Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

JOKKMOKK 1 és 2

Már egy ideje meg akartam írni: a közös téri szorongás nemrég véglegesen megszűnt. Megkérdezhetném, mi tellett ezen négy évbe, de nem teszem. Ez ugyanis tök jó. Egy igazi jócucmák.

Sajnos ahhoz képest, hogy vannak olyan témák, amiket elhangzásuk délutánján már poszt formájában reagálok le, szegény kis asztalunkról méltatlan módon elfelejtkeztem. Pedig végre egy releváns és remek dolog.

Emlékeztek még a közös tér fogalmára? A közös tér "tér-ségét" jelöli az is, hogy a fa"pad"okat, vagy nem is tudom, miket leszámítva bútorozatlan. Ez főleg olyankor tud zavaró lenni, ha egy nagyobb társaságnak van ott lyukas órája. Erre a problémára kínált orvoslást mindenki kedvenc skandináv bútoráruháza némi erre áldozott (s azt kell mondjam, remekül befektetett) pénzmag ellenértékében. Így érkezett hozzánk egy nagyon érdekes elnevezésű, JOKKMOKK néven futó asztal, amit/akit (hozzáállás kérdése) aztán el is neveztünk JOKKMOKK-nak, ha másért nem, a stílszűség kedvéért.

Namármost, nem vagyok pedagógus, de mivel feltételezem, hogy ezt az ötletet nem a tanárok szentimentalitása adta, azt gondolom, az elnevezés és az asztal "személyessé tevése" arra remek volt, hogy a gyerekek fontosnak érezzék az asztalt és ne rongálják szét, mint például azokat a bizonyos fa"pad"okat. S bár van JOKKMOKKon egy-két gravírozási kísérlet, ez az ötlet - ha tényleg ez volt a szándék - remekül működött.

Nem sokkal később - mivel "a lyukas órákban a közös tér néha még így is menekülttábori jelleget öltött" (és senki se húzza fel az orrát, ha nem pontos az idézet) - megérkezett JOKKMOKK 2, így összességében 8 szék (plusz a "fakockák-akármik", amiket eddig is voltaképp széknek használtunk) áll a gyerekek rendelkezésére a padok mellett, plusz végre egy lapos fafelület, amin lehet házi feladatot írni, enni és egyéb érdekes dolgokat csinálni.

Az egyetlen kérdés tényleg csak az lehet, hogy mi tartott ebben négy évig - ha felvetik egy szülőin, biztos összkalapozzák: úgy, ahogy szerintem a füstjelzőkkel is tehetnék, illetve tehették volna.

De ne rontsuk ezzel örömünket és képeinket. További képek Facebookon, a skandináv cég JOKKMOKK-adatai pedig itt.

 

 

 

0 Tovább

Projektmunka tizenegyedikben: remek ötlet!

Adott egy nyelvi év, ahol a „klasszikus” tanulnivalók száma egy fokkal alacsonyabb (de ettől nem egyszerűbb, a heti majdnem húsz órában tanult második felvett nyelvvel megvannak a magunk dolgai), így besuvasztottak ide egy projektmunkát. A téma szabadon választható, a projekt nagy, az értékelés alapján a diplomamunkára való felkészítésnek is nevezhető – nagyon jó az ötlet, s egyelőre úgy látom, jól is működik.

A projektmunka jelentőségét a tizenegyedik évfolyamon nehéz lenne eltúlozni – mivel nincsenek „klasszikus” órák (az angolt és a testnevelést leszámítva, valamint az idén megkezdett médiát), a bukás vagy nem bukás kérdését teljes egészében a projektmunka értékelése határozza meg. Hogy ez durva-e, vagy sem, pláne a későbbi részletek ismeretében, ezt mindenki döntse el maga – szerintem nincs ezzel baj.
A projektmunka nagyjából bármilyen témában készülhet, nyilvánvalóan megfelelő komolysággal, a maratoni szendvicsevésre való készülés például nem egy vállalható alternatíva. De a programozástól kezdve a könyvíráson át a ruhakészítésen keresztül a filmforgatásig mindenfélét csinálnak és csinálunk, rendkívül változatos az egész. Mivel mindenki maga választ témát és nem rá osztják, ez természetesen segít abban, hogy a munkamorál magasan legyen. Alapvetően egyéni munkáról van szó, de előfordulhat az – osztálytárssal vagy mással – összedolgozás, a közös munka.
Az értékelés abból a szempontból különleges, hogy a hangsúly nem az elkészült munkán van igazából („csak” 50% a végső pontszámban), hanem a projektnaplón (ami ugyebár biztosítja a folyamatos munkát; 20%) és a prezentáción (30%). Ez az az elem, aminek előnyeit és hátrányait nyilvánvalóan nem kell ecsetelnem, mindenki döntse el maga. Adott egy konzulens is, aki értékeli a munkát, természetesen olyasvalaki, akinek van valami köze az adott projekthez, iskolából vagy külsősként, nyilvánvalóan ő is választott.
Az biztos, hogy ez az az év, amikor egy ilyesfajta projektmunkát be lehet illeszteni a tanrendbe, s az ötlet mindenképpen jó, s egyelőre úgy látszik, működik is. Funkciója elméletben a diplomamunkára és hasonlókra való felkészítés, azt most nem fogom tudni megírni nektek, hogy ezt betölti-e – majd pár év múlva, nemde?
Volt már hasonló az iskolában, a családtörténet és az egyik témahét után írandó ötoldalas iromány jut most eszembe – ezekről később. Elöljáróban annyit, hogy megítélésem szerint a projektmunka az ideális megoldás.

 

0 Tovább

Amikor mégis előkerül a tekintély

Kedves olvasók, képzeljétek el: néha még az AKG-ban is előfordul, hogy egy tanár él a pozíciójából adódó tekintéllyel. Ugye, milyen furcsa és elképzelhetetlen dolog ez? És mégis. Nem vagyok a vaskéz híve, de a petyhüdté sem – járjuk hát körbe ezt, az AKG-ba egyesek szerint talán nem annyira illő pedagógiai húzást.

A közelmúltban történt, tornaórán. Az egyik gyerek vagy tíz percet késett az óráról (s nem ez volt az első alkalom, ez csupán kiemelkedően késői érkezés volt), s ezért a tanár se szó, se beszéd, kijelentette: üljön le a padra, nem vehet részt az órán.
Abba most ne menjünk bele, pedagógiailag mennyire volt helytálló ez a húzás, az érintett például azt mondta nekem, hogy míg a büntetést tökéletesen megérti és elfogadja, ez nem fogja motiválni arra, hogy igyekezzen időre beérni. A magánvéleményem – mindamellett, hogy egyetértek azzal, amit mond – az, hogy szükség van ilyenekre ahhoz, hogy a tanár tekintélye megmaradjon.
Eddig csak egyetlen zárójelnyi szöveget szenteltem annak, hogy az AKG-s tanárok nem (csak?) azért nem fegyelmeznek, mert impotensek, hanem, mert nincs a kezükben eszköz. Ahogy annak idején már megállapították sokan, az iskola alapelveiben lemondott a tanárok kezében lévő eszközökről, s az egyensúlyt innentől kezdve nem tartotta, nem tarthatta fenn más, mint a gyerekek konstruktivitása. Ez mára már egyre kevésbé megtalálható, milliónyi példát lehet a tanórákról szóló írásaimban megtalálni (egy részük a poszt írásának pillanatában nem elérhető). Ezért is érzem úgy, hogy az iskola előtt egy elkerülhetetlen paradigmaváltás áll, s hogy mennyire nyögvenyelősen és mikorra fog ez menni, hamarosan ki fog derülni.
Mindenesetre az eszközök hiánya azzal jár, hogy a tanár tekintélye rendkívül könnyen kikezdhető – s ez egy olyan dolog, ami nem egykönnyen jön vissza ám. Innentől kezdve azonban, tényleg, egy lehetetlen küldetés órát tartani, s minden győzelem pürrhoszi. A kérdés csak az, el kell-e érni ezt a szintet?
Az ilyen „húzások”, mint tornatanáromé, tökéletesen beleférnek még egy alternatív iskolába is, bár sokan meg fognak lepődni rajta. Nem kevés példát láttam már arra, hogy milyen katasztrofális következményekkel járt az, amikor egy tekintélyét már rég elvesztő tanár próbálkozik ilyenekkel. Mit ne mondjak, mind az AKG-ban volt, pedig egész életemben altersulikba jártam.
A kérdés adott: miért nem védik meg a tanárok jobban a tekintélyüket? Érvelhetünk azzal, hogy eleinte nem voltak tisztában azzal, hogy „ezek” a gyerekek már nem annyira konstruktívak ebből a szempontból, egy idő után azonban lehet, nem erről van szó. Nem az ujjamból szopom, amikor megkérdezem, mi lesz a némettel: más évfolyamon, más csoportban már a „pszeudoporoszos” rendszert is felváltotta a káosz.
Szóval, miért? Persze egy idő után már nincs mit tenni. De egy pedagógusnak szerintem tudnia kellene – s biztos vagyok benne, hogy a konkrét esetekben tudta is (elvégre nem hülyék) – mikor mi nem fog működni. Akkor azonban fel sem merül bennük, hogy „ide” egy fokkal asztalracsapósabb hozzáállás kell? Sőt, hogy elég egyetlenegyszer az asztalra csapni, a megfelelő pillanatban?

 

0 Tovább

Miért félnek a gyerekek?

Van egy izgalmas kérdésem. Mint tudjátok, vannak vendégszerzőim, akik dolgozgatnak. Az egyik megírta nekem, hogy az eredetileg megbeszélt tanárról és az óráiról nem akar írni, mert kiderülne, hogy ő volt. A kérdés a következő: mi a francért kell félni a véleménynyilvánításunk következményeitől egy személyiségközpontú iskolában?

Természetesen nem azokra gondolok most, akik "írnának, de nincs idejük", s nem is azokra, akik egyáltalán nem akarnak írni. Azokról írok most, akik akarnak és fognak is írni, csak inkább olyanról, akinél nem derül ki, hogy ők írták.
A körülményeket most nem részletezném, nyilvánvalóan azért sem, mert 1) kiderülne, kiről és melyik óráról van szó, ami a konkrét oka annak, hogy másról ír és 2) nem fontos a történet szempontjából. A lényeg az, hogy a vendégszerzőm azért nem ír egy tanárról, mert kiderülne, hogy ő írja.

Nyilvánvalóan nem őt hibáztatom, teljesen megértem, ha anonim akar maradni (és érdekes, hogy majdnem mindenki, akivel beszéltem, megkérdezte: írhat-e név nélkül? - szerintem ez természetes), amit furcsállok, az az, hogy erre igény van. Még a saját bőrömön tapasztaltak (és most ne beszéljünk a másod-, harmadforrásokon át elém került dolgokról) sem voltak olyan súlyúak, ami miatt ne vállalnám a saját, illetve esetenként a körülöttem lévő emberek problémáiról való problémafelvetést. A tény, hogy hordószónok lettem és egyesek szemében intoleráns és túlzottan cinikus, az egy dolog. Vállalom. Az egy dolog, hogy bár az rám foghatják - és rám is fogják - az argumentum ad hominem esetleges használatát, ha tanárokról van szó, de mivel szó sincs argumentum ad personamról, s szubjektív megnyilvánulásokról beszélünk, lehetne teljesen másképp kezelni az egészet.

Igen, hivatásos kötözködők, leellenőriztem az ad hominem helyesírását, s így kerültem a Wikipediára. Ha már ott voltam, részletesebben írtam le az álláspontom a témáról a posztban. Célom nem az okoskodás - de olyan dolgokat feltételeznek néha rólam (Id. Az osztály), hogy gondoltam, egyszerűbb tisztázni ezt is.

Na mindegy, lényeg a lényeg,  a vendégszerzőim nem szorulnak az ilyen jellegű óvatoskodásra és/vagy a magyarázkodásra. És mégis, majdnem mindannyian megkérdezik, ugye, írhatnak-e név nélkül. Miért kell ezt? Nyilvánvalóan nem írnak (mindannyian) olyat és olyan hangnemben, mint jómagam, s mégis. Miért feltételezik, hogy negatív reakciók fogják őket érni (s kiktől, ha nem a tanároktól) azért, hogy véleményt nyilvánítanak? Azt megértem (bár szerintem lehetett volna - természetesen mindkét fél részéről - másképp kezelni az egész blogot), hogy rám és felém olyan reakciók érkeznek, amilyenek, de nem feltételezem, hogy a vendégszerzőimmel is pl. kiabálnának a lyukas órán.
S mégis, ők valamitől félnek... vajon miért?

Volt már erre precedens? A tanárok nem értékelik azt, ha értékelik őket? Sőt, úgy reagálnának, amitől effektíve félnek a gyerekek? El sem tudom képzelni. Az AKG nyilvánvalóan nem így működik... És mégis, nem egy, nem két vendégszerzőjelölt kérdezi és kéri, írhat-e név nélkül.

Most nem arról van szó, hogy egy olyan interaktív, szubjektív problémafelvetőt, mint ezt a blog, hogyan értékelik a tanárok. Arról van szó, hogy azok, akik véleményt akarnak mondani, aggódnak amiatt, hogy mi lesz annak a következménye, ha kiderül, övék a vélemény. Miért van ez így, AKG?

Akik állításaim valódiságában kételkednek, olvassák el nyugodtan trollfertőzte, de vendégszerzőjelölteim bizonyságával megspékelt, heves társalgásunk a blog.hu-s kommentek között.

1 Tovább

Óráról órára – 8.: Informatika (7. o)

Mint láthattátok az előző informatikaposztnál, tettem egy zárójeles megjegyzést a címben. Éles elméjű olvasóim bizonyára már rájöttek, hogy hetedikben és kilencedikben valószínűleg más tanított mást az informatikaórán. Bravó, kedveseim, ki fogok sorsolni köztetek egy Firefox böngészőt. Nos, tehát térjünk rá a hetedikes informatikaórákra.

Adott R. tanárnő. Őt én emberileg szerettem, nem kevesen viszont utálták. Egyszer majdnem elküldték az iskolából is. F. idősebb iterációja, egy olyan tantárggyal, ahol könnyebb pórázon tartani a gyerekeket. Fegyelmezni egyébként nem igazán tudott, a kupacom egy normális órán megette volna. Itt azonban el lehetett vele lenni. Kilencedikben ő tanította a gépírást (az volt az informatikaóra), hetedikben vele kezdtük a normál informatikát a hullaegyszerű Word átvételével.
Namármost, szerintem mindenki félkómában töltötte azokat az órákat. Betűtípus, WordArt, címsor, kép beszúrása, objektumsorrend, ilyen alapvető dolgokkal traktáltak minket. A csoportbeosztás a következőképp nézett ki: két csoport, az évfolyam névsor szerint kettévágva, egyik csütörtök délután duplaóra az egyiknek, másikon a másiknak. Amelyiknek éppen nem volt órája, mehetett haza.
Egyik délután eltévesztettem az órarendet (könnyű összekeveredni) és pont a másik csoportnak volt órája. Anyázva hazamentem. Sikeresen összekavartam az agyam és jövő héten meg elfelejtettem bemenni az órára. Aztán megint. Mivel senkinek nem hiányoztam és gyűlöltem a triviális informatikaórákat, a továbbiakban elégedetten mentem haza minden csütörtökön fél kettőkor. Egészen az év végéig.
Pontosan, a tanév második felében csesztem bejárni az informatikaórákra. Mi lett a dolog vége? Idézet az értékelőmből:
„L. mindig figyelmesen és fegyelmezetten dolgozott az órák folyamán. A tanult programokat nagyon jól kezeli. A tanév során csak egy dolgozatot írt meg, ami jelesre sikerült. Képességei alapján (figyelembe véve az órai feladatmegoldásait is) éves munkáját jelesre (5) zárom.
WTF? A dolog soha többé nem került elő.
Elvesztem a bürokráciában vagy ennyire látszott, hogy megy az anyag? Nem tudom.
0 Tovább

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek