Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottság

Tavaly volt egy nagysikerű, de elfeledett karácsonyi program a szülőknek. Most cirka egy tucat gyerek csibeidőben két patrónussal leült, hogy kitaláljon valamit. Hogyan érdemes egy olyan programot kitalálni, aminek már a megemlítésekor megkérnek, hogy írjak róla posztot? Illúzió(?)rombolás(?) alant.

Messziről kell kezdenem: mindamellett, hogy a posztban hamarosan elregélendő történet most szerdán történt, egy kicsit visszaugranék az előző hét szerdájára, amikor a csibe elején mindannyian a közös térben ültünk és többek között azt vetették fel a patrónusok, hogy tartsunk idén is egy, a szülőknek szervezett előkarácsonyt. Tavaly egy kisebb társaság bensőséges hangulatú felolvasásokat és egyebeket csinált. Az első reakciók nagyjából az "így is rohadt sok a dolgunk [ide jön az aktuálisan tanult nyelv és az azzal kapcsolatos nehézségek], ne találjanak ki még nekünk egy csomó mindent" kategóriájába tartoztak. Mint már a nyitóbekezdésben írtam, volt, aki kérte, írjak posztot a dologról - természetesen nem szabad ennek túlzott jelentőséget tulajdonítani.

Érdekességként megemlíteném, hogy az évfolyamkarácsony kapcsán évfolyamvezetőnk felvetette, hogy idén csinálhatnánk mi (mármint az évfolyam diákjai az évfolyamnak), mivel a tavalyi katasztrofálisan sikeredett (vagy a memóriám hézagos, vagy nem voltam ott, mindenesetre ami nekem és sokaknak az "évfolyamkarácsony" szó hallatán elsőre beugrik, az a hetedikes évfolyamkarácsony, amikor a patrónusuk gyertyákkal és a karácsonyi feeling további kötelező elemeivel igazán szépen feldíszítették a kisiskolát - volt egy megható hangulata az egésznek). Ez nagy valószínűséggel nem volt egy előre megbeszélt ötlet, mivel egy másik patrónus(!) reagált ott helyben, miszerint otthon sem a gyerekek csinálják a karácsonyt, hanem a felnőttek, és itt ők a felnőttek. Az ötlet ezzel el is lett vetve.
(Nagyon izgalmas lenne, ha igaz lenne az Az elnök emberei-kategóriájú összeesküvéselmélet, miszerint az egymás közti patrónusi vitát úgy nyerte meg az illető patrónus, hogy az évfolyam előtt jelentette be ezt a nehezen vitatható és a diákok által mindenképpen támogatott érvet - de reméljük, nincsenek ilyen törésvonalak. Csupán izgalmas a gondolat.)

Nehogy valaki azt higgye, hogy a poszt témája az lesz, mi a francnak csinálunk ilyeneket - elvégre egyike voltam azoknak, akik egy héttel később csibén körülbelül egy tucat osztálytársával lement, hogy kitaláljon valami programot. Erről a bizonyos gyűlésről - amit jelenlévő irodalomtanárom stílszerűen és frappánsan A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottságként keresztelt el - szeretnék most írni.

Nem írom le, mit találtunk ki végül, mert szerintem - egyelőre - titok is, másrészt gyakorlati jelentősége úgysincsen. Amiről elmélkedni fogok, az egy illúzió, bár természetesen feltételezem, hogy évfolyamvezetőnk reakciója szándékosan túlzó volt.

Ettől függetlenül szerintem érdemes róla beszélni. Röviden annyi történt korábban, hogy semmi sem történt - értem ez alatt azt, hogy a tavalyi (szülők közt, mivel egy csomó gyerek nem emlékezett rá) nagysikerű felolvasóestet mindenképp szerették volna idén megismételni a patrónusok, de a nagy lelkesedés közepette elveszett a tervezés és csak most jutottak el odáig, hogy megpróbáljanak, megpróbáljunk valamit összerakni. Relatíve hamar el is vetettük, hogy egy hét alatt 0 próbák és egyebek nélkül (tanórai keretek közt nincs rá lehetőség, azon kívül meg túl sok ember túl különböző programja ütközik, lehetetlen próbát szervezni) egy nagyobb hangvételű produkciót összehozzunk, így a szülőket, mint célközönséget iktattuk is, helyette magunknak akartunk csinálni valami vicceset/szépet.

Két versengő koncepció volt, az egyik a patrónusoké, aminek a lényege az volt, hogy játékosan (levélkével) megkérik a gyerekeket valami apróságra, amikből aztán a végén összeáll egy kis aranyosság. Namármost, ritka az olyan, hogy egy ilyen jellegű programszerűséget együtt szervez diák és tanár, nem is csoda hát, hogy megdöbbent a jelen lévő két patrónus, amikor a társaság nagy része kifejtette, hogy ez öngyilkosság, mivel senki nem csinálna semmit rá, nem érdekelne senkit az egész, sőt, ha nem lenne csibeidőben, el sem jönne senki rá. Elvégre nem kötelező és mindenki nagyon elfoglalt, nem tudnak (vagyis inkább egyáltalán nem akarnak) foglalkozni ilyenekkel.

A döbbenet tovább fokozódott, amikor a másik koncepció (alapvetően egy mókás kérdezz-felelek) kapcsán felmerült ötletet, miszerint a kérdezők tegyenek úgy, mintha a közönség tagjai lennének, többen azért kritizáltak, mert ezzel azonnal céltáblává tennék a produkciót: ha valakinek épp rossz napja van vagy csak nem látja értelmét az egésznek, pár hülye kérdés bekiabálásával mindent tönkretehet. Ezen aggodalomnak én voltam az első számú képviselője, én mindenképp a színpadra tettem volna a darabot.

A végén a szavazást 4-6 arányban nyerte a második koncepció, de évfolyamvezetőnk - az általunk vizualizált rendkívül pesszimista és sötét jövőkép ellenére - kijelentette, hogy magánakcióba kezd az első koncepció megmentésére. Rendkívül kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Hogy miért? Természetesen a fenti történetek alapján nem vonok, nem vonhatok le következtetést az AKG diákságának hozzáállásáról az ilyesféle témákról, csupán az évfolyamoméról - de nem is feltétlen ez a lényeg. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mi vagyunk-e túl kritikusak vagy legalább két patrónus (/az összes az évfolyamunkról?) túl reménykedő... vagy naiv, vagy netán valami teljesen más.
Szívből remélem, az utóbbi, de nem adnék rá nagy oddsokat - mint már oly sok helyen írtam, ha minden így megy tovább, a paradigmaváltás hamarosan elkerülhetetlen lesz.

0 Tovább

A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottság

Tavaly volt egy nagysikerű, de elfeledett karácsonyi program a szülőknek. Most cirka egy tucat gyerek csibeidőben két patrónussal leült, hogy kitaláljon valamit. Hogyan érdemes egy olyan programot kitalálni, aminek már a megemlítésekor megkérnek, hogy írjak róla posztot? Illúzió(?)rombolás(?) alant.

Messziről kell kezdenem: mindamellett, hogy a posztban hamarosan elregélendő történet most szerdán történt, egy kicsit visszaugranék az előző hét szerdájára, amikor a csibe elején mindannyian a közös térben ültünk és többek között azt vetették fel a patrónusok, hogy tartsunk idén is egy, a szülőknek szervezett előkarácsonyt. Tavaly egy kisebb társaság bensőséges hangulatú felolvasásokat és egyebeket csinált. Az első reakciók nagyjából az "így is rohadt sok a dolgunk [ide jön az aktuálisan tanult nyelv és az azzal kapcsolatos nehézségek], ne találjanak ki még nekünk egy csomó mindent" kategóriájába tartoztak. Mint már a nyitóbekezdésben írtam, volt, aki kérte, írjak posztot a dologról - természetesen nem szabad ennek túlzott jelentőséget tulajdonítani.

Érdekességként megemlíteném, hogy az évfolyamkarácsony kapcsán évfolyamvezetőnk felvetette, hogy idén csinálhatnánk mi (mármint az évfolyam diákjai az évfolyamnak), mivel a tavalyi katasztrofálisan sikeredett (vagy a memóriám hézagos, vagy nem voltam ott, mindenesetre ami nekem és sokaknak az "évfolyamkarácsony" szó hallatán elsőre beugrik, az a hetedikes évfolyamkarácsony, amikor a patrónusuk gyertyákkal és a karácsonyi feeling további kötelező elemeivel igazán szépen feldíszítették a kisiskolát - volt egy megható hangulata az egésznek). Ez nagy valószínűséggel nem volt egy előre megbeszélt ötlet, mivel egy másik patrónus(!) reagált ott helyben, miszerint otthon sem a gyerekek csinálják a karácsonyt, hanem a felnőttek, és itt ők a felnőttek. Az ötlet ezzel el is lett vetve.
(Nagyon izgalmas lenne, ha igaz lenne az Az elnök emberei-kategóriájú összeesküvéselmélet, miszerint az egymás közti patrónusi vitát úgy nyerte meg az illető patrónus, hogy az évfolyam előtt jelentette be ezt a nehezen vitatható és a diákok által mindenképpen támogatott érvet - de reméljük, nincsenek ilyen törésvonalak. Csupán izgalmas a gondolat.)

Nehogy valaki azt higgye, hogy a poszt témája az lesz, mi a francnak csinálunk ilyeneket - elvégre egyike voltam azoknak, akik egy héttel később csibén körülbelül egy tucat osztálytársával lement, hogy kitaláljon valami programot. Erről a bizonyos gyűlésről - amit jelenlévő irodalomtanárom stílszerűen és frappánsan A Karácsony Szellemét Megmentő Bizottságként keresztelt el - szeretnék most írni.

Nem írom le, mit találtunk ki végül, mert szerintem - egyelőre - titok is, másrészt gyakorlati jelentősége úgysincsen. Amiről elmélkedni fogok, az egy illúzió, bár természetesen feltételezem, hogy évfolyamvezetőnk reakciója szándékosan túlzó volt.

Ettől függetlenül szerintem érdemes róla beszélni. Röviden annyi történt korábban, hogy semmi sem történt - értem ez alatt azt, hogy a tavalyi (szülők közt, mivel egy csomó gyerek nem emlékezett rá) nagysikerű felolvasóestet mindenképp szerették volna idén megismételni a patrónusok, de a nagy lelkesedés közepette elveszett a tervezés és csak most jutottak el odáig, hogy megpróbáljanak, megpróbáljunk valamit összerakni. Relatíve hamar el is vetettük, hogy egy hét alatt 0 próbák és egyebek nélkül (tanórai keretek közt nincs rá lehetőség, azon kívül meg túl sok ember túl különböző programja ütközik, lehetetlen próbát szervezni) egy nagyobb hangvételű produkciót összehozzunk, így a szülőket, mint célközönséget iktattuk is, helyette magunknak akartunk csinálni valami vicceset/szépet.

Két versengő koncepció volt, az egyik a patrónusoké, aminek a lényege az volt, hogy játékosan (levélkével) megkérik a gyerekeket valami apróságra, amikből aztán a végén összeáll egy kis aranyosság. Namármost, ritka az olyan, hogy egy ilyen jellegű programszerűséget együtt szervez diák és tanár, nem is csoda hát, hogy megdöbbent a jelen lévő két patrónus, amikor a társaság nagy része kifejtette, hogy ez öngyilkosság, mivel senki nem csinálna semmit rá, nem érdekelne senkit az egész, sőt, ha nem lenne csibeidőben, el sem jönne senki rá. Elvégre nem kötelező és mindenki nagyon elfoglalt, nem tudnak (vagyis inkább egyáltalán nem akarnak) foglalkozni ilyenekkel.

A döbbenet tovább fokozódott, amikor a másik koncepció (alapvetően egy mókás kérdezz-felelek) kapcsán felmerült ötletet, miszerint a kérdezők tegyenek úgy, mintha a közönség tagjai lennének, többen azért kritizáltak, mert ezzel azonnal céltáblává tennék a produkciót: ha valakinek épp rossz napja van vagy csak nem látja értelmét az egésznek, pár hülye kérdés bekiabálásával mindent tönkretehet. Ezen aggodalomnak én voltam az első számú képviselője, én mindenképp a színpadra tettem volna a darabot.

A végén a szavazást 4-6 arányban nyerte a második koncepció, de évfolyamvezetőnk - az általunk vizualizált rendkívül pesszimista és sötét jövőkép ellenére - kijelentette, hogy magánakcióba kezd az első koncepció megmentésére. Rendkívül kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Hogy miért? Természetesen a fenti történetek alapján nem vonok, nem vonhatok le következtetést az AKG diákságának hozzáállásáról az ilyesféle témákról, csupán az évfolyamoméról - de nem is feltétlen ez a lényeg. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mi vagyunk-e túl kritikusak vagy legalább két patrónus (/az összes az évfolyamunkról?) túl reménykedő... vagy naiv, vagy netán valami teljesen más.
Szívből remélem, az utóbbi, de nem adnék rá nagy oddsokat - mint már oly sok helyen írtam, ha minden így megy tovább, a paradigmaváltás hamarosan elkerülhetetlen lesz.

0 Tovább

Óráról órára – 2.: Matematika

Matek. Sokak gyűlölt, kevesek kedvenc tantárgya. Nemegyszer előfordult már, hogy egy egyébként jó tanár, ha megszakadt is, képtelen volt színvonalas matekórát tartani, akkora volt a gyerekek ellenállása. Nálunk a probléma egészen könnyen diagnosztizálható: a fegyelmezés és a tekintély hiánya. A felborított kényes egyensúly ékes példája következik.

Matekóra – engem csak egy tanár tanított a sok közül, s mivel amúgy is jól megy a matek, nem tudom objektíven értékelni magyarázó képességét. Ha téged más tanított vagy más véleményed van F. óráiról, írd meg!
Adott egy pályakezdésen nemrég túleső, buzgó, fiatal matematikatanárnő. Az óráin egy idő után képtelenség dolgozni. Fiatal, közvetlen tanár, akinek ennél (is?) fogva tekintélye nulla. Eleinte (másfél évig…?) minden remekül működik, a társaság haladni akar és halad is előre. De ohó! Hirtelen felütik fejüket a renitensek és kiderül, hogy a mi kedves, ártatlan, naiv tanárnőnk képtelen megfegyelmezni őket. Eluralkodik a káosz. Itt is nagyjából ugyanaz a rendszer uralkodik, mint a történelemórákon: hol egyéni, hol csoportmunka, feladatlapok alapján, a tankönyv általában csak feladattár, tanárnőnk kísérli meg elmagyarázni az anyagot. Sajnos, ahogy haladnak az évek, úgy szakadnak le egyre többen és többen, akik képtelenek magyarázatai alapján megérteni az anyagot. Gombamód nőnek ki a diákok közt a pszeudo-tanárok, kik megpróbálják elmagyarázni barátaiknak az anyagot. Ez gyakran nem elég, így jön a puskázás, ami ebben az iskolában nem egy nagy tétel. Pláne nem fiatalos lelkületű tanárunknál, aki ha észreveszi is, nem foglalkozik vele. Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő (tekintve, hogy mindig is tegeztük és a keresztnevén szólítottuk, szokatlan ez a tanárnőzés… legyen hát F., jó?) éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó.
Rám ezek a problémák sosem vonatkoztak. Hasonlóan matekmán barátommal együtt annyira untuk már magunkat az órákon, hogy külön teremben nekivágtunk az integrálás-deriválás izgalmas világának, míg a többiek a szinusz-koszinusz duóját ismételték értetlenül, szenvedve. Így az utolsó hónapok órai eseményeiről nincs is rendes képem.
Mindenképp meg kell említenem, hogy ezek a problémák főleg a mi kupacunkban jelentkeztek. Nem mindig, de általában igen – az utolsó évekre mi lettünk a „rémkupac”, ironikus módon helyet cseréltünk hetedikhez képest az akkori „rémkupaccal”.
Kilencedikben petíciót írtak a diákok(!!!), hogy ne F. tanítsa a matematikát (vagy, hogy változtasson radikálisan a módszerein? Nem emlékszem pontosan). A petíciót azok kezdeményezték, akik anno szétszedték az órákat – nem lehet hát rájuk sem gonosz, ördögi lényekként tekinteni. Sőt, hogy még árnyaltabb legyen a kép, azokból a kupacokból is rengeteg aláírás érkezett, ahol amúgy normálisak voltak az órák.
Hetedikben és nyolcadikban a mi kupacunkban működtek az órák, utána csak a miénkben nem. Szokás szerint az elveszett tekintély és az együttműködni (már) nem akaró gyerekcsoport okozta a problémát. Ez azért is tönkretett mindent, mert az a cirka 30-45%-a a gyerekeknek, aki akart volna dolgozni, tűzoltási jelleggel be lett osztva az órafelforgatók közé, ezzel az ő munkamoráljukat és -kedvüket is a béka segge alá nyomva (lásd a fentebb már linkelt, csoportmunkáról szóló fejtegetést).
A petíciót egyébként annak idején én is aláírtam, mert az órákon nagyobb volt az alapzaj, mintha mindenki kapott volna egy vuvuzelát és láttam, hogy szinte senki sem ért semmit. Itt a többség hangját képviseltem, nekem akár a portás is taníthatta volna a gimnáziumi matematikaanyagot, azt is megértettem volna (lásd ezt az írást). Hasonlóan intelligens barátom, V. is aláírta, pedig igen közeli kapcsolatban van F.-fel. Ahogyan én is. A patrónusom.
„Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy […] az óra légköre néha nagyon kellemetlen volt. […] Sokat gondolkoztam, gondolkoztunk, hogy […] hogy mi vesz rá alapvetően értelmes és jófej gyerekeket arra, hogy ennyire elutasítók legyenek azzal a tanárral, akit az első évben még teljesen elfogadtak. […] Jó eséllyel az egyenjogúsággal, partnernek tekintéssel volt gond egy idő után. […] Túl türelmes voltam bizonyos helyzetben […] Jött a provokáció, kitől suttyó, kitől próbálgatós, a tönkreteszem-csakazértis, én meg csak néztem, és […] hittem abban, hogy helyre kell állnia az egyensúlynak. […] Nem vidám történet.”
---részlet F. utolsó értékelőjéből
Szegénykém próbálta érdekessé tenni a matekot, de kudarcot vallott. A mostani tanév végén bejelentette, hogy távozik az AKG-ból. Igen, ezzel a patrónusi pozícióját is feladta.
Anno a Radnótiban tanított, ott nagyon szerették. A jelek szerint ott ő volt az oázis a közvetlenségével, itt viszont rajta vezették le a frusztrációt. A fene se érti ezt igazán.

 

0 Tovább

Egy átlagos AKG-s nap – 1.: Alapfogalmak kezdőknek

Nem exhibicionizmus szülte ezt a bejegyzést, csupán demonstrálni akarom az AKG speciális dolgait, hogy a későbbiekben érthetőek legyenek. Bizonyára lesz, amit, kihagyok, kérdezzetek kommentben nyugodtan. Valamikor majd összerakok egy kisszótárat is.

A kritikák nagy részéről meg kell jegyeznem, hogy csak a saját évfolyamomról tudok tájékoztatást nyújtani. Nem rendelkezem sok komával más osztályokból, de azok a kritikák, melyek az iskola egészére vonatkoznak, természetesen rájuk is igazak.
Hm, kell egy szinonima a kritika szóra, különben itt röpködni fognak a szóismétlések.
Reggel hulla álmosan felkelek. Beérek negyed kilencre, a nyitásra, ahol a kisiskola közös terében összegyűlünk és a patrónusok elmondják a nap aktualitásait.
Remek, egy mondatra jut négy megmagyarázandó fogalom, lassan fogunk haladni. A nyitás az az első óra előtti negyed órát kitöltő történet, ezzel kezdődik a nap, ekkor már ott kell lenni. Aki elkésik… azzal semmi sem történik. Elméletben ilyenkor mondják el a nap legfontosabb eseményeit vagy a vizsgák, dolgozatok kapcsán a tudnivalókat, de természetesen nincs mindennap mit mondani. Van, amikor egy évforduló vagy valami más kapcsán próbál egy tanár mondani valamit az egész nyitást a pokolba kívánó gyerekeknek, máskor meg annyira nincs mit mondaniuk, hogy vicceket olvasnak fel vagy játékokat próbálnak meg lenyomni az ülve szendergő gyerekek torkán. Jellemző, hogy a táborokban iváson kapott gyerekek büntetése az (is), hogy három hétig nyitást tartanak. Ez egyszerre nevetséges és szomorú.
A kisiskola egy elválasztott rész, ahol az évfolyam tartózkodik. Ott vannak a kupacok osztálytermei, az évfolyam tanárija és hasonlók. Kis saját tér az évfolyamnak, általában itt tartózkodunk, természetesen a tornaórákat és hasonlókat nem itt tartják. A közös tér a kisiskola egyik része, ami, nos, a közös tér. Hogy mondjam, egy terem(szerűség), ahol csak padok vannak, növények meg ablakok, a folyosóról ajtó nélkül nyílik. Gyakorlati jelentősége nulla, mindenki a kupactermekben (egyelőre nevezzük az egyszerűség kedvéért osztályteremnek, nagyjából lefedi) tartózkodik a szünetekben.
A patrónusok… na ez hosszú lesz. A szó jelentését bizonyára mindenki ismeri, a legegyszerűbb, ha azt mondom: pártfogó. Adott egy szaktanár, aki voltaképp a pótszülőd lesz, valaki, aki a legközelebb fog normál körülmények közt állni hozzád. A tanár, aki már nem tanár, hanem valami sokkal több. Akivel megbeszéled azt, amit otthon nem mersz elmondani, aki jól ismer téged. Ez tényleg egy fantasztikus elképzelés, le a kalappal, szentségként is kezeli az iskola. Leszögezném, a patrónusi rendszer még most sincs teljességgel romokban, sokak elképzelését és igényeit ma is lefedi, ám szerintem messze van a tökéletesről. A patrónusokról mint olyanokról külön posztot/posztokat fogok írni a későbbiekben.
A patrónusokat a nyitótáborban (tanévkezdet illetve itt az iskolába járás előtti augusztusi összerázó tábor) választják ki a gyerekek hat jelölt közül, akikkel mind beszélgetnek kis csoportokban és a tábor végén egytől hatig sorszámozva listát állítanak. Természetesen egy csibébe 10-12 gyerek fér, így helyenként előfordul, hogy valakinek az lesz a patrónusa, akit harmadik helyre írt. Hosszas megbeszélések tárgya ez a tábor során a tanárok között. A patrónus alá tartozó gyerekek kollektívája az ún. csibe. A csibéknek szerda délutánonként van egy másfél órás kötetlen csibefoglalkozásuk – amit mi mindig csibeként emlegetünk, de a zavar elkerülése érdekében most a hivatalos elnevezést használom -, amit a csibe és a patrónus azzal tölt, amivel akar. Természetesen a csibe szónak van egy harmadik jelentése is, a patrónusom nekem a patrónusom, én a patrónusomnak a csibéje vagyok. Tehát a csibe a csibébe tartozó egyénre is vonatkozhat. A gyakorlatban nem bonyolult ez ennyire, de kívülről bizonyára az.
Két csibe kollektívája a kupac. A kupacoknak együtt vannak órái (nem mind), a kupacokat legegyszerűbb a /a, /b és /c felállás elemeiként felfogni, konkrétan semmi különbség nincs a fogalmak között.
Mint mondtam, nem minden órát töltünk a kupacunkkal. Erről és az órarendről a következő posztban.
0 Tovább

Szolgálati közlemény – Kollaboráljunk

Ahogy nő a közfigyelem, úgy haragszom egyre jobban magamra azért, hogy a posztjaim hangvételei ennyire negatívak. Sajnos ismét meg kell ismételnem a szokásosat: mindig altersulikba jártam, mondhatjuk azt is, hogy burokban éltem, s ez sok mindent negligál számomra. 

Ezúton szeretném megköszönni H. tanárnőnek, hogy leült velem és átnézte a termtudposztot. A tárgyi javítások holnap érkeznek. Baranyai István reakcióját is köszönöm, csakúgy, mint mindenkiét, aki megtisztelt azzal, hogy valamilyen formában – direkt vagy indirekt módon – véleményezte gondolataim. Más gondolatait is örömmel jelenítem meg ezen a fórumon. 
Példának okáért szerintem mindenki egyetértene, ha azt mondanám: az AKG-ban rendkívül közvetlenek a tanárok. Igen ám, de az én korábbi tanulmányaimhoz képest mégis itt voltak a legkevésbé azok. A rengeteg ilyen és ehhez hasonló apróság és nagy dolgok között nehéz elnavigálnom, és tudatosan kell fókuszálnom arra, mi lehet egy körzeti sulisnak, egy külsősnek pozitívum. Ennek érdekében indítom meg a Jócucmákok posztsorozatot, első témája a közvetlen tanárság lesz. Mindemellett – bár igyekezni fogok, hogy ezeket a mindennapos pozitívumokat kiemeljem – továbbra is fenn kell tartanom, hogy nem ez az erősségem. Az ilyen jellegű témákban rendkívül nagy örömmel venném a másvéleményt, a pozitív példákat – diákoktól, tanároktól egyaránt. Rendkívül jó érzés az is, ha egy tanár megkeres, hogy beszéljük át a korrekciót igénylő elemeket az óráiról szóló posztban. Ezekre van, volt és természetesen lesz is lehetőség, pláne igényem. Azt hiszem, a jelenlegi érdeklődési szinttel már nem lehetetlen az interakció.
 
Az interakció kapcsán megemlíteném egy osztálytársam remek ötletét: volt osztálytársakat fogunk megkérni arra, hogy írjanak a suliról, s arról, milyen az újhoz, a régihez képest. Ha minden jól alakul, ez is elindul hamarosan.
 
Kérlek, nézd el, ha mosolyom hamisnak tűnik. Eddig a szám előtt volt a kezem.

 

0 Tovább
«
123

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek