Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Vendégszerző - Hogyan nyomta le az Apám Kurva Gazdag a Szubjektívet?

[Az eredeti cím (nem fért ki): "Az irányított, nyomtatott sajtó visszaszorulásáról, és a szabad, internetes média előretöréséről, avagy hogyan nyomta le az Apám Kurva Gazdag a Szubjektívet?"] - a szerk.

Világszerte megfigyelhető jelenség, hogy a nyomtatott sajtó egyre kisebb példányszámban fogy, míg az internetes portálok olvasottsága növekvő tendenciát mutat. Ez egyszerű okokra vezethető vissza, és szerintem az ingyenesség kérdése nyom a legkevesebbet a latba ezek közül.  Míg például egy napilap kiadása nagyon sok pénzbe kerül, egy blogot bárki elkezdhet írni. Ha tehetséges, és érdekes témákról ír, előbb utóbb akár milliós olvasótábort is magáénak tudhat. Az internet másik nagy előnye a szabadság, bővebben az információk valóban szabad áramlása, és a vélemények őszinte kinyilvánításának lehetősége. A tájékoztatás, véleménynyilvánítás ezen formáját nem cenzúrázza se pénz, se politikai viszonyok, de még a törvényeket is szinte lehetetlen betartatni. Az internet jelenleg az egyetlen olyan média, amit még Kínában is nehezen ér el a hatalom keze. Ezért kedveli a társadalom műveltebb, objektív tájékozódást igénylő része. Nincs ez másképp kisebb közegünkben, iskolánkban sem.  Nemrég felmerült bennem egy egyszerű kérdés:
Ki a frász olvassa egyáltalán a Szubjektívet?!
Ez a kérdés nagyjából olyan, mint ha egy tudományos konferencián egy öltönyös úr szót kéne, majd a következőt kérdezné a jelenlevőktől: Önök közül ki olvas Blikket?
Szerény véleményem szerint egy pár tanáron és néhány hetedikesen kívül (akiknek még új, hogy van „suliújság”) nem túl sokan. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen szubjektív, szubjektíve nem túl szórakoztató, és nem is érdekfeszítő kiadvány. Mondhatni lapos. Nem feltétlenül azért, mert a szerkesztőség tagjai nem tudnak írni. Egy páran nagyon is tudnak, de legyünk őszinték, kit érdekelnek a sztárhírek, filmkritikák, amikor ezek az interneten és a pletykalapokban sokkal szórakoztatóbb formában elérhetőek. Ezeknél csak az erőltetett, kulturális életről szóló cikkeken könnyebb elaludni. Iskolaújságunk laposságának legfőbb oka az, hogy szinte mindenről leközli a diákság szubjektív véleményét, kivéve arról, amiről az egésznek szólnia kéne. Az iskolai közügyekről. Beszámol ugyan az eseményekről, de kritikus hangok szinte egyáltalán nem jelenhetnek meg benne. Ez adja meg az olvasottságnak a kegyelemdöfést. Tudom hogy a nyomtatott, és a digitális sajtót  nem ilyen egyszerű összehasonlítani, de nagyjából ez lehet az oka annak, hogy a Szubjektívnek becslésem szerint az éves eladott példányszáma is alacsonyabb, mint ennek a blognak a napi olvasottsága. Meggyőződésem, hogy ha a Szubjektív egyfajta fórumként is működne, ahol többféle vélemény is megjelenhet (mint ahogy az Apám Kurva Gazdag is működik), sokkal többen olvasnák. Mindenkit érdekelne például: egy kritikus diáklevélre a következő számban megjelenő igazgatói válasz. Szerencsére iskolánk egy tanulója felfedezte a haladó kor új lehetőségeit, és fórumot teremtett az iskola minden tanulóját érintő ügyek nyilvános és őszinte kitárgyalására. Azt hiszem különösen manapság mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez egy demokratikus társadalom alapja is.
5 Tovább

Vendégszerző - Az irányított, nyomtatott sajtó visszaszorulásáról, és a szabad, internetes média előretöréséről

Avagy hogyan nyomta le az Apám Kurva Gazdag a Szubjektívet?

Világszerte megfigyelhető jelenség, hogy a nyomtatott sajtó egyre kisebb példányszámban fogy, míg az internetes portálok olvasottsága növekvő tendenciát mutat. Ez egyszerű okokra vezethető vissza, és szerintem az ingyenesség kérdése nyom a legkevesebbet a latba ezek közül.  Míg például egy napilap kiadása nagyon sok pénzbe kerül, egy blogot bárki elkezdhet írni. Ha tehetséges, és érdekes témákról ír, előbb utóbb akár milliós olvasótábort is magáénak tudhat. Az internet másik nagy előnye a szabadság, bővebben az információk valóban szabad áramlása, és a vélemények őszinte kinyilvánításának lehetősége. A tájékoztatás, véleménynyilvánítás ezen formáját nem cenzúrázza se pénz, se politikai viszonyok, de még a törvényeket is szinte lehetetlen betartatni. Az internet jelenleg az egyetlen olyan média, amit még Kínában is nehezen ér el a hatalom keze. Ezért kedveli a társadalom műveltebb, objektív tájékozódást igénylő része. Nincs ez másképp kisebb közegünkben, iskolánkban sem.  Nemrég felmerült bennem egy egyszerű kérdés:
Ki a frász olvassa egyáltalán a Szubjektívet?!
Ez a kérdés nagyjából olyan, mint ha egy tudományos konferencián egy öltönyös úr szót kéne, majd a következőt kérdezné a jelenlevőktől: Önök közül ki olvas Blikket?
Szerény véleményem szerint egy pár tanáron és néhány hetedikesen kívül (akiknek még új, hogy van „suliújság”) nem túl sokan. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen szubjektív, szubjektíve nem túl szórakoztató, és nem is érdekfeszítő kiadvány. Mondhatni lapos. Nem feltétlenül azért, mert a szerkesztőség tagjai nem tudnak írni. Egy páran nagyon is tudnak, de legyünk őszinték, kit érdekelnek a sztárhírek, filmkritikák, amikor ezek az interneten és a pletykalapokban sokkal szórakoztatóbb formában elérhetőek. Ezeknél csak az erőltetett, kulturális életről szóló cikkeken könnyebb elaludni. Iskolaújságunk laposságának legfőbb oka az, hogy szinte mindenről leközli a diákság szubjektív véleményét, kivéve arról, amiről az egésznek szólnia kéne. Az iskolai közügyekről. Beszámol ugyan az eseményekről, de kritikus hangok szinte egyáltalán nem jelenhetnek meg benne. Ez adja meg az olvasottságnak a kegyelemdöfést. Tudom hogy a nyomtatott, és a digitális sajtót  nem ilyen egyszerű összehasonlítani, de nagyjából ez lehet az oka annak, hogy a Szubjektívnek becslésem szerint az éves eladott példányszáma is alacsonyabb, mint ennek a blognak a napi olvasottsága. Meggyőződésem, hogy ha a Szubjektív egyfajta fórumként is működne, ahol többféle vélemény is megjelenhet (mint ahogy az Apám Kurva Gazdag is működik), sokkal többen olvasnák. Mindenkit érdekelne például: egy kritikus diáklevélre a következő számban megjelenő igazgatói válasz. Szerencsére iskolánk egy tanulója felfedezte a haladó kor új lehetőségeit, és fórumot teremtett az iskola minden tanulóját érintő ügyek nyilvános és őszinte kitárgyalására. Azt hiszem különösen manapság mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez egy demokratikus társadalom alapja is.
0 Tovább

Vendégszerző – Médiashit

Az AKG tizenegyedikes évfolyamai különleges oktatási rendszert kapnak. Intenzív nyelvtanulás mellett az angoltudás szinten tartása és pár testnevelésóra mellett egy különleges, média névre elkeresztelt tantárgyat kapnak. A rejtélyes tantárgy, ahogy az menet közben kiderül, egyáltalán nem azzal foglalkozik, amit a neve sejtet.

A médiaóráról írt írásom itt olvasható.
 
Bár a tanultakat különböző, a médiához szorosan kapcsolódó témákon keresztül adagolják a tanulók agyába – dokumentum- és játékfilmek, képek, reklámok és egyebek -, valójában egyáltalán nem erre koncentrál. Ha az ember egy kicsit is odafigyel, hamar nyilvánvalóvá válik: csupán a modern életben való túlélés oktatása a cél, és ez nem csak önvédelmi technikákat foglal magába. Megtanítják – képek és filmek útján -, hogyan elemezzük embertársaink testbeszédét, mozdulatait, arckifejezését, és milyen következtetéseket vonjunk le belőlük. Tudjuk, mikor próbálják hazugságaikat elpalástolni, mikor idegesek, és mikor nem biztosak az igazukban, mikor nyugodtak, és mikor feszülnek pattanásig az idegeik.
 
A testbeszéd alkalmazása és olvasása egyértelműen olyasmi, ami fajunkban, és a világ minden más fajának génjeiben alapvetően kódolva van. Ugyanakkor kultúránk több ezer éves pályafutása során mindezt alattomosan összekeverte, és a megértés, illetve sokkal inkább az odafigyelés képességétől rendesen megfosztott minket. Na erre szoktat és oktat vissza a média. Csak sajnos nem a legjobb úton. Tanárunk szavaiból gyakran kivehető, nem feltétlenül azért tanulunk ilyesmit, hogy ha majd a „gyilkos gonosz hazaáruló multicégek majd ki akarnak semmizni, csak alacsonyabb hatékonysággal tehessék majd”, sokkal inkább, hogy hogyan tegyük tönkre valakinek az életét mindazon apró jelek segítségével, melyeket ő maga ad nekünk. További fontos probléma, hogy amikor tudatosan kezdjük figyelni és alkalmazni ismereteinket a testbeszédről/metakommunikációról, az egész gépiessé, műanyaggá válik.
 
Az egész úgy fejlődött ki, hogy csak a tudatalatti generálja és olvassa ezeket, adott hatékonysággal, nem pedig úgy, hogy mindenki mindent tudhasson mindenkiről. Az emberi kapcsolatokat egy perc alatt felborítja, ha megpróbáljuk gyerekkorunk óta berögzülten használt testbeszédünket bizonyos helyzetekben máshogy alkalmazni, mások hasonló, de eltérő szokásait értelmezni és a levont következtetéseket tényként kezelni, persze félreértve, és hatalmas, továbbra is teljesen félreértelmezett konfliktusokat létrehozni.
 
Természetesen aki az egészet tapasztalatok és rengeteg tudás felvétele után alkalmazza, tudatában annak, mit csinál, annak kevesebb gondja akad majd belőle, és a környezete sem biztos, hogy komoly kárt szenved. Viszont amikor fiatal félfelnőttek tömege kezdi el rosszul alkalmazni mindezt önmagukkal és egyéb, ilyen tanításban nem részesülő emberekkel szemben, akkor az egész kizárólag a káoszt táplálja. Cél ez? Nem. Remélhetőleg.
0 Tovább

Miért félnek a gyerekek?

Van egy izgalmas kérdésem. Mint tudjátok, vannak vendégszerzőim, akik dolgozgatnak. Az egyik megírta nekem, hogy az eredetileg megbeszélt tanárról és az óráiról nem akar írni, mert kiderülne, hogy ő volt. A kérdés a következő: mi a francért kell félni a véleménynyilvánításunk következményeitől egy személyiségközpontú iskolában?

Természetesen nem azokra gondolok most, akik "írnának, de nincs idejük", s nem is azokra, akik egyáltalán nem akarnak írni. Azokról írok most, akik akarnak és fognak is írni, csak inkább olyanról, akinél nem derül ki, hogy ők írták.
A körülményeket most nem részletezném, nyilvánvalóan azért sem, mert 1) kiderülne, kiről és melyik óráról van szó, ami a konkrét oka annak, hogy másról ír és 2) nem fontos a történet szempontjából. A lényeg az, hogy a vendégszerzőm azért nem ír egy tanárról, mert kiderülne, hogy ő írja.

Nyilvánvalóan nem őt hibáztatom, teljesen megértem, ha anonim akar maradni (és érdekes, hogy majdnem mindenki, akivel beszéltem, megkérdezte: írhat-e név nélkül? - szerintem ez természetes), amit furcsállok, az az, hogy erre igény van. Még a saját bőrömön tapasztaltak (és most ne beszéljünk a másod-, harmadforrásokon át elém került dolgokról) sem voltak olyan súlyúak, ami miatt ne vállalnám a saját, illetve esetenként a körülöttem lévő emberek problémáiról való problémafelvetést. A tény, hogy hordószónok lettem és egyesek szemében intoleráns és túlzottan cinikus, az egy dolog. Vállalom. Az egy dolog, hogy bár az rám foghatják - és rám is fogják - az argumentum ad hominem esetleges használatát, ha tanárokról van szó, de mivel szó sincs argumentum ad personamról, s szubjektív megnyilvánulásokról beszélünk, lehetne teljesen másképp kezelni az egészet.

Igen, hivatásos kötözködők, leellenőriztem az ad hominem helyesírását, s így kerültem a Wikipediára. Ha már ott voltam, részletesebben írtam le az álláspontom a témáról a posztban. Célom nem az okoskodás - de olyan dolgokat feltételeznek néha rólam (Id. Az osztály), hogy gondoltam, egyszerűbb tisztázni ezt is.

Na mindegy, lényeg a lényeg,  a vendégszerzőim nem szorulnak az ilyen jellegű óvatoskodásra és/vagy a magyarázkodásra. És mégis, majdnem mindannyian megkérdezik, ugye, írhatnak-e név nélkül. Miért kell ezt? Nyilvánvalóan nem írnak (mindannyian) olyat és olyan hangnemben, mint jómagam, s mégis. Miért feltételezik, hogy negatív reakciók fogják őket érni (s kiktől, ha nem a tanároktól) azért, hogy véleményt nyilvánítanak? Azt megértem (bár szerintem lehetett volna - természetesen mindkét fél részéről - másképp kezelni az egész blogot), hogy rám és felém olyan reakciók érkeznek, amilyenek, de nem feltételezem, hogy a vendégszerzőimmel is pl. kiabálnának a lyukas órán.
S mégis, ők valamitől félnek... vajon miért?

Volt már erre precedens? A tanárok nem értékelik azt, ha értékelik őket? Sőt, úgy reagálnának, amitől effektíve félnek a gyerekek? El sem tudom képzelni. Az AKG nyilvánvalóan nem így működik... És mégis, nem egy, nem két vendégszerzőjelölt kérdezi és kéri, írhat-e név nélkül.

Most nem arról van szó, hogy egy olyan interaktív, szubjektív problémafelvetőt, mint ezt a blog, hogyan értékelik a tanárok. Arról van szó, hogy azok, akik véleményt akarnak mondani, aggódnak amiatt, hogy mi lesz annak a következménye, ha kiderül, övék a vélemény. Miért van ez így, AKG?

Akik állításaim valódiságában kételkednek, olvassák el nyugodtan trollfertőzte, de vendégszerzőjelölteim bizonyságával megspékelt, heves társalgásunk a blog.hu-s kommentek között.

1 Tovább

Miért félnek a gyerekek?

Van egy izgalmas kérdésem. Mint tudjátok, vannak vendégszerzőim, akik dolgozgatnak. Az egyik megírta nekem, hogy az eredetileg megbeszélt tanárról és az óráiról nem akar írni, mert kiderülne, hogy ő volt. A kérdés a következő: mi a francért kell félni a véleménynyilvánításunk következményeitől egy személyiségközpontú iskolában?

Természetesen nem azokra gondolok most, akik "írnának, de nincs idejük", s nem is azokra, akik egyáltalán nem akarnak írni. Azokról írok most, akik akarnak és fognak is írni, csak inkább olyanról, akinél nem derül ki, hogy ők írták.
A körülményeket most nem részletezném, nyilvánvalóan azért sem, mert 1) kiderülne, kiről és melyik óráról van szó, ami a konkrét oka annak, hogy másról ír és 2) nem fontos a történet szempontjából. A lényeg az, hogy a vendégszerzőm azért nem ír egy tanárról, mert kiderülne, hogy ő írja.

Nyilvánvalóan nem őt hibáztatom, teljesen megértem, ha anonim akar maradni (és érdekes, hogy majdnem mindenki, akivel beszéltem, megkérdezte: írhat-e név nélkül? - szerintem ez természetes), amit furcsállok, az az, hogy erre igény van. Még a saját bőrömön tapasztaltak (és most ne beszéljünk a másod-, harmadforrásokon át elém került dolgokról) sem voltak olyan súlyúak, ami miatt ne vállalnám a saját, illetve esetenként a körülöttem lévő emberek problémáiról való problémafelvetést. A tény, hogy hordószónok lettem és egyesek szemében intoleráns és túlzottan cinikus, az egy dolog. Vállalom. Az egy dolog, hogy bár az rám foghatják - és rám is fogják - az argumentum ad hominem esetleges használatát, ha tanárokról van szó, de mivel szó sincs argumentum ad personamról, s szubjektív megnyilvánulásokról beszélünk, lehetne teljesen másképp kezelni az egészet.

Igen, hivatásos kötözködők, leellenőriztem az ad hominem helyesírását, s így kerültem a Wikipediára. Ha már ott voltam, részletesebben írtam le az álláspontom a témáról a posztban. Célom nem az okoskodás - de olyan dolgokat feltételeznek néha rólam (Id. Az osztály), hogy gondoltam, egyszerűbb tisztázni ezt is.

Na mindegy, lényeg a lényeg,  a vendégszerzőim nem szorulnak az ilyen jellegű óvatoskodásra és/vagy a magyarázkodásra. És mégis, majdnem mindannyian megkérdezik, ugye, írhatnak-e név nélkül. Miért kell ezt? Nyilvánvalóan nem írnak (mindannyian) olyat és olyan hangnemben, mint jómagam, s mégis. Miért feltételezik, hogy negatív reakciók fogják őket érni (s kiktől, ha nem a tanároktól) azért, hogy véleményt nyilvánítanak? Azt megértem (bár szerintem lehetett volna - természetesen mindkét fél részéről - másképp kezelni az egész blogot), hogy rám és felém olyan reakciók érkeznek, amilyenek, de nem feltételezem, hogy a vendégszerzőimmel is pl. kiabálnának a lyukas órán.
S mégis, ők valamitől félnek... vajon miért?

Volt már erre precedens? A tanárok nem értékelik azt, ha értékelik őket? Sőt, úgy reagálnának, amitől effektíve félnek a gyerekek? El sem tudom képzelni. Az AKG nyilvánvalóan nem így működik... És mégis, nem egy, nem két vendégszerzőjelölt kérdezi és kéri, írhat-e név nélkül.

Most nem arról van szó, hogy egy olyan interaktív, szubjektív problémafelvetőt, mint ezt a blog, hogyan értékelik a tanárok. Arról van szó, hogy azok, akik véleményt akarnak mondani, aggódnak amiatt, hogy mi lesz annak a következménye, ha kiderül, övék a vélemény. Miért van ez így, AKG?

0 Tovább
«
12

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek