Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Kihagyhatatlan lehetőségek?

Azt ígértem, elmesélek egy anekdotát a GO kapcsán. Ezt az anekdotát én is csak hallottam, de első kéz a forrás: maga az alany mesélte el nekünk. Remélem, nem bánja, hogy röviden elmesélem. Tanulságos, egyrészt az AKG „szabadságának” pozitív aspektusait nézve, másrészt az „ez az iskola nem való minden gyereknek”-állításomat nézve.

A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.
 
Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.
 
Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.
Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.
A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.
 
A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.
 
Nem gondoltam volna, hogy, ha részben is, de revideálni kényszerülök totális egyet-nem-értésem Bede Márton alternatív oktatásról írt tilinkója kapcsán. Azt írta: „...egy iskola alapvető célja igenis a felkészítés ezekre a mindennapokra, és perverz módon ezt leginkább a közönséges magyar iskolák képesek elérni. A rohadó falak, az elavult és a diákok ellenségeként működő tananyag, a hatalmi pozícióban lévők igazságtalan idegrohamai kiválóan képezik le azt a felnőtt világot, amiben minden magyar gyereknek egyszer helyt kell majd állnia. Ez persze cinikus vélemény, de ettől még tény marad, hogy kiskorúakat teljesen felesleges elzárni a valós környezetüktől [és az alternatív iskolák ezt teszik].” Továbbra is marhaságnak tartom, amit megfogalmaz, de ezen bekezdése kapcsán – szigorúan csak részben! – igazat kell adnom neki: nem érdemes mindent a diákokra bízni.
 
A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Ha csak Bede úr írásából indulok ki, már az alapján megállapíthatom, hogy abnormális, ami ott megtalálható (s lásd linkelt írásom arról, hogy szerintem miért nem releváns a „magyar jövőre való felkészítés” gondolata). Az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.
 
Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.

 

0 Tovább

Óráról órára – 15: GO

Többek közt azért is itt az ideje ennek az írásnak, hogy felvezessen egy vendégszerzős illetve egy anekdotázóbb írást. Meg különben is. Sajnos(?) ez is egy tanárfüggő tantárgy, meg hát akit egyáltalán nem érdekel, annak sok jót nem hoznak ezek az órák. Én szerettem és kifogtam egy jó csoportot, valamint egy jó tanárt.

GO = Gazdálkodj Okosan = közgáz. Nem árt, ha egy közgazdasági gimnáziumban előkerül. Tizedikben van, heti egy duplaórában, vagy klasszikus órai keretek, vagy Young Enterprise formájában. Mint már leírtam, az utóbbit nem ajánlanám (fel) mindenkinek. Lényeg a lényeg, a közgáz egy olyan téma, amiről tanulni kell – nem találom sajnos a cikket, ahol arról írnak, mennyire fontos a „pénzkezelésről” és egyebekről tanítani a gyerekeket, illetve mennyire hiányzik ez a fajta képzés vagy tájékoztatás az előző generáció tudásanyagából –, természetesen nem mindegy, hogyan.
Ez a tárgy jellegéből adódóan kevésbé az interaktív, feladatlapos, elmélkedős kategória, ennek ellenére azért nem egyszer fordultak elő „multimédiás” órák (és nem beszélhetünk az interaktivitás hiányáról sem), ezekről később mesélnék (a második bekezdésben vagyok már és 0 konkrétumot írtam, tudom, de nehéz úgy írnom a tárgyról, hogy tudom, nem mindenkit érdekel annyira a téma, mint engem és kivételesen pozitívan vagyok elfogult). Szóval alapjáraton egy előadogatós-jegyzetelős tantárgyról van szó. Az órák időbeli elhelyezése nem feltétlenül volt ideális (~kettőtől fél négyig), és szerintem lehetett volna több is, de ilyet nyilvánvalóan nem kérek számon senkitől.
Az anyag, amit (/amiből) tanultunk, itt megtalálhatja mindenki, létezik tankönyvi formában is, de nem volt kötelező beszerezni (lehetett netről tanulni, a könyvet megvenni vagy a könyvet x összeg „kaucióval” év végéig magunknál tartani), általában a magyarázatokat hallgattuk. Nekem volt szerencsém egy olyan csoportban lenni, amit aránylag azért érdekelt a téma, így elég rendszeresek voltak a belekérdezések, a kacskaringók, egyébként azért lehet, hogy elég tömény ez az anyag.
Egészségesen kevés volt a házi feladat, és pláne a dolgozat: egyszer írtunk egy kétoldalasat kb. két hónap után, aztán kaptunk téli szünetre egy nagy pakkot (amiről utólag tanárnőnk elmesélte, hogy nem tervezte, hogy (szinte? – nem emlékszem pontosan) mindenki megcsinálja, így rendkívül hosszasan kellett javítgatnia), s azt hiszem, más nem is volt. Mindettől függetlenül persze azért érződött, ki tudta, miről van szó, s ki nem.
Tehát a közvetlen, de valahol mégis ex cathedra előadásmód engem személy szerint megfogott, de mást lehet, hogy nem. Más csoportban nem is működött ilyen jól, bár meg nem mondom, milyen volt ott az előadásmód ott, lesz majd vendégposzt. Hadd meséljek egy kicsit a „multimédiás” órákról, ha másért nem, azért, mert mindnek volt relevanciája ahhoz, amiről szó volt, s mind hatékonyan illusztrálta az adott témát (khm…): volt filmnézés (én hoztam be, erről beszélünk), búzatőzsde-játék (amire mindenki szívesen emlékszik vissza), egyéb játékok csoportban játszva, utólag megfelelőképp átbeszélve, egyszer fogalombingó meg év elején egy másik társasjátékra alapuló, körberohangálós-erőforráscserélgetős játék, aminek pontos részleteit kellő koherenciával felidézni már nem tudom. A maguk módján mind lekötötték a társaságot és funkcióikat maximálisan betöltötték. Mit sem érnek persze, ha nem kerülnek utólag kontextusba, illetve, ha nincs kontextus, amibe bekerülhetne – nálunk ez is megvolt.
A GO kapcsán majd mesélek egy nem velünk történt anekdotát és valaki más leírja, nála mennyire pocsékak voltak a GO-órák. Nem tudom, ott mi volt a rendszer, de ha ennyire ijesztően sok múlik azon, melyik csoport melyik tanárt kapja, az aggasztó.
Lehetett volna több óra is, átnézhettünk volna nagyobb anyagot is. Ezt már csak a téma iránti érdeklődésem mondatja velem, másnak már ez is sok lehetett. De ha már az összes írásom szubjektív (és nem is mindig mutatja meg a teljes véleményem), ez miért lenne más?

 

0 Tovább

Óráról órára – 15: GO

Többek közt azért is itt az ideje ennek az írásnak, hogy felvezessen egy vendégszerzős illetve egy anekdotázóbb írást. Meg különben is. Sajnos(?) ez is egy tanárfüggő tantárgy, meg hát akit egyáltalán nem érdekel, annak sok jót nem hoznak ezek az órák. Én szerettem és kifogtam egy jó csoportot, valamint egy jó tanárt.

GO = Gazdálkodj Okosan = közgáz. Nem árt, ha egy közgazdasági gimnáziumban előkerül. Tizedikben van, heti egy duplaórában, vagy klasszikus órai keretek, vagy Young Enterprise formájában. Mint már leírtam, az utóbbit nem ajánlanám (fel) mindenkinek. Lényeg a lényeg, a közgáz egy olyan téma, amiről tanulni kell – nem találom sajnos a cikket, ahol arról írnak, mennyire fontos a „pénzkezelésről” és egyebekről tanítani a gyerekeket, illetve mennyire hiányzik ez a fajta képzés vagy tájékoztatás az előző generáció tudásanyagából –, természetesen nem mindegy, hogyan.
 
Ez a tárgy jellegéből adódóan kevésbé az interaktív, feladatlapos, elmélkedős kategória, ennek ellenére azért nem egyszer fordultak elő „multimédiás” órák (és nem beszélhetünk az interaktivitás hiányáról sem), ezekről később mesélnék (a második bekezdésben vagyok már és 0 konkrétumot írtam, tudom, de nehéz úgy írnom a tárgyról, hogy tudom, nem mindenkit érdekel annyira a téma, mint engem és kivételesen pozitívan vagyok elfogult). Szóval alapjáraton egy előadogatós-jegyzetelős tantárgyról van szó. Az órák időbeli elhelyezése nem feltétlenül volt ideális (~kettőtől fél négyig), és szerintem lehetett volna több is, de ilyet nyilvánvalóan nem kérek számon senkitől.
 
Az anyag, amit (/amiből) tanultunk, itt megtalálhatja mindenki, létezik tankönyvi formában is, de nem volt kötelező beszerezni (lehetett netről tanulni, a könyvet megvenni vagy a könyvet x összeg „kaucióval” év végéig magunknál tartani), általában a magyarázatokat hallgattuk. Nekem volt szerencsém egy olyan csoportban lenni, amit aránylag azért érdekelt a téma, így elég rendszeresek voltak a belekérdezések, a kacskaringók, egyébként azért lehet, hogy elég tömény ez az anyag.
 
Egészségesen kevés volt a házi feladat, és pláne a dolgozat: egyszer írtunk egy kétoldalasat kb. két hónap után, aztán kaptunk téli szünetre egy nagy pakkot (amiről utólag tanárnőnk elmesélte, hogy nem tervezte, hogy (szinte? – nem emlékszem pontosan) mindenki megcsinálja, így rendkívül hosszasan kellett javítgatnia), s azt hiszem, más nem is volt. Mindettől függetlenül persze azért érződött, ki tudta, miről van szó, s ki nem.
 
Tehát a közvetlen, de valahol mégis ex cathedra előadásmód engem személy szerint megfogott, de mást lehet, hogy nem. Más csoportban nem is működött ilyen jól, bár meg nem mondom, milyen volt ott az előadásmód ott, lesz majd vendégposzt. Hadd meséljek egy kicsit a „multimédiás” órákról, ha másért nem, azért, mert mindnek volt relevanciája ahhoz, amiről szó volt, s mind hatékonyan illusztrálta az adott témát (khm…): volt filmnézés (én hoztam be, erről beszélünk), búzatőzsde-játék (amire mindenki szívesen emlékszik vissza), egyéb játékok csoportban játszva, utólag megfelelőképp átbeszélve, egyszer fogalombingó meg év elején egy másik társasjátékra alapuló, körberohangálós-erőforráscserélgetős játék, aminek pontos részleteit kellő koherenciával felidézni már nem tudom. A maguk módján mind lekötötték a társaságot és funkcióikat maximálisan betöltötték. Mit sem érnek persze, ha nem kerülnek utólag kontextusba, illetve, ha nincs kontextus, amibe bekerülhetne – nálunk ez is megvolt.
 
A GO kapcsán majd mesélek egy nem velünk történt anekdotát és valaki más leírja, nála mennyire pocsékak voltak a GO-órák. Nem tudom, ott mi volt a rendszer, de ha ennyire ijesztően sok múlik azon, melyik csoport melyik tanárt kapja, az aggasztó.
 
Lehetett volna több óra is, átnézhettünk volna nagyobb anyagot is. Ezt már csak a téma iránti érdeklődésem mondatja velem, másnak már ez is sok lehetett. De ha már az összes írásom szubjektív (és nem is mindig mutatja meg a teljes véleményem), ez miért lenne más?

 

0 Tovább

Különleges Óráról órára-posztok (és egyebek) közelednek

Egy kis bejelentés: az angolokról szóló posztsorozatot nem a saját írásommal tervezem megnyitni, a hetedikes órák ugyanis aránylag klasszikusak voltak és, lássuk be, eltelt négy év és annyira nem markáns, mint mondjuk az alkotóház. Így egy vendégszerző, aki ugyanannál a tanárnál tanult a közelmúltban, jelentkezik majd egy szösszenettel, s utána jön a többi angolórám.

A GO-poszt is hasonló lesz ebben a tekintetben, de nem teljesen ugyanez: én megírom a (pozitív) tapasztalataimat, de mivel pontosan tudom, hogy másoknak más csoportban nem így ment, ezért nagy jelentősége lesz egy másik GO-csoport élményeit elregélő vendégposztnak. Hogy mekkora a különbség? Legyen elég annyi, hogy az egyik szerzőjelöltem azt mondta, „nem tudok írni róla, aludtam”. Irónia ide vagy oda, ez azért mindenképpen érdekes lesz.
 
Van egy csomó filozofálgatós írásötletem, majd valamikor megírom ezeket is. Sok minden van még a posztlistában is, de mint észrevehettétek, azokkal alig haladok – valami mindig van.
 
Ui.: Ma filozofálgatós poszt lesz (hacsak nem akad jobb ötletem vagy más kedvem), aki értékelte a személyiségközpontúságról szólót, az ezt is érdekesnek fogja találni.

 

0 Tovább

Reakció: Bede, kérem, arról beszéljen, amit ismer!

Néha gúnyos, néha legitim vidám mosollyal olvasom Bede Márton írásait, ha a szemem elé kerülnek. Komoly lenyomatot és jelentőséget szösszenetei általában nem tartalmaznak, ezt a fajta futtatást pár másik blogger sokkal inkább megirigyelné, mint ő.

E posztnak természetesen nem célja Bede Márton „életművének” kritikája, ezt meghagyom másnak. Legújabb írása azonban portfóliómba vág: írása szerint az alternatív oktatás, nos, nem menő. Írását egy osztálytársam ajánlotta figyelmembe, első megjegyzésem az volt, hogy erre mindenképp reagálnom kell. Ugyanis annak ellenére, hogy kritizálom az AKG-t, nem szabad elfelejteni, hogy kritikáim nagy része onnan ered, hogy egész életemben személyiségközpontú iskolákba jártam és volt, amelyik a nevelés egyes aspektusait sokkal jobban megragadta az AKG-nál. Amikor az AKG-t kritizálom, nem az alternatív iskolarendszert kritizálom. Általában a gyengekezűség és a büntetések hiánya az, amiért harapok.
 
Ebben az írásban olyasvalaki kritizálja az alternatív oktatást, aki – a poszt alapján – semennyire sem ismeri. Sőt, bár többször is átolvastam az írást, alig találtam benne értékelhető kritikát. Semmit nem ír az alternatív oktatásról, csupán annyit, hogy, idézem, „igyekszik megóvni a magyar gyerekeket a magyar hétköznapoktól.” Szerinte ez probléma, „mivel egy iskola alapvető célja igenis a felkészítés ezekre a mindennapokra, és perverz módon ezt leginkább a közönséges magyar iskolák képesek elérni […] a hatalmi pozícióban lévők igazságtalan idegrohamai kiválóan képezik le azt a felnőtt világot, amiben minden magyar gyereknek egyszer helyt kell majd állnia […] [a] kiskorúakat teljesen felesleges elzárni a valós környezetüktől.”
 
Mondja ezt úgy, hogy az alternatív oktatásról egy szót sem ír. További bődületes ostobaságai („Egyébként sem olyan fontos, hogy ki milyen iskolába jár”, valamint az altersulisok párhuzamba állítása az otthonszülőkkel) akkor válnak igazán nevetségessé, amikor az alábbi képet festi a mai magyar oktatásról: A gyerek bejár, nem tanul semmit, a tanár tudja, hogy az egésznek semmi értelme, a szülő pedig kétségbeesetten töri a fejét, hogy mi a fene lesz így ebből a gyerekből. Ne feledjük, ez az, amit Bede inkább ajánl a diákságnak, mint az altersulik.
 
S miért? Hogy ne az iskolarendszer után döbbenjen rá a magyar mélyvalóság taplóságára a gyerek, s mert „a gyerek boldogulására hivatkozva kísérletezik mindenfélével”.
Bede úr, Ön azt állítja, hogy inkább a rosszabb iskolában tanuljon kevesebbet a gyerek, de legalább tanulja meg, milyen a hülye magyar? Képes volt az írni, hogy lényegtelen, milyen iskolába jár a gyerek, hogy lényegtelen, mennyit tanul ott? Hogy lényegtelen, szar vagy jó tanár tanítja-e?
 
Nem mennék bele hosszasan abba, hogy felnövekedése során mi az a számtalan körülmény és helyzet az iskolán kívül, ahol a gyerek/tinédzser megtapasztalhatja a primitív magyarok viselkedésmodorát (koncertek szekuritigárdjai, egyebek… mindenki tudna száz meg száz példát hozni). Fontosabbnak tartom azt, hogy tájékoztassam a szerzőt arról, miből is áll az alternatív oktatás. Bede is leírja, hogy az ilyen intézmények „lehetnek ugyan bizonyos szempontokból jobbak a nevetséges magyar közoktatásnál”, ami főleg azért mókás, mert valódi kritikát nem is fogalmazott meg az alternatív oktatással szemben, a fenti nevetséges indokot leszámítva.
 
Kísérletezés, írja Márton. Az AKG már több, mint 20 éve működik. Némileg több, mint kísérlet, nemde? Millió hagyománya és a nyelvi évhez hasonló (akár forradalminak is nevezhető) újítása van. Állításuk szerint az iskola tanulói az új generáció értelmiségének és prominensinek sorát gyarapítják. Ezt az állítást sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, de felteszem, nem üres marketingduma. Ehhez kapcsolódik a kissé cinikus megjegyzésem: aki az AKG-ba vagy egyéb alternatív/személyiségközpontú/liberális iskolába jár, annak a családja egyrészt megengedheti magának, másrészt rendelkezett elegendő ésszel, hogy körbenézzen alternatívák után. Ergo azok, akik ilyen iskolába járatják a gyereküket, azok rendelkeznek a) a tőkeállománnyal vagy b) a gógyival, ami garantálja, hogy a magyar rögvalósággal csak minimálisan kelljen érintkezniük, ha egyáltalán az országban maradnak.
 
Még egy megjegyzés: Bede azt írja, hogy „a tiltakozni képtelen gyereket bevinni mindenféle kalandokba a hülye keresztnévtől a furcsa gimnáziumig egyszerűen nem fair”. Volt már gyereke? Hat, illetve nyolc osztály kijárása után már neki is van egy elképzelése a jövőről. Nem csecsemő. S ha így is lenne, az alternatív iskola nem egy, khm, „furcsa gimnázium”. Ugyanazt tanuljuk. Maximum másképp szervezve. Ráadásul valami azt súgja, Bede elképzelése szerint a vudubabáktól az okkult tanokon át bármi történhet egy „alternatív iskola” falain belül. Hadd segítsek: nem.
 
Színvonalasabb oktatás intelligensebb tanároktól, fényesebb jövőkép – inkább ezt választom ahelyett, hogy tapasztalatokat szerezzek a mélyhülyeségről, s hogy (Bedéhez hasonlóan) gyűlölt emlékeket ápoljak iskoláimról és taníttatásomról.
 
Bede Márton írása – ha nem tudnátok, hol keressétek – itt olvasható. Biztosítalak titeket, minden idézetet kontextusán belül reagáltam le.

 

0 Tovább
«
12

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek