Apám Kurva Gazdag

Világszerte megfigyelhető jelenség, hogy a nyomtatott sajtó egyre kisebb példányszámban fogy, míg az internetes portálok olvasottsága növekvő tendenciát mutat. Ez egyszerű okokra vezethető vissza, és szerintem az ingyenesség kérdése nyom a legkevesebbet a latba ezek közül.  Míg például egy napilap kiadása nagyon sok pénzbe kerül, egy blogot bárki elkezdhet írni. Ha tehetséges, és érdekes témákról ír, előbb utóbb akár milliós olvasótábort is magáénak tudhat. Az internet másik nagy előnye a szabadság, bővebben az információk valóban szabad áramlása, és a vélemények őszinte kinyilvánításának lehetősége. A tájékoztatás, véleménynyilvánítás ezen formáját nem cenzúrázza se pénz, se politikai viszonyok, de még a törvényeket is szinte lehetetlen betartatni. Az internet jelenleg az egyetlen olyan média, amit még Kínában is nehezen ér el a hatalom keze. Ezért kedveli a társadalom műveltebb, objektív tájékozódást igénylő része. Nincs ez másképp kisebb közegünkben, iskolánkban sem.  Nemrég felmerült bennem egy egyszerű kérdés:

Ez a kérdés nagyjából olyan, mint ha egy tudományos konferencián egy öltönyös úr szót kéne, majd a következőt kérdezné a jelenlevőktől: Önök közül ki olvas Blikket?

Szerény véleményem szerint egy pár tanáron és néhány hetedikesen kívül (akiknek még új, hogy van „suliújság”) nem túl sokan. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen szubjektív, szubjektíve nem túl szórakoztató, és nem is érdekfeszítő kiadvány. Mondhatni lapos. Nem feltétlenül azért, mert a szerkesztőség tagjai nem tudnak írni. Egy páran nagyon is tudnak, de legyünk őszinték, kit érdekelnek a sztárhírek, filmkritikák, amikor ezek az interneten és a pletykalapokban sokkal szórakoztatóbb formában elérhetőek. Ezeknél csak az erőltetett, kulturális életről szóló cikkeken könnyebb elaludni. Iskolaújságunk laposságának legfőbb oka az, hogy szinte mindenről leközli a diákság szubjektív véleményét, kivéve arról, amiről az egésznek szólnia kéne. Az iskolai közügyekről. Beszámol ugyan az eseményekről, de kritikus hangok szinte egyáltalán nem jelenhetnek meg benne. Ez adja meg az olvasottságnak a kegyelemdöfést. Tudom hogy a nyomtatott, és a digitális sajtót  nem ilyen egyszerű összehasonlítani, de nagyjából ez lehet az oka annak, hogy a Szubjektívnek becslésem szerint az éves eladott példányszáma is alacsonyabb, mint ennek a blognak a napi olvasottsága. Meggyőződésem, hogy ha a Szubjektív egyfajta fórumként is működne, ahol többféle vélemény is megjelenhet (mint ahogy az Apám Kurva Gazdag is működik), sokkal többen olvasnák. Mindenkit érdekelne például: egy kritikus diáklevélre a következő számban megjelenő igazgatói válasz. Szerencsére iskolánk egy tanulója felfedezte a haladó kor új lehetőségeit, és fórumot teremtett az iskola minden tanulóját érintő ügyek nyilvános és őszinte kitárgyalására. Azt hiszem különösen manapság mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez egy demokratikus társadalom alapja is.

A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.

 

Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.

 

Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.

Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.

A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.

 

A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.

 

Nem gondoltam volna, hogy, ha részben is, de revideálni kényszerülök totális egyet-nem-értésem Bede Márton alternatív oktatásról írt tilinkója kapcsán. Azt írta: „...egy iskola alapvető célja igenis a felkészítés ezekre a mindennapokra, és perverz módon ezt leginkább a közönséges magyar iskolák képesek elérni. A rohadó falak, az elavult és a diákok ellenségeként működő tananyag, a hatalmi pozícióban lévők igazságtalan idegrohamai kiválóan képezik le azt a felnőtt világot, amiben minden magyar gyereknek egyszer helyt kell majd állnia. Ez persze cinikus vélemény, de ettől még tény marad, hogy kiskorúakat teljesen felesleges elzárni a valós környezetüktől [és az alternatív iskolák ezt teszik].” Továbbra is marhaságnak tartom, amit megfogalmaz, de ezen bekezdése kapcsán – szigorúan csak részben! – igazat kell adnom neki: nem érdemes mindent a diákokra bízni.

 

A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Ha csak Bede úr írásából indulok ki, már az alapján megállapíthatom, hogy abnormális, ami ott megtalálható (s lásd linkelt írásom arról, hogy szerintem miért nem releváns a „magyar jövőre való felkészítés” gondolata). Az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.

 

Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.

Kezdetnek szeretnék egy bekezdést szánni azokra a hangokra, akik szerint „a vizsgán majomszerelésben voltunk”, meg hogy „jesszus, valaki nagyon bekattant a tanároknál”. Hogy őszinte legyek, engem nem aggaszt túlzottan a kérdés, hogy miben vizsgázunk: ha fekete-fehér cuccban kell, nekem az is megfelel. Mindemellett helyt kell adnom azoknak a hangoknak is, akik szerint teljesen értelmetlen az egész, idejétmúlt és sehol sincs rá szükség. Megismételném: én magasról leszarom, van-e dress code a vizsgáimra (például a felsőfokú angolnyelvvizsgámon senki sem volt kiöltözve, asszem én voltam az egyetlen ingben; az is piros volt egyébként), mindemellett sokan nem. Érdemes lenne feléjük ismételten kommunikálni, miért látják a tanárok a fekete-fehérben vizsgázás jelentőségét.

 

Illetve várjunk csak, a probléma szokás szerint egy réteggel mélyebbre rohadt már. A tanárok e-mailben közölték a szülőkkel egy héttel előre, hogy übereleganto módon kell megjelenni. Jelezték, hogy ennek hiányában nem lehet vizsgázni. Illetve, hogy volt is már rá példa, hogy valaki öltözékének nem eléggé elegáns volta miatt nem vizsgázhatott. Elképzeléseik ebben a tekintetben olyannyira konkrétak voltak, hogy még a fekete felső-fekete nadrág kombinációt sem tartották elfogadhatónak, sőt a nyakkendő és/vagy zakó hiánya alulról verdeste az elfogadható elegancia szintjét.

 

Mint már fentebb megírtam, a tanárok beszámolója szerint már előfordult, hogy volt valaki, aki nem volt megfelelő öltözékben, ezért nem vizsgázhatott. A továbbiakban én természetesen saját tapasztalataimról számolok be a szerdai nyelvvizsgánkról, s nem állítom, hogy ez az állítás téves vagy hamis lenne. Az biztos, hogy nálunk nem ez történt.

Nyilvánvalóan a kényszer és a megfelelő öltözék hiánya vezetett arra pár embert, hogy végül nem a megállapított öltözékben érkezett vizsgázni. Én is csak kora reggel szereztem egy fehér inget, miután a régi megmagyarázhatatlan módon eltűnt – másnak talán nem volt módja ilyen utolsó pillanatos módosításokra. Szóval, ne kerülgessük a forró kását, voltak, akik farmerban jöttek vizsgázni – természetesen igyekeztek enyhíteni a problémát: sötét farmer vagy nyakkendő segítségével. Levizsgáztak ők is.

 

Tökéletesen megértem, mi zajlik itt le: a tanárok szeretnék, ha minél többen elegáns öltözékben érkeznének, ezért kilátásba helyeznek egy aránylag komoly büntetést. A dolognak annyira nagy jelentősége persze nincs, hogy vasvillával kergessék és máglyára vessék azokat, akik nem tudnak eleget tenni a dolognak. Mindamellett, hogy most nem kezdek el azon filozofálni, hogy az elképzelés maga jogos vagy helyes-e, meg kell, hogy mondjam: rendkívül szívom a fogamat.

 

Megértem a tanárok logikáját, de szerintem nagyon veszélyes precedenst teremtenek, teremthetnek ezzel. Valamit, amit annyira fontosnak vélnek, hogy levélben megírnak a szülőknek, s komoly retorziót helyeznek kilátásba, egyszerűen elintéznek egy legyintéssel. Lehet amellett érvelni, hogy a konkrét eset, s a konkrét kérés annyira nem volt jelentős (ill. egyszerűen hülyeség, ahogy mások mondanák), de ez nem változtat a helyzeten: a példa azt mutatja, hogy még az ilyen komolysággal és szigorúsággal kihirdetett szabály is ellinkeskedhető. S a kérdés adott: mi lesz akkor, ha egy „jelentős” szabályt ugyanígy kihirdetnek, s ugyanígy komoly retorziókat hoznak kilátásba?

 

A gyerekek azt fogják hinni, hogy a szabály leszarható?

S ami a még nagyobb kérdés: ’akkor’ lesznek már következmények?

 

A szomorú az, hogy a kérdésre már van válasz. Fentebb azt írtam: precedenst teremthetnek ezzel. Ez egy költői fordulat volt: rég túlvagyunk már azon, hogy ez jelentene precedenst. Talán a legszebb és legcsúnyább példa erre a folyamatra az, amit annak idején tételesen megírtam.

 

                                                               i.      Először fordult elő, hogy néhány felső éves tanuló rendőrségi razzia során „drogügybe” keveredett (füveztek), s bár maga az esemény hétvégi esti buli története volt, a vizsgálatok során kiderült, hogy az iskola környékén is megjelentek nem kívánatos külső kapcsolatok, emiatt kénytelenek voltunk napközben bezárni az iskolát. Azóta 8.30- és 13.35 között napközben nem lehet kimenni az AKG-ból. Sajnáljuk, mert eddig ez bizalmi elven működött, és csak a 7-8. évfolyamra vonatkozott a kijárási tiltás.

                                                             ii.      Szintén előzmény nélküli esemény az a szándékos rombolás, rongálás, ami az év végén történt valószínűleg súlyos százezres károkat okozva. Három idén felvett nyelvi évre járó fiú (bár a vizsgálatok még tartanak, s lehet, hogy mások is érintettek) egyszerűen szétverte a tornaöltözőt, áttörve a falat, a csempét, a lámpákat, és feltehetően az udvari tetővilágító üveget, s mindent, ami eléjük került. Ez azért ijesztő, mert az elmúlt 22 év alatt nem találkoztunk még hasonlóval sem, s okait sem értjük. Az AKG történetében először összehívjuk az Iskolabíróságot.

                                                            iii.      Nőtt a kisebb feladat megtagadások aránya, a napi verbális közönségesség (hogy ne mondjam bunkóságok) aránya. Nem birkózunk meg a szemeteléssel, padfirkálással. Ezek olyan „apróságok,” amik korábban is mindig voltak, de mintha csökkent volna a felnőttekkel együtt felháborodó, együttműködő, lojális fiatalok aránya.

                                                           iv.      Nagyon sokat nőtt a hiányzások aránya. Részben indokolhatóan – ősszel a H1N1 vírus idején- volt nap, amikor a gyerekek harmada hiányzott. De nőtt az igazolatlan hiányázások aránya is, s sajnos leginkább a felső évfolyamon.

A problémák ellenére nincs nagy baj, a gyerekek elsöprő többsége szeret iskolába járni, érték a tudás, szeretik egymást, sok közös élmény, tanulás, hagyomány jellemzi az AKG –t, de mintha nehezebb lenne, mint korábban, keressük az okokat és teendőket.

A szerdai csibén – többek között – a kapu is előkerült témaként, mert ugye a kilépőkártya miatt kellett róla beszélnünk. Természetesen egyből vita alakult ki. Nem is a kártya miatt, hanem egyáltalában az egész kapu miatt. Alant szeretnék megosztani veletek néhány felmerült érvet – természetesen, mivel a gyerekektől származnak, mind kontra és nem pro.

 

Kezdjük ott, hogy amióta nincs kijárás, a cigarettázó gyerekek rendszeres időközönként megszállják a vécéket és az öltözőket. Ezek a helyiségek utána elviselhetetlen állapotba kerülnek, mind szag, mind az egy főre jutó rákkeltő anyag tekintetében (nálam cigihez jobban értő ember kérem, majd pontosítson). A nemdohányzó gyerekek teljes joggal vetik fel a kérdést: velük most mi lesz? Fulladjanak meg? Patrónusom – ki kell emelnem, hogy ő nem képezte szerves részét a kapuügyi vitáknak anno – notálta az érvet, magyarázattal ott helyben nem tudott szolgálni (természetesen azért is, mert nem volt része a vitáknak).

 

A másik a kártyával kapcsolatos, s ugyanazt a csúnya, őskonzervatív elképzelést veti fel, amit már az előző írásomban feszegettem: miért nem egyénre szabott ez a bizonyos tiltás? Sőt. Patrónusom szerint a „komoly szülői nyomás” szerves része volt a kapu felállításának, erre mondjuk nem leltem utalást a Baranyai István által figyelmembe ajánlott beszámolóban (az idevágó részlet később). Ha a szülői nyomás ekkora jelentőséggel bírt, akkor máris van egy alapvető kérdés – s rendkívül örültem, hogy nem én voltam az, aki feltette: akkor miért nem mehet ki az a gyerek, akinek engedi a szülője? Még csak logisztikai hercehurcával sem jár! Úgy, ahogy a kártyára rá lesz írva, ki mikor mehet ki, ugyanígy lehet rajta jelezni, kimehet-e a gyerek vagy sem. Arra nem gondolok, hogy pont az AKG lenne az az iskola, amelyik a szülők véleménye ellenére senkit sem engedne ki. Fel sem tudom fogni, miért nem jutott ez a megbeszélések során a tanári kar eszébe. Patrónusom ezt az érvet is továbbítani fogja a tanári megbeszélésre.

 

Nyilvánvalóan nem kicsi azoknak a száma, akik csak úgy utálják az egész kijárási tilalmat, s ők nem azok, akik dohányozni vagy fűügy miatt járnak ki (utóbbira az idevágó beszámolórészletben lesz utalás): azoknak a legrosszabb ez, akik csak a „kínaiba” vagy a „cébéába” akarnak kimenni. Persze jelen esetben ők képviselik azt a szürke tömeget, akik felett oly könnyű elsiklani egy döntés meghozatalánál, de ez nem változtat azon, hogy őket érinti az egész a legkevésbé, és mégis ők azok, akik a leginkább megérzik a kapu preventív hatását.

 

Íme az iskola éves beszámolójának idevágó részlete (mivel bárki letöltheti az AKG főoldaláról, természetesen gond nélkül megjelenhet itt is):

 

Az irományaimhoz egyre aktívabban hozzászóló Baranyai István nem tudom, korábbi bejegyzésem melyik részét érezte hazugnak és összeesküvőnek. Ha erről a mondatra gondol: „a hivatalos kommunikáció szerint a rendőrségi vizsgálat idejéig [szerelik fel] a kapucsengőt”, akkor ismét csak azt tudom reagálni, hogy velem ezt közölték csibén. Ezt mondjuk egyébként sem érzem összeesküvő gondolatnak. Az írásom többi részét azonban alátámasztja a tanári beszámoló is. Nem értem hát a problémát.

 

A kommünikéhez már mindent leírtam, amit leírni szándékoztam. Már csak egy apróságot jegyeznék meg. Tudtátok, hogy egyesek szemében az iskola a kapuügy miatt elvesztette a személyiségközpontúság képét? Szerintem ez túlzás, de léteznek ilyen hangok is.

 

A dokumentum egy része egyébként teljesen a blog portfóliójába vág. Az oldalsávban megtalálhatjátok.