Apám Kurva Gazdag

Mint rendszeres olvasóim már észlelték, annak idején már – amennyire tőlem tellett – lereagáltam Bede Márton alternatív oktatást (konkrétumok nélkül) szapuló írását. Mostani írása az otthonszülésről sok párhuzammal és néhány meglepő különbséggel bír. Bár nem áll szándékomban antibedeblogot formálni az Apám Kurva Gazdagból, a konnotációk miatt, gondoltam, reagálok erre is. Szóval azok, akik csak a suli mindennapjaira kíváncsiak, nyugodtan menjenek balra el – akit érdekelnek az írásaim, maradjanak csak még pár bekezdésig.

 

Nosza. A különös ebben az írásban számomra az, hogy – mindannak ellenére, hogy még párhuzamot von az alternatív oktatást és az otthonszülőket pártolók közt (megnéznék mondjuk erről egy felmérést) – más megítélés alá helyez a szerző két olyan dolgot, amit hasonlóképp értékel. Tisztában vagyok vele, hogy a poszt főleg a Geréb körüli médiahype-ról szól, de azért nyilvánvalóan előkerül maga az otthonszülés is.

 

Hadd térjek át egy másik témára egy bekezdés erejéig! A minap egy magasabb évfolyamra járó ismerősöm megkérdezte a véleményem via MSN és elég nehezére esett elfogadnia a tényt, hogy erről a témáról saját véleményem – koromnál és egyelőre nememnél is fogva – nem igazán lehet. Csupán azokat az érveket és gondolatokat tudom továbbítani, amik kellőképp meggyőzőek voltak számomra – mindemellett azonban nyilvánvalóan szükség van tényekre is a megfelelő érvrendszer mellé. Előbbi hiányában nem állt szándékomban állást foglalni.

Ezt csak azért mesélem el, mert utólag visszanézve érdekes megnézni, milyen formában hozták fel és prezentálták az ehhez hasonló témákat AKG-s tanáraim. Két eset jut most eszembe, s erről majd egy külön posztban fogok értekezni.

 

Bede írására visszatérve: rendkívül vicces olvasni, ahogy kifejti, hogy „a megrögzött antigerébistáknak is illene belátniuk, hogy tetszőleges magyar kórházzal ezerszer annyi gond van, az orvosok hozzáállásától a vécépapír hiányáig.”.Ez a kijelentés annak fényében olyan mókás, hogy korábban az alternatív oktatás kapcsán kifejtette, hogy igaz az, hogy az állami iskolák pocsékak, de ez még mindig jobb az alternatív módszereknél (amikről, szeretnék ismét emlékeztetni mindenkit, egy sort sem írt). Mit mondjak erre? Kettős mérce annak ellenére, hogy párhuzamot vont az otthonszülést és az altersulikat pártoló emberek között?

 

Innentől kezdve nem értem, miről beszél. Mindannak ellenére, hogy bejegyzése végén egy félmondatban megjegyzi: az otthonszülés sem menő, írásában sokkal nagyobb hangsúlyt helyez az „állami” megoldás hiányosságaira. Korábban azt állítja, hogy „alapvető […], hogy mindenki ott szül, ahol akar”. Erre csak azt tudom reagálni – teljességgel tisztában léve azzal, hogy mások érveit szajkózom –, hogy engem jobban meggyőzött ez az írás a Vastagbőrön, melynek lényege: mindenki születhessen úgy, ahogy neki jó. Az enyhe cinizmust leszámítva rendkívül tetszik ez a gondolat. Valahol talán Bede is egyet tud érteni ezzel, hiszen azért leírja azt a minimum vitatható állítást, hogy „a hívők bármennyire is az ellenkezőjét állítják, rendkívül egoista módon a saját boldogságuk érdekében választják az otthon szülést (sic!).” Innentől kezdve egyrészt nem értem, mit is akar valójában mondani, másrészt továbbra sem értem, miért helyezi az otthonszülésnél kellemetlenebb megítélés alá az alternatív oktatást.

 

„Az otthon szülés (sic!) tehát egy különös hóbort, amit a többség köteles tolerálni, az államnak pedig illene megadnia hozzá minden segítséget.” – írja most. Az alternatív oktatásról írt bejegyzésében azonban még így fogalmazott: „Az otthonszülő szekta (amely egyébként számtalan ponton érintkezik a gyereket a közoktatástól óvókkal) is ugyanígy, a gyerek boldogulására hivatkozva kísérletezik mindenfélével. És éppen ezzel, a kísérletezéssel van a legnagyobb baj.”. Inkonzisztensnek érzem gondolatait.

 

Még egy idézet, aztán már végzünk is. Az alternatív oktatásról írt bejegyzését az alábbi bekezdéssel zárja Márton:

Gondolatban cseréljük ki a furcsa gimnáziumot az otthonszülés szóra! Van bármi különbség? Én speciel azt mondanám, még jobban is illik oda, mint az előbbi. Elvégre, mint annak idején már leírtam, a gimnazista gyerek már tud tiltakozni, ellentétben Bede állításával. Tisztelettel megjegyezném azonban, hogy ha valaki, akkor a még meg sem született magzat aztán tényleg nem tudja megvédeni magát.

Kedves olvasók, ideiglenes jelleggel bevezetek pár komolyabb változást. Rendkívül fontosnak érzem, hogy ezáltal letisztázzak pár dolgot a tanári reakciókkal, magukkal a tanárokkal kapcsolatban.

 

Röviden: jó hangulatú társalgásunk után úgy éreztem, sikerült megbeszélnem a tanárokkal a blog funkcióját, a bloggal kapcsolatos problémákat. Megnyugtatott konstruktivitásuk és a tény, hogy még arra is hajlandóak lettek volna, hogy átnézzük egyszer közösen a tárgyi tévedéseket. Ezek után még én nyugtatgattam az aggódóbb embereket, hogy nincs itt semmi presszió, teljesen fair volt minden.

 

Most mégis azt hallom, hogy további lépéseket terveznek, tovább köröket futnak. S őszintén szólva, nem vagyok benne teljesen biztos, hová is kellene tennem mindezt. Hogy tisztábban lássak, szeretnék tenni pár jelképes lépést.

 

Sokszor megkaptam, hogy az órákról/tanárokról szóló írások rendkívül személyesek, bántóak néhol, s pár esetben komoly határokat feszegetek. Szeretném azt hinni, hogy a tanárok – kik, ne feledjük, elismerték, hogy nagyobbrészt létező problémákról írok – aggodalmai csupán erre a részre korlátozódnak. Ezt tiszteletben tartom, s hogy konstruktivitásomról biztosítsam őket, ideiglenes jelleggel leveszek (precízebben fogalmazva: vázlatba helyezek) minden Óráról órára-posztot (és A matektanár bukását - a szerk.).

 

Mindemellett viszont úgy érzem, a nagyobb léptékű problémákat taglaló írásaim teljességgel legitimek és nem sértenek senkit. A tanárok aggodalmai sem ezek felé irányulnak, nemde? Elvégre elismerték igazamat, s nem feltételezem, hogy el akarnák fojtani irományaimat, amíg azok nem sértenek senkit. Még akkor is, ha bizonyos negatív aspektusokra világít rá.

 

A fentiek megtámogatásául ma megírom posztomat a patrónusi rendszerről (a posztlistában két ilyen is szerepel: „Patrónus - kapocs vagy a rendszer része?” és „A patrónusi rendszer legnagyobb hibája” – ezeket együtt fogom prezentálni), ami teljességgel személytelen lesz, így sérteni sem fog senkit, viszont – biztos vagyok benne – létező hibákról szól.

 

Nosza…

Egyrészt túlbecsülik (és ezzel paradox módon eljelentéktelenítik) azt a nyilvánosságot, amit a blog jelent az iskola mindennapjai számára. Sajnos, bármennyire sokkol és meglep ez a tény néhány embert, a teljesen idegen ember nem fogja elolvasni a blogomat egy számára érdektelen iskoláról. Nem, ezt a blogot nem fogja ötvenezer ember olvasni naponta. Tudják, tudjátok, kik fogják olvasni? Azok, akiknek köze van az iskolához.

Velük meg aztán lehetünk kendőzetlenek, nemde? Ha valakik, ők tudják, miről beszélek.

 

Egy patrónus (aki nem olvasta a blogot) azt is megjegyezte, hogy komolyan azt várom-e, hogy ennek hatására másképp fog majd tanítani X vagy Y. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezzel a mentalitással aztán teljességgel ohne értelme van annak, hogy a tanárértékeléseket minden évben megírjuk. A fenti megjegyzés cinizmusától eltekintve azt mondom, ha az az ára annak, hogy a tanárok felfigyelnek egy halom kimondatlan problémára, hogy potenciálisan egy célkereszt elé helyezem magam, akkor vállalom. Persze a tanárok problémája inkább a személyesebb irányultságú megjegyzéseim voltak.

 

Ennek kapcsán hadd mondjam el, mik a terveim a továbbiakban. Tudni kell, hogy a posztjaimat egy vagy két ültömben megírom, s komolyabb korrekció nélkül ki is teszem. A szerda délutáni beszélgetés során kikristályosodott (tudni kell, hogy kor- és évfolyamtárs olvasóim is jeleztek már hasonló problémákat, de kellett a tanárok hasonló véleménye is, hogy elfogadjam – stílszerűen azokat a dolgokat, amiket csak a tanárok éreztek problémásnak, nem tervezem iktatni), hogy néhány írásban találhatóak – tényleg felesleges – személyeskedések. Namármost, sosem voltam a cinizmus ellen, de azt kellett észrevennem, hogy ha egy cinikus megjegyzésbe bújtatom a legitim kritikám, akkor nem a kritikára figyelnek, hanem a személy elleni „támadásra”. Ezzel pont azt nem érem el, amit akarok – pár jelentéktelen mondatot például kommentár nélkül törölni is fogok, nem fognak hiányozni, higgyétek el. A kritikai elemek természetesen megmaradnak.

 

Néhol felmerült az etika kérdése is, például amikor egy az egyben bemásoltam egy értékelőt vagy egy levelet a szülőknek. Előbbinél megértem, mire gondolnak, bár akkora tragédiának nem gondolom, utóbbinál azonban, hands down, amolyan botcsinálta oknyomozóként tényleg átléptem egy határt. Azokat a hozzászólásokat, amik a szaktanárok potenciális reakcióit és az ebből rám kinéző veszélyeket taglalták, csak annyíval tudom lereagálni, hogy a szubjektív szakmai kritikámat nem érdemes elbagatellizálni. Ha ehhez az kell, hogy kivegyem a személyes(kedő?) megjegyzéseket, erre hajlandó vagyok.

 

S hogy merre tovább? Mint a múltkor is említettem, folytatjuk. Ha valakinek baja van azzal, hogy olyan problémákat feszegetek, amiről a diákság a) nem tájékoztatja a tanárokat vagy b) amivel nem foglalkozik, akkor azoknak tényleg nem kötelező ezt olvasniuk. Annak érdekében, hogy építő kritikaként lehessen kezelni az irományokat, természetesen elvégzek pár módosítást, kiemelek pár pozitívumot és összegzem a negatívumokat. A korábban felsorolt „szakmai” problémák szinte mind legitimek, csupán kis része magánvélemény. Remélem, mindenki tisztábban fog látni az Óráról órára-posztok új verziói után.

Nehezen fogom tudni elkerülni, hogy ez a poszt ne tűnjön úgy, mintha nem egy fejemhez tartott pisztoly hatására fogalmaznék úgy, ahogy. Azért igyekszem.

 

Hadd ismételjem meg egy középhosszú bekezdésben még egyszer azt, amit már annyiszor elmondtam: a szándékaim pozitívak, céljaim a problémáim kiírásától a külsős illúziók lerombolásáig terjednek, tisztában vagyok vele, hogy kissé egyoldalúak lettek az irományok.

 

Egyoldalúan negatívak. Bár mindazt, amit írtam, komolyan gondoltam (kivéve a tárgyi tévedések), oly sok pozitívumot veszek természetesnek – mivel egész életemben alter/személyiségközpontú sulikba jártam –, hogy nem említem meg őket.

 

Hasznosnak találtam a társalgást, mert nem csak, hogy egy külsős reagálta le, amit írtam, hanem ráadásul olyanok, akik közvetlenül érintettek. Nos, a jelek szerint egy rendkívül sötét képet festettem le az iskolai hétköznapjaimról. Ez teljesen meglepett!

Nem viccelek, komolyan. Minden félmondatban, minden zárójelben igyekeztem jelezni a problémáim szubjektivitását és az ellensúlyokat, kezdve a blog alcímével. Lehet, hogy ez nem sikerült. Azzal én is tisztában voltam, hogy a kép, amit festek, nem kellőképp árnyalt (de nem gondoltam, hogy ennyire nem az). L. szerint vannak tévedések, félretájékoztatások is, amiket örömmel kiigazít (ill. szeretne is kiigazítani). Ennek rendkívül örülök, de sajnos hiába szeretnék egy oknyomozó blogot faragni az Apám Kurva Gazdagból, a tanároknak valahogy ehhez nincs kedvük (ahogy fogalmaztak, a tanári megbeszélésekről azért nem fogok jegyzeteket kapni).

 

Mi van még… ó, igen, a tanárokról szóló irományok (amiket én az órákról írtam, khmkhm… de értem, mire gondolnak és miért) szerintük rendkívül durvák néhol. Én úgy gondolom, a szakmai kritika tölti ki az ilyen posztok nagyobb részét, s a személyesebb kritikák élesen elválnak – ebben nem értettünk egyet, s azt hiszem, elfogadom álláspontjuk. Lejjebb közlöm majd, merre megyünk tovább. L. szerint ez a blog – stílusából is adódóan – egy puskaporos hordó (osztom), s kellemetlen perceket okozhat nekem, ha egy tanár elolvassa a róla és óráiról szóló irományt. Ezt teljesen megértem, de úgy érzem, ennyit megér, ha a tudomására jutnak azok a problémák, amik a diákság körében amolyan secret de Polichinelle-nek számítanak, s sosem jutnak el a tanárokhoz. Igen, vannak benne személyes megjegyzések és tapasztalatok is. Én úgy gondoltam, a búza könnyedén elválasztható az ocsútól, de a jelek szerint nem az. Nem tudom ezt belülről tökéletesen megítélni. Azt hiszem, hallgatok az „alanyokra”.

 

Merre tovább, hm? Nagyjából egyetértünk a problémák azonosításában, nem véletlenül nem most akartam ezt megmutatni. Néhány Óráról órára-posztot újraírok majd (nem, nem törlöm az eredetiket, inkább úgy intézem, mint az amerikai alkotmány: nem törlünk semmit, csak felülírjuk), az újakat nyomatékos szöveg kíséretében a régiek tetejére linkelem. Megpróbálom kettéválasztani a „személyeskedést” a gyakorlati kritikától, s megmutatni a számomra természetes, ámde egyébként tényleg pozitív dolgokat.

 

Folytatni fogjuk. Még mindig van miről írni, s oly sokat lehet s érdemes pontosítani. Érdekes lesz úgy írni, hogy tudom, kik vetnek néha rá pár pillantást a szemük sarkából.

 

Mikor megkérdeztem, hogy került a látókörbe a blog, azt mondták, oly abszurd módon, hogy a bankettig nem hajlandóak elmesélni. Kíváncsian várjuk, persze odébb van még ez.

 

S hadd mondjak valami érdekeset! Mint – szerintem – látszik is az írásaimon, mindig is arra vágyom, hogy ne csak az intelligens gyereket lássák bennem a felnőttek, hanem, ahogy már annak idején megfogalmaztam, a „minifelnőttet”. S még ha csak egy órán át is, még ha csak egy, nem a dicséretemről szóló társalgásban is, még ha folytatás és hosszabb távú jelentőség nélkül is, de most itt is megkaptam ezt a pillanatot, negyedórát.

 

Számomra már csak ezért is megérte három hónapon át blogolni.

Folytatása természetesen következik.

Nyilvánvalóan tisztában voltam vele a Fácsebukk-account létrehozásakor, hogy innentől kezdve két lépés a tanárokig a blog útja. Nem tudom, mennyire jött azonban az át, hogy én ezt meg is akartam majd mutatni, amikor már kellő mennyiségű irományt tartalmaz, hogy konstruktív kritikaként lehessen rá tekinteni.

 

Ez a pont még nyilvánvalóan nem jött el. Az idei órák és események kifejezetten pozitívak, csak ugyebár el vagyok csúszva az írogatással. Bár úgy érzem, ha bünteni nem is, de következményeket jelezni kellene, valamint nincs értelme a szemforgató macska-egér játéknak, azt kell, hogy mondjam: az oktatási rendszer – sőt, az alternatív oktatási rendszer – hiányosságait és vargabetűit nézve ez az iskola a legkisebb rossz.

 

Abban bízom, ezzel senkinek nem mondtam újat. A legelső posztban is jeleztem már (s később is sokszor felemlegettem), hogy az iskola problémája a diákság felhígulásában keresendő.

 

Eredetileg naplószerűen akartam dokumentálni a jelen időszakot. A csengő bevezetésének időszakában úgy nézett ki, az iskola tönkremehet abba, ha nem változtat. Dokumentálni akartam a paradigmaváltást, a kórképet. A paradigmaváltás érdeklődés hiányában elmaradt – hogy csak ideiglenesen halt-e el a vihar, nem tudom.

 

Kritizálok, igen. De jobbító szándékkal.

 

Egyszer eljön annak az ideje is, amikor majd én magam fogom mindenkinek megmutatni ezt. Addig is legalább eszmét cserélek pár osztálytársammal és volt AKG-ssal.

 

...de ezzel nem mondtam semmi újat, ugyebár?