Apám Kurva Gazdag

Kezdetnek szeretnék egy bekezdést szánni azokra a hangokra, akik szerint „a vizsgán majomszerelésben voltunk”, meg hogy „jesszus, valaki nagyon bekattant a tanároknál”. Hogy őszinte legyek, engem nem aggaszt túlzottan a kérdés, hogy miben vizsgázunk: ha fekete-fehér cuccban kell, nekem az is megfelel. Mindemellett helyt kell adnom azoknak a hangoknak is, akik szerint teljesen értelmetlen az egész, idejétmúlt és sehol sincs rá szükség. Megismételném: én magasról leszarom, van-e dress code a vizsgáimra (például a felsőfokú angolnyelvvizsgámon senki sem volt kiöltözve, asszem én voltam az egyetlen ingben; az is piros volt egyébként), mindemellett sokan nem. Érdemes lenne feléjük ismételten kommunikálni, miért látják a tanárok a fekete-fehérben vizsgázás jelentőségét.

 

Illetve várjunk csak, a probléma szokás szerint egy réteggel mélyebbre rohadt már. A tanárok e-mailben közölték a szülőkkel egy héttel előre, hogy übereleganto módon kell megjelenni. Jelezték, hogy ennek hiányában nem lehet vizsgázni. Illetve, hogy volt is már rá példa, hogy valaki öltözékének nem eléggé elegáns volta miatt nem vizsgázhatott. Elképzeléseik ebben a tekintetben olyannyira konkrétak voltak, hogy még a fekete felső-fekete nadrág kombinációt sem tartották elfogadhatónak, sőt a nyakkendő és/vagy zakó hiánya alulról verdeste az elfogadható elegancia szintjét.

 

Mint már fentebb megírtam, a tanárok beszámolója szerint már előfordult, hogy volt valaki, aki nem volt megfelelő öltözékben, ezért nem vizsgázhatott. A továbbiakban én természetesen saját tapasztalataimról számolok be a szerdai nyelvvizsgánkról, s nem állítom, hogy ez az állítás téves vagy hamis lenne. Az biztos, hogy nálunk nem ez történt.

Nyilvánvalóan a kényszer és a megfelelő öltözék hiánya vezetett arra pár embert, hogy végül nem a megállapított öltözékben érkezett vizsgázni. Én is csak kora reggel szereztem egy fehér inget, miután a régi megmagyarázhatatlan módon eltűnt – másnak talán nem volt módja ilyen utolsó pillanatos módosításokra. Szóval, ne kerülgessük a forró kását, voltak, akik farmerban jöttek vizsgázni – természetesen igyekeztek enyhíteni a problémát: sötét farmer vagy nyakkendő segítségével. Levizsgáztak ők is.

 

Tökéletesen megértem, mi zajlik itt le: a tanárok szeretnék, ha minél többen elegáns öltözékben érkeznének, ezért kilátásba helyeznek egy aránylag komoly büntetést. A dolognak annyira nagy jelentősége persze nincs, hogy vasvillával kergessék és máglyára vessék azokat, akik nem tudnak eleget tenni a dolognak. Mindamellett, hogy most nem kezdek el azon filozofálni, hogy az elképzelés maga jogos vagy helyes-e, meg kell, hogy mondjam: rendkívül szívom a fogamat.

 

Megértem a tanárok logikáját, de szerintem nagyon veszélyes precedenst teremtenek, teremthetnek ezzel. Valamit, amit annyira fontosnak vélnek, hogy levélben megírnak a szülőknek, s komoly retorziót helyeznek kilátásba, egyszerűen elintéznek egy legyintéssel. Lehet amellett érvelni, hogy a konkrét eset, s a konkrét kérés annyira nem volt jelentős (ill. egyszerűen hülyeség, ahogy mások mondanák), de ez nem változtat a helyzeten: a példa azt mutatja, hogy még az ilyen komolysággal és szigorúsággal kihirdetett szabály is ellinkeskedhető. S a kérdés adott: mi lesz akkor, ha egy „jelentős” szabályt ugyanígy kihirdetnek, s ugyanígy komoly retorziókat hoznak kilátásba?

 

A gyerekek azt fogják hinni, hogy a szabály leszarható?

S ami a még nagyobb kérdés: ’akkor’ lesznek már következmények?

 

A szomorú az, hogy a kérdésre már van válasz. Fentebb azt írtam: precedenst teremthetnek ezzel. Ez egy költői fordulat volt: rég túlvagyunk már azon, hogy ez jelentene precedenst. Talán a legszebb és legcsúnyább példa erre a folyamatra az, amit annak idején tételesen megírtam.

Mint a nyitóbekezdésben már megemlítettem, a differenciálással és hasonló irányú elképzelésekkel kapcsolatos ötleteket mindig eretnek gondolatként értékelik (persze, ez a kifejezés kissé erős). Ennek én nem örülök túlságosan, mivel nagy barátja vagyok az olyan dohos koncepcióknak, mint a büntetések és a kiváltságok – értem ez alatt a kihágások következményeként megvont jogokat és a pozitív cselekedetekért kibővített lehetőségeket. A világban szoktak ilyeneket csinálni, nem?

 

Sokan szívják a fogukat, amikor szándékosan a ’liberális’ szót használom az iskolára a ’személyiségközpotnú’ helyett, de nem véletlenül szoktam így tenni. Elvégre ez az iskola innovatív és – néhány apróságot eltekintve – rendkívül laza. Azonban az általam nemegyszer tapasztalt túltoleráns mentalitás és a fegyelmezés(i lehetőségek!) hiánya miatt gyakran érzem ideillőnek ezt a szót. Nem feltétlen van ezzel baj (bár a kifejezés mögött álló tartalom nagy barátja nem vagyok), de megértem azokat, akik tiltakoznak. Így viszont felmerül bennem a kérdés: miben személyiségközpontú az AKG? S nem, ez nem egy kritika akar lenni. Akár azt is megkérdezhetem: hogyan lehet egy iskola személyiségközpontú?

 

A józan paraszttal jelzőzött részemet használva arra gondolok, hogy amennyiben valami személyiségközpontú, az szükségképpen differenciál is, elvégre mindenki másféle. Ebbe nálam az is belefér, hogy az egyiknek megengedünk valamit, a másiknak nem. Egyáltalán nem akarom a tiltásokra kihegyezni ezt, gondolhatunk itt mondjuk arra is (kinek extrém ez a példa, kinek nem), hogy egy tehetséges sportolónak ad absurdum nem kell minden órán részt vennie vagy nem kell olyan eredményeket elérnie, mint másnak. Nem arra gondolok, hogy hatvan százaléktól ötöst kapjon, természetesen nem. De azt a fajta idő- és erőforrás-átcsoportosítást, amit egy sportoló gyerek úgyis megtesz (mindannyian ismerjük az „amíg négyes átlagod van, járhatsz sportra”-szülői megállapodásokat), egy ’személyiségközpontú rendszer támogathatna.

 

Természetesen az iskolában rengeteg szakkör, különfoglalkozás, önképző, ez, az, amaz indul, tényleg számolatlan mennyiségben, a jótól a fantasztikusig terjedő minőségi skálán. Ez, mindazzal, amit az iskola szabályrendszerével (illetve esetenként annak hiányával) képvisel, tökéletesen elegendő is ahhoz, hogy az iskolát egy szabad, vagy egy liberális iskolának nevezzem. A ’személyiségközpontú’ jelzőhöz nekem azonban ez kevés.

 

Hogy mit neveznék én személyiségközpontúnak? Hogy mi lenne az a differenciálás, ami számomra azt jelentené, hogy egyénenként foglalkozunk a gyerekekkel? Korábban már hoztam példákat, de például azok a matekórák, ahol én és barátom külön teremben foglalkoztunk egy emeltebb szintű feladattal, jó példaként szolgálnak.

 

Tudom, a tantárgyi differenciálás ideje jövőre jön el, várom is már. Már ez a nyelvi év is felvillantott egy rendkívül bíztató jövőképet, ahol csak olyan témákkal foglalkozom, amik érdekelnek – de azokkal intenzíven. Magánvélemény, de szerintem egyébként amit egy ember nyolcadikra utál, azzal sosem fog foglalkozni. Nem lenne személyiségközpontú teljesen átalakítani az epochális rendszert valami… személyre szabhatóbbá? Tudom, egy iskoláról beszélünk. Pont ezért gondolom, hogy – ha lehetséges egyáltalán – egy személyiségközpontú iskola csak így működhetne. Ehhez persze komoly erőforrásokra van szükség, és jelenleg megvalósíthatatlan. Arra vagyok csupán kíváncsi, kinek a szemében mi a személyközpontúság. Az én szememben ez, nem a ’mindenki szabad, mindenkit egyformán kezelünk’ mentális egyenruhája.