltozták be a tanárok.
Folyamatosan zajlik a macska-egér harc, ahogy az iskola – a gyerekek egészségének és (vállaltan!) image-ének védelmében – próbálja megakadályozni az iskolán kívüli dohányzást. Egyes tanárok (például Nó.) órái előtt és után csendőrként körbejárja a vécéket, dohányos kölköket keresve. Az egészben persze az a legizgalmasabb, hogy értékelhető konklúzió és következmény nélkül zajlik az üldözősdi.
Most mondhatjátok, hogy „jaj, L., hiszen te még nem csináltál semmi rosszat (vagy csak nem kaptak el semmiért), honnan is tudhatnád, talán több megy ott, mint lelkizés”. Touché, elfogadom. Mégis, vajon akkor miért az a köz álláspontja, hogy ilyenkor amúgy sem történik semmi, csak beszéltek egy kicsit a patrónussal és minden megy tovább? Senkit sem láttam még a cigaretta miatt kicsapni, vagy akármilyen büntetés által sújtani. Nem is kötelező ezért büntetni a gyereket, nem. De akkor mire fel ez az álszent, szemforgató üldözősdi? Keresitek, elkapjátok, ejnyebejnye, majd vissza az első mezőre? És ha nem így van, és tényleg van büntetés, akkor mire fel él bennünk a „büntetésként beszélgetés” képe és a tanárok miért nem változtatják meg? Gyakorló pedagógusok tudhatnák, hogy ha azt hisszük, nincs büntetés, a fenyegetés fikarcnyit sem fog számítani.
Nemrég édesapámmal folytattam egy beszélgetést a tárgykörről (a blog jó ismerője). Nagyjából az alábbi párbeszéd zajlott le köztünk:
„- Komolyan, ha el akarják kapni a cigizőket, szerintem lennének olyan szülők, akiket zavar ez annyira, hogy összedobnák a pénzt egy-egy füstjelzőre az összes klotyóba. Én magam örömmel veszek egyet, mennyi az, nyolcezer forint?
- Jó, de látod, hogy semmi következménye nincs.
- Ez a baj.”
Még egy külsős is így látja. Kedves tantestület, ha ez egy fals kép, javítsák ki, mert ez árt az iskola image-ének, nem a cigarettázó gyerekek! És ha nem fals, akkor meg mire fel a szemforgatás?
2 Tovább

Vizsgaöltözet és annak hiánya

Nálatok is ki kell öltözni fekete-fehérbe a (nyelv)vizsgára? Nem? Utálnátok? El kell, hogy szomorítsalak titeket: nekem nyolc, miben akarnak minket vizsgáztatni. Ami nem nyolc, az a veszélyes precedens, amit a következmények hiánya teremt.

Kezdetnek szeretnék egy bekezdést szánni azokra a hangokra, akik szerint „a vizsgán majomszerelésben voltunk”, meg hogy „jesszus, valaki nagyon bekattant a tanároknál”. Hogy őszinte legyek, engem nem aggaszt túlzottan a kérdés, hogy miben vizsgázunk: ha fekete-fehér cuccban kell, nekem az is megfelel. Mindemellett helyt kell adnom azoknak a hangoknak is, akik szerint teljesen értelmetlen az egész, idejétmúlt és sehol sincs rá szükség. Megismételném: én magasról leszarom, van-e dress code a vizsgáimra (például a felsőfokú angolnyelvvizsgámon senki sem volt kiöltözve, asszem én voltam az egyetlen ingben; az is piros volt egyébként), mindemellett sokan nem. Érdemes lenne feléjük ismételten kommunikálni, miért látják a tanárok a fekete-fehérben vizsgázás jelentőségét.
 
Illetve várjunk csak, a probléma szokás szerint egy réteggel mélyebbre rohadt már. A tanárok e-mailben közölték a szülőkkel egy héttel előre, hogy übereleganto módon kell megjelenni. Jelezték, hogy ennek hiányában nem lehet vizsgázni. Illetve, hogy volt is már rá példa, hogy valaki öltözékének nem eléggé elegáns volta miatt nem vizsgázhatott. Elképzeléseik ebben a tekintetben olyannyira konkrétak voltak, hogy még a fekete felső-fekete nadrág kombinációt sem tartották elfogadhatónak, sőt a nyakkendő és/vagy zakó hiánya alulról verdeste az elfogadható elegancia szintjét.
 
Mint már fentebb megírtam, a tanárok beszámolója szerint már előfordult, hogy volt valaki, aki nem volt megfelelő öltözékben, ezért nem vizsgázhatott. A továbbiakban én természetesen saját tapasztalataimról számolok be a szerdai nyelvvizsgánkról, s nem állítom, hogy ez az állítás téves vagy hamis lenne. Az biztos, hogy nálunk nem ez történt.
Nyilvánvalóan a kényszer és a megfelelő öltözék hiánya vezetett arra pár embert, hogy végül nem a megállapított öltözékben érkezett vizsgázni. Én is csak kora reggel szereztem egy fehér inget, miután a régi megmagyarázhatatlan módon eltűnt – másnak talán nem volt módja ilyen utolsó pillanatos módosításokra. Szóval, ne kerülgessük a forró kását, voltak, akik farmerban jöttek vizsgázni – természetesen igyekeztek enyhíteni a problémát: sötét farmer vagy nyakkendő segítségével. Levizsgáztak ők is.
 
Tökéletesen megértem, mi zajlik itt le: a tanárok szeretnék, ha minél többen elegáns öltözékben érkeznének, ezért kilátásba helyeznek egy aránylag komoly büntetést. A dolognak annyira nagy jelentősége persze nincs, hogy vasvillával kergessék és máglyára vessék azokat, akik nem tudnak eleget tenni a dolognak. Mindamellett, hogy most nem kezdek el azon filozofálni, hogy az elképzelés maga jogos vagy helyes-e, meg kell, hogy mondjam: rendkívül szívom a fogamat.
 
Megértem a tanárok logikáját, de szerintem nagyon veszélyes precedenst teremtenek, teremthetnek ezzel. Valamit, amit annyira fontosnak vélnek, hogy levélben megírnak a szülőknek, s komoly retorziót helyeznek kilátásba, egyszerűen elintéznek egy legyintéssel. Lehet amellett érvelni, hogy a konkrét eset, s a konkrét kérés annyira nem volt jelentős (ill. egyszerűen hülyeség, ahogy mások mondanák), de ez nem változtat a helyzeten: a példa azt mutatja, hogy még az ilyen komolysággal és szigorúsággal kihirdetett szabály is ellinkeskedhető. S a kérdés adott: mi lesz akkor, ha egy „jelentős” szabályt ugyanígy kihirdetnek, s ugyanígy komoly retorziókat hoznak kilátásba?
 
A gyerekek azt fogják hinni, hogy a szabály leszarható?
S ami a még nagyobb kérdés: ’akkor’ lesznek már következmények?
 
A szomorú az, hogy a kérdésre már van válasz. Fentebb azt írtam: precedenst teremthetnek ezzel. Ez egy költői fordulat volt: rég túlvagyunk már azon, hogy ez jelentene precedenst. Talán a legszebb és legcsúnyább példa erre a folyamatra az, amit annak idején tételesen megírtam.
0 Tovább
«
123

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek