Apám Kurva Gazdag

Az alábbiak iskolaújságunk következő havi számában fognak megjelenni, amennyiben olvasói levélként a szerkesztőség közlésre alkalmasnak találja. Baranyai István kommentárja alapján ez biztosra vehető.

----------

Ezúton szeretném megosztani az olvasókkal véleményemet a Szubjektív 2011. januári számának üres címlapos tiltakozásáról, az ezzel járó nevetnivalókról és azokról a fontos „felnőttvilági” dolgokról, amit a jelek szerint senki sem tartott fontosnak.

Médiatörvény, világnézet és közösségképviselet. Nem tervezek ebből rendszert csinálni, de szólni szeretnék pár szót a Szubjektív januári lapszámáról. Illetve nem is a lapszámról – engem most csak a címlap érdekel.

Bármennyire is másképp tűnhet, nem szívesen írok az iskolaújságról, bár már sokan kérték ezt. Nyilvánvalóan nem azért tették ezt, mert hatalmas érdeklődéssel és áhítatos kíváncsisággal várják, mit gondolok a Szubjektívről, hanem azért, mert „höhö Baranyai a szerkesztő de vicces lesz ez az egész”, Magamban úgy döntöttem, hogy csak akkor fogok írni a Szubjektívről, ha érkezik hozzám kapcsolatos vendégposzt – írni ugyanis akartam róla, de senkin sem kérhettem volna számon, ha félreértik bejegyzésem szándékát és a panem et circenses üldözését vélik benne felfedezni.   Az iskolaújságunk funkcionális kérdőjeleiről és a túltengő filmkritikákról itt írtam én, itt pedig valaki más. Most a legújabb lapszámról szeretnék értekezni, elsősorban a címlapjáról – itt találhatjátok meg, hamarosan elérhető lesz .pdf formátumban is. A téma az iskolaújság címlapja lesz.

Ami üres.

Nem magammal kezdeném: hadd osszam meg veletek rögtönzött kétnapos közvéleménykutatásom eredményét. Kétféle reakcióval találkoztam, amikor az üres címlapról beszéltem a gyerekekkel, ebből az utóbbi volt elképesztő túlsúlyban. Az előbbi az volt – nevetés mellett –, hogy „aranyos”. Jelzem, ez a pozitívabbik, és szerintem ez sem az volt, amire várt a szerkesztőség. A második az valahol a „nevetséges” és a „szánalmas” között félúton értékelte a kezdeményezést. Természetesen nem reprezentatív a kis felmérésem. A legérdekesebb talán az, hogy többen megjegyezték: de hát nem is üres a címlap!

A papíralapú példány címlapján tényleg nincs semmi a fejlécen kívül, de ez ebben a formában egy öngól, mert azok, akik nem fogják kézbe venni magát a példányt – mert ugye nem érdekli őket a dolog, csak szembeakadnak a plakáttal – azt a következtetést vonták le és fogják levonni, hogy a címlap nem üres, mert tele van cikkcímekkel, csak fotó nincs rajta. Ez pedig nem fest jó képet a szerintem egyébként is… ööö… visszás kezdeményezésről. (képek itt).

Hogy miért tartom visszásnak? Kezdjük azzal, hogy az ürescímlapozás, mint olyan, szerintem már a Magyar Narancs és az ÉS esetében sem volt egy perfekt ötlet (szerény véleményem szerint pl. a HVG kreatívabb volt). A Szubjektív egyébként nagyjából két hónappal csúszott le a „trendről”, az egész esetet megmosolyogtatóvá téve pont azok szemében, akiknek szólna: azoknak, akik a „húúú üres címlap fújmédiatörvény (sic!)” állásfoglalásnál tágabb és koherensebb képpel rendelkeznek az ügyről. Legalábbis nagyon remélem, hogy ők voltak a célközönség.   Nekem egész egyszerűen nevethetnékem támadt, amikor szembejött velem a plakát. Először is, hol fenyeget egy mezei iskolaújságot a hatalom feltételezett narancsszagtól émelyítő, itt-ott rohadt vaskeze? Reális veszély, hogy valaki feljelenti az iskolaújságot? Olyan törvény ellen tiltakozni, ami csak névleg vagy átvitt értelemben vonatkozik rám, visszatetszést kelt. Ez olyan, mint ha én a magam tizenhat évével „NE VEDD EL A NYUGDÍJAMAT, VIKTOR!”-táblákkal vonultam volna ki a Kossuth térre.

Értem én, hogy újság és újság meg média és média, de ez az egész számomra egész egyszerűen fontoskodó. Ez volt az első, ami eszembe jutott. Fontoskodó. Itt vagyunk mi, a nagy és fontos Szubjektív, PageRank 6, nagyobb, mint a Mandineré (és van 89 Facebook-lájkunk is), nagy mögöttünk álló történelem, nagy jelentőség! Mi is jól tiltakozunk, egy vitatható megítélésű ötletet másodforrásból átveszünk és jól megmutatjuk…a…izé… bárkinek. Egy olyan törvény kapcsán, ami minket csak névleg érint, már ha egyáltalán. Mindennek ellenére és mindemellett a Szubjektív akkor is egy iskolaújság marad, ha tizennégy éve írják és szuper dolgokat mond róla a Google. Az iskolaújság, mint amolyan „almédium” korlátai az effajta tiltakozást nevetnivalóvá teszik.

Ha rajtam állna, az iskolaújság egy problémásnak ítélt vezetőségi döntés kapcsán tiltakozna üres címlappal – nyilván olyannal, aminek valamiféle köze van a kommunikációhoz. A kapuügy kapcsán lehetett volna rajta egy nagy lakat. Itt is felvetném, hogy szerintem egy iskolaújságnak az iskola belügyeiről kellene szólnia elsősorban, a filmkritikáknak, ha egyáltalán kerüljenek bele, csupán kisebb teret kellene szentelni – jelenleg ez fordítva van. Ez a tiltakozás pedig azt mondja nekem, hogy ez nem hogy nem fog változni, hanem egyre durvább lesz a folyamat. Ha a Szubjektív ki szeretne lépni iskolánk négy fala közül, ez nagyszerű, nem lesz feleslegesen korlátozva az olvasószám 2011-ben, amikor már mindenkinek és a nagyanyjuknak is van blogja. Az azonban, hogy egy, az iskolára korlátozódó médiumban, ahol mostanában nagyon keveset foglalkoznak az iskola belügyeivel, pláne a vitás kérdésekkel, egy, a médiatörvény elleni állásfoglalás viszi a prímet, számomra azt jelenti, hogy az iskolaújság a koncepció „iskola”-részét felejtette el.   Adott tehát egy nem túl eredeti ötlet nem túl eredeti átvétele egy olyan témában, ami minket csak futólag érint, olyan megvalósítással, hogy a felületes szemlélő még nevetségesebbnek találja az egészet. Mindezt jó két hónappal azután, hogy az ötletet szintén kopírozó nagy lapok megcsinálták ezt.

A legnagyobb probléma azonban nem ez. Úgy érzem, az iskolaújságot menedzselő felnőtt szerkesztőknek erre gondolniuk kellett volna, ha tényleg annyira komolyan gondolták ezt a fontoskodó megnyilvánulást, mint amilyennek látszik. Ha már komoly és fontos, legyünk komolyak és fontosak.   Egyrészt kezdhetjük azzal is, hogy „iskolában nem politizálunk”, egy intézményen belüli intézmény esetében pláne nem. Nekem ezzel személy szerint aztán semmi bajom nincs (megértem azt, akinek van, volt, aki ezt vágta rá elsőnek, amikor ezt felvetettem), azonban nem is ezt tartom a nagy problémának. Sokaknak ez azonban szemet szúrhat és úgy tűnhet, hogy a lap nem az olvasóinak, hanem szerkesztőségének érdekeit, gondolatait helyezi előtérbe.

A lényeg mindemellett a következő: amikor egy Magyar Narancs vagy egy Élet és Irodalom üres címlappal jelenik meg, annak azért van bárminemű értelme, mert a lap által képviselt világnézetet, gondolkodásmódot igyekszik ezzel megvédeni, legalábbis a potenciális elnyomás ellen tiltakozni. Fontos azonban, hogy ezt csak akkor teszem meg, ha ez az olvasótáborom világnézetével és gondolkodásával is egybeesik – nagyot nevettem volna, ha a Magyar Nemzet is üres címlappal tisztelgett volna, de erre érthető módon nem került sor. Adott tehát a szerzői brigád esetében egy egyértelmű világnézeti állásfoglalás, és egy olvasóközönség, ami erre rezonál – csak és kizárólag ennek kontextusában van bármiféle jelentősége egy üres címlapnak. Ha egy unatkozó divatlapszerkesztő a köldökszöszeit eszegetve arra jut, hogy felpezsdíti unalmas mindennapjait egy üres címlappal, annak nem lesz jelentősége, ugyanis az olvasótábornak és valahol az olvasótáborból is szól, illetve eredeztethető egy ilyen megmozdulás.

Talán mondanom sem kell, hogy iskolaújságunk esetében ilyen nincs és nem is lehet. Az állandóan változó és fiatalokból álló szerkesztőségnek nincs egy egységes világnézeti állásfoglalása, sőt, mivel az olvasótábor nem a közös érdeklődésre alapulva formálódott, hanem csak arra, hogy abban az intézményben tanulnak, ahol ez a lap megjelenik, azt sem lehet mondani, hogy ez a megnyilvánulás az olvasóközönség egységes fájdalmas felkiáltásaira, tiltakozó gesztusaira reflektált, vagy hogy azt támogatta volna. Azt, hogy egy iskolaújságnak mekkora a globális jelentősége, nem kezdem el most fejtegetni, egy dolgot azonban megjegyeznék: gondolt arra a szerkesztőség, hogy a Magyar Narancs és az ÉS által használt tiltakozási formával élés esetén óhatatlanul előfordulhat, hogy egyesek összekötik magukban a fenti orgánumok világképét az iskolaújságéval, ad absurdum az iskoláéval?   Olyan állásfoglalás ez, ami csupán utánzat és nem eredeztethető a szerkesztőség egységes világképéből (ilyen nincs és nem is lehet ebben az életkorban, kivéve agymosás után), ami nem szól egy egységes olvasóközönségnek, amely egésze nem feltétlen ért egyet vagy foglalkozik egyáltalán komolyabban a kérdéssel, ami elkésett két hónapot, ami olyasmi ellen tiltakozik, ami rá csak névleg vonatkozik, ami… szerintem egész egyszerűen fontoskodik.

És hadd térjek még ki arra, hogy az iskolaújságunk címe Szubjektív. A fentiekben már leírtam, miért és milyen jellegű egységességet igényel egy üres címlapos megmozdulás. Mindez itt és most szubjektív? Szubjektíven fehér, tehát akár feketeként is interpretálható? A szerkesztőség szubjektív véleménye szerint ez a médiatörvény nem jó? Ez meglehetősen laza megállapítás a nagyobb lapokban elhangzott „vége a sajtószabadságnak”-jellegű megállapítások mellett, és bár alternatív és illene az újságba a cím szerint, innentől kezdve nem lenne értelme az üres címlapnak.   Szubjektíven fehér címlap egy szubjektíven rossz médiatörvényről egy szubjektív szerkesztőségi vélemény alapján egy, a témát szubjektíven megítélő közösségnek? Csak én nem találom egy ilyen rendkívül erős megnyilvánulásban a szubjektivitást?

Ezt az írást egy kicsit átalakított, hivatkozásmentes, cakkozott formájában olvasói levélként el fogom küldeni a Szubjektív szerkesztőségének. Nagyon remélem, Baranyai István állni fogja a szavát (ld. itt) és lehoz kritikai hangvételű írásokat is.

Ma (szerdán – a szerk.) kapták meg szöveges értékelőiket a diákok. Az értékelőkről és a szöveges értékelésről általában.

Nem is kezdődhetett volna jobban betegségem utáni visszatérésem, mint egy értékelőosztással. Egyrészt mindannyian lekopoghatjuk, hogy túlvagyunk az első féléven és már csak még egyszer ennyi van hátra, másrészt én személy szerint mindig szívesen olvasom ezeket. Németből (illetve másnak más nyelvből, természetesen) most nem kaptunk, ugyanis egy-másfél-kéthavonta külön füzetben érkeznek az ezirányú szöveges értékeléseink.

A szöveges értékelés, mint olyan, számomra nem újdonság, sőt: eleddig mindig kaptam, s szerencsére pont úgy volt szerencsém felnőni, hogy ez jegyekkel is járt (ha érdekel valakit a magánvéleményem, egyetértek azzal a feltevéssel, hogy a tény, hogy nem is volt szabad leírni, milyen lenne az eredmény jegy formájában, óhatatlanul mélyvízbe dobja a gyerekeket később, amikor nem tudják mihez kötni ezeket az absztrakt fogalmakat, pláne, hogy egy szöveges értékelésből önmagában ezerféleképp kiindulhat az ember és gyakran azt is lehetetlen eldönteni, mi, merre és mennyire van és kellene a gyereknél tanulás tekintetében… zárójel bezárva), félévente kaptunk mindig a különböző irományokat rólunk.

Egy nagy különbség van a korábbi iskoláim és az AKG között: az AKG diákállománya körülbelül tízszer akkora lehet, mint az előbbieké. Ez több okból is tényező, erre később még visszatérek.

Általánosságban elmondható, hogy nagyon szeretek értékelőt olvasni, amik jó esetben meglepően személyesre sikerülnek. Nyilvánvalóan értéktelenek lennének, ha ez lenne az egyetlen visszajelzés, amit kapnánk tanárainktól, szerencsére erről nincs szó, így viszont jó olvasni egy bekezdéses-két oldalas véleményeket (és tényeg, ez effektíve az, vélemény) magamról és általában a csoportomról is.

Nem kicsit őszintébb, mint a mi tanárértékeléseink, bár ki tudja, lehet, hogy az évfolyamvezető vagy az igazgató mindet elolvassa és megkéri a tanárokat, ne írjanak már cúnaságokat.

Érdemes annak fényében megvizsgálni a fentieket, hogy hány gyereknek, hány csoportnak, hány anyag kapcsán kell a tanároknak értékelőket írniuk, pláne úgy, hogy ez személyre szóló és jó esetben még szubsztantív is legyen (szerencsére ez az utóbbi is sikerülni szokott!). Az eddig itt töltött 9 félévem alatt nem fordult elő az év végi két órás várakozásokat leszámítva semmilyen hatalmas csapás vagy kataklizmikus elmaradás (bár vannak tanárok, akik csak év végén írnak értékelést, félévkor nem).

Egy dolog van azonban, egy megjegyzés, ami hetedik óta mászik a fejemben, amikor patrónusom az első értékelőosztásnál megjegyezte: ne feledjétek, a tanárok is emberek, valamilyen hangulatban írták az értékelőt. Ez oké, és lévén személyes, elkerülhetetlen is, de ezt a legdirektebb, nem számalapú értékelésem, ami elég nagy százalékát teszi ki annak, ami „hazajut” a szülőkhöz. Így hát aggasztó, ha befolyásolhatja, milyen lábbal kelt fel aznap reggel az értékelőt író tanár. Szerény személyemnek szerencsére csak ritkán akadt rossz színezetű értékelője, remélem, ezzel más is így van.

És végül: a rajz szöveges értékelése egy számszaki értékelés, nem számító önértékeléssel. Erre más azt írná, hogy FAIL.

A posztot a Ne Fogalmazz Terjengősen Alapítvány szponzorálta.

Rendszeres olvasóim emlékezhetnek a „Miért jó egy alternatív iskola?” c. könyvből kivett diagramra, és az az alapján levont összefüggésekre. Emlékezhetnek arra is, hogy kiderült, elnyomtatták a diagramot, s hogy még ezen is össze tudunk zörrenni Baranyai Istvánnal (a könyv oldaláról készült fotó tőle származik). Teszek egy újabb kísérletet, jó? Csak reméljük, hogy nem jobbról balra kell olvasni a sorokat, vagy valami.

Üdv mindenkinek, kellemes karácsonyt utólag és boldog új évet előre. Talán emlékeztek a statisztikaelemzős bejegyzésre, amit egyelőre levettem, hogy lecsekkoljam, hibás-e. Az eredmény megnevettetett.