Apám Kurva Gazdag

Termtud. Sosem voltam a természettudományok zsenije (anno csonthéjasok meg hasonló baromságok nem keltették fel az érdeklődésem), és döbbenten láttam, hogy azok a témák, amik után korábban szak- és kevésbé szakkönyvekben örömmel tájékozódtam, minden varázsukat elveszítik! Hetedikben  - az AKG-ba érkezve - kaptam az első hármasaim (addig színötös), egyik volt a termtud, a másik kettő készségtantárgy (rajz, testnevelés), így azokat nem veszem zokon. Az érettségi eredményeket böngészve azonban a természettudományok átlagpontszámai mindig az alsó traktusban vannak (2009-ben nem annyira, előtte sokkal inkább, pláne három éve). Erre persze lehet azt mondani, hogy csúsztatás, elvégre van, ahol a francia nyelv eredményei rosszabbak, mint a fizikáé, de, azt hiszem, összehasonlítva a többi epochális tantárggyal (matek, töri, irodalom), elmondható, hogy általában lejjebb van az átlag. Ez persze nem jelent semmit, nem is számoltam pontos átlagokat. Az talán viszont jelent valamit, hogy míg matematikából, történelemből és irodalomból nyolcvan százalékosak voltak a kupacátlagok régen (amikor még kiírták őket), addig termtudból hatvan körül járt ez az érték. Azok, akik egyébként okostojásoknak számítottak, szenvedtek kémiából és biológiából. Pláne földrajzból, köszönet annak a bizonyos tanárnak. Elvégre hiába vegyítettek ezek a tantárgyak, attól még akkor is tömbösített, még ha eleinte inkább két tantárgy kombinációja alakította ki ezeket a tömböket. Tizedikben pedig már elismerten tömbösítve voltak, végre a szaktanár tanította azt, amihez ért, és nem kellett a föci- vagy a fizikatanártól hallgatni az embertant.

Négy termtudtanár van, mindnek más a szakterülete. Az egyiket – legyen J. – elküldték akkor, amikor hetedikes voltam. Róla és M.-ről is (lásd lent) igen durva pletykák terjednek, s szerves részük, hogy J. nem úszta meg, de M. igen) Ismétlem, ez – legyünk pécék – pletyka, mely erősen tartja magát. Mivel mindig én tudok meg mindent utoljára, nem tisztem eldönteni, hogy ez igaz-e. Elég az hozzá, hogy ez amolyan secret de Polichinelle az iskolában.

A termtudórák alapvető kelléke a tankönyv, pontosabban annak teljes hiánya. Helyette van az ún. „oktatóanyag”, melyet néha megkapunk, néha nem, néha használunk, néha nem. Ez megtekinthető itt, mindenki döntse el magának, mennyire alkalmas tanulásra extenzív tanári magyarázat nélkül. Említsük meg, hogy a tanárok hetedikben kijelentették, hogy nem kötelező a füzet, elegendő, ha az oktatóanyagra jegyzetelünk. Én már nagyon megszoktam a füzetet, így annál maradtam. Nos, van különbség az órán hallottak és az oktatóanyag tartalma közt (oly sokszor hallottam, hogy ez a tíz oldal nem kell, az a nyolc oldal meg hibás az oktatóanyagban). Az órák elengedhetetlen kelléke a pépété, aminél előfordult (volt ilyen tanárom), hogy a tanár tudása a témakörben teljes mértékben arra alapszik és nem tudná saját tudásából levezetni az órát. Ez főleg akkor látszik meg látványosan, amikor a tanár saját szaktárgyát tanítja és mindennemű technikai segítség nélkül képes koherensen beszélni.

Vegyük végig a tanárokat.

Legyen a fizikatanár H. tanárnő, jó? Hol a vezetékneveket, hol a keresztneveket használom a megjelölésre, de ez voltaképp lényegtelen. Tehát H. tanárnő tanítja a fizikát. Az egy dolog, hogy úgy magyaráz, hogy csak azok értik meg, akik tudják, miről beszél. Értem ez alatt azt, hogy (mint F.) képtelen azokkal megértetni az anyagot, akik már elvesztették a fonalat vagy csak a konkrét részt nem értik. Arról ne is beszéljünk, hogy ő sem tud fegyelmezni: tisztán emlékszem, amikor egy gyerek annyira átlépett már minden határt, hogy leküldte a gyereket a könyvtárba. Igen ám, de az zárva volt, így mit volt mit tenni, hagyta, hogy a gyerek tovább csinálja a fesztivált. Hm. Amúgy is döcögős, már-már Trabantra emlékeztető magyarázatait (s itt arra célzok, hogy az én megítélésem szerint túl lassan és körülményesen /mások szerint meg túl gyorsan/ magyaráz) metaforákkal kombinálja, ami akkor veszélyes, ha ötpercenként újjal rukkol elő az ember. Mit ne mondjak, minden gondolatra új metaforát talál ki a régi továbbvitele helyett, így teljesen értelmetlenné téve a metaforák használatát. Amikor fizikát tanít, az élet egy fokkal szebb. Talán csak azért, mert értem a fizikát. Amikor meg kémiát, úgy lesz 82%-os a dolgozatom, hogy lehet füzetet és oktatóanyagot használni(!!!). Az egyébként érdekelne, miért puskázott két lány ennél a dolgozatnál. Hogy ez hogyan lehetséges? Megbeszélték. Hogy minek? Fogalmam sics.

A következő jelölt a rendkívül szórakoztató, J. úr. Az első tanár, akit nem csak, hogy magáznunk kellett (ez régen nagyon szokatlan volt nekem), de még ő is magázott minket. Hetedikben ő tanította a… hm, második epochát, jó? Azt hiszem, ez volt az, az ún. Idő epocha. Hogy ebbe mennyi össze nem illő turhát gyömöszöltek össze, az hihetetlen.

J. nagyon szórakoztató fazon volt, visítottunk a röhögéstől az óráin. Sajnos ettől még nem értettem meg az anyagot és hiába olvastam akkoriban pont ugyanerről (Simon Singh: A Nagy Bumm), ettől még nem lett valami jó az epochám. Abban nyilvánvalóan én is benne voltam, ő az a tanár, akit nem kritizálok. Viszont a genetikától az ő tevékenysége vette el a kedvemet, de teljesen. Addig pedig érdekelt. A YouTube-nak hála azért ez a porhüvely újra éledezni kellett.

Ezek után J. balra el, minden órát H. és az új tanár, T. tartott nekünk. Igen, mindet. Az egy érdekes időszak volt, mind a négy szaktárgyat ők vitték, több-kevesebb sikerrel. A maga módján ez többé-kevésbé a többi kupacnál is így ment, de kilencediktől náluk megjelent N. Egyébként J. helyére érkezett T., s T.-ről azóta is szuperlatívuszokban beszélünk… alulról. Mondhatnánk róla, hogy F., csak magyarázni még kevésbé tud. Sarkos a példa, tudom. De hatásos.

Elvégre ez az a tanár, ahol a projektmunkát más városról csináltam, mint kellett volna, egy éjszaka alatt felületesen összedobva, de mivel mellékeltem egy vicces időjárásjelentést, minden meg volt bocsátva… megint mondhatjuk, hogy jó fej volt, de ezek azok a példák, amikkel egy külsősnek demonstrálható hebrencssége. Ő volt a pépétémájer, akiről tisztán látszott, hogy a súgógéppel egyenértékű a laptop (amit be sem tudott kapcsolni).

Tartott egy fizikaepochát, az természetesen nem volt probléma (mivel a fizika könnyen megy nekem) – a többi azonbanfinoman fogalmazva is nyögvenyelős volt.

Míg mielőtt elkönyvelnétek, hogy én vagyok a hozzá nem értő hülye, amint M. és az eddig nem említett N. kezdett el tanítani, feljavultak az epocháim (van egy rossz, de ott különböző maceraságok miatt nem került beszámításra egy 25%-os beadandó). Így leszek idén négyes (3, 4, 3, 4 – az eddigi 5, 5, 5, 5, 5, 5 az AKG előtt jobb volt).

Na de vissza a maradék két úrra. Adott M., biosztanár, a nehézsúlyú cinizmus bajnoka, aki a figyelmetlen gyereket embertan magyarázása közben rezzenéstelen arccal így osztja ki: „…tehát, ha én most Krisztának kitépném a vékonybelét, az elérne innen a terem másik sarkáig.” Sajnos csak tizedikben tanított az évfolyamon, de felüdülés volt látni, hogy nem használt pépétét a magyarázathoz, csak vérprofi stand-upos módjára beszélt és beszélt és beszélt (mi meg írtunk és írtunk és írtunk… nuku oktatóanyag, nuku pépété), s a gép csak a multimédia kapcsán került elő. Mindennap íratott egy kis dolgozatot és lekötött minket nyolcvan percig – utóbbira kevés tanár képes. Kalapot le.

A negyedik N., szintén biológia kategóriába tudnám sorolni (genetika, fehérjék - ez volt az az anyagrész, amit nekünk tanított, az egyetlen epocha, amit tartott nekünk). Enyhe kémiai beütés, de ami kapcsolat lett volna a két tanrész között, az a második epocha elején N. által és a negyedik epocha végén H. által fél-fél mondatokig jutott és sosem manifesztálódott úgy igazán. Ő a klasszikusan régimódi tanár. Ő mondja, mi írjuk. Nagy a tudása, de nem veszi a fáradságot, hogy szórakoztasson minket. Ha pofázunk, üvölt. Ha nem fogjuk be, kimegy. Fegyelem, az van. Érteni ért hozzá. Az egy kicsit fájó pont volt, hogy az epochazáróban három esszét is írtunk és mindegyik az utolsó napon megtárgyalt „mellékes” témákhoz kapcsolódtak. Persze pont aznap értem be csak a második órára. Na mindegy.

Adott egy pályakezdésen nemrég túleső, buzgó, fiatal matematikatanárnő. Az óráin egy idő után képtelenség dolgozni. Fiatal, közvetlen tanár, akinek ennél (is?) fogva tekintélye nulla. Eleinte (másfél évig…?) minden remekül működik, a társaság haladni akar és halad is előre. De ohó! Hirtelen felütik fejüket a renitensek és kiderül, hogy a mi kedves, ártatlan, naiv tanárnőnk képtelen megfegyelmezni őket. Eluralkodik a káosz. Itt is nagyjából ugyanaz a rendszer uralkodik, mint a történelemórákon: hol egyéni, hol csoportmunka, feladatlapok alapján, a tankönyv általában csak feladattár, tanárnőnk kísérli meg elmagyarázni az anyagot. Sajnos, ahogy haladnak az évek, úgy szakadnak le egyre többen és többen, akik képtelenek magyarázatai alapján megérteni az anyagot. Gombamód nőnek ki a diákok közt a pszeudo-tanárok, kik megpróbálják elmagyarázni barátaiknak az anyagot. Ez gyakran nem elég, így jön a puskázás, ami ebben az iskolában nem egy nagy tétel. Pláne nem fiatalos lelkületű tanárunknál, aki ha észreveszi is, nem foglalkozik vele. Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő (tekintve, hogy mindig is tegeztük és a keresztnevén szólítottuk, szokatlan ez a tanárnőzés… legyen hát F., jó?) éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó.

Rám ezek a problémák sosem vonatkoztak. Hasonlóan matekmán barátommal együtt annyira untuk már magunkat az órákon, hogy külön teremben nekivágtunk az integrálás-deriválás izgalmas világának, míg a többiek a szinusz-koszinusz duóját ismételték értetlenül, szenvedve. Így az utolsó hónapok órai eseményeiről nincs is rendes képem.

Mindenképp meg kell említenem, hogy ezek a problémák főleg a mi kupacunkban jelentkeztek. Nem mindig, de általában igen – az utolsó évekre mi lettünk a „rémkupac”, ironikus módon helyet cseréltünk hetedikhez képest az akkori „rémkupaccal”.

Kilencedikben petíciót írtak a diákok(!!!), hogy ne F. tanítsa a matematikát (vagy, hogy változtasson radikálisan a módszerein? Nem emlékszem pontosan). A petíciót azok kezdeményezték, akik anno szétszedték az órákat – nem lehet hát rájuk sem gonosz, ördögi lényekként tekinteni. Sőt, hogy még árnyaltabb legyen a kép, azokból a kupacokból is rengeteg aláírás érkezett, ahol amúgy normálisak voltak az órák.

Hetedikben és nyolcadikban a mi kupacunkban működtek az órák, utána csak a miénkben nem. Szokás szerint az elveszett tekintély és az együttműködni (már) nem akaró gyerekcsoport okozta a problémát. Ez azért is tönkretett mindent, mert az a cirka 30-45%-a a gyerekeknek, aki akart volna dolgozni, tűzoltási jelleggel be lett osztva az órafelforgatók közé, ezzel az ő munkamoráljukat és -kedvüket is a béka segge alá nyomva (lásd a fentebb már linkelt, csoportmunkáról szóló fejtegetést).

A petíciót egyébként annak idején én is aláírtam, mert az órákon nagyobb volt az alapzaj, mintha mindenki kapott volna egy vuvuzelát és láttam, hogy szinte senki sem ért semmit. Itt a többség hangját képviseltem, nekem akár a portás is taníthatta volna a gimnáziumi matematikaanyagot, azt is megértettem volna (lásd ezt az írást). Hasonlóan intelligens barátom, V. is aláírta, pedig igen közeli kapcsolatban van F.-fel. Ahogyan én is. A patrónusom.

---részlet F. utolsó értékelőjéből

Szegénykém próbálta érdekessé tenni a matekot, de kudarcot vallott. A mostani tanév végén bejelentette, hogy távozik az AKG-ból. Igen, ezzel a patrónusi pozícióját is feladta.

Anno a Radnótiban tanított, ott nagyon szerették. A jelek szerint ott ő volt az oázis a közvetlenségével, itt viszont rajta vezették le a frusztrációt. A fene se érti ezt igazán.

Az új posztsorozatban elkezdem végigvenni a tantárgyakat és a tanárokat. Fontos, hogy ez teljességgel szubjektív. Egyrészt nem mindenkit tanít ugyanaz a tanár, másrészt vannak olyanok, akinél csupán én nem látom a tanári képességek manifesztálódását. Ahol szükségét látom, közlöm a plebs álláspontját is, természetesen.

Tehát bemegyek az első epochára. Az előző posztban nem mondtam, de van olyan év, amikor a reggeli és délutáni epocha felcserélődik, tehát pl. a matek van délután. Nekünk hetedikben és nyolcadikban délután volt, kilencedikben és tizedikben délelőtt. Tegyük fel most, hogy az első epocha történelem.

A történelemórákon mindig csoportban dolgozunk, az AKG saját tankönyvéből. Ez a tankönyv főleg forrásokat tartalmaz, amiket az órán feldolgozunk. Az adott történelmi szakasz forrásanyaga után mindig van egy kisebb összegzés. Miután a csoport feldolgozza az adott anyagrészt, utána a tanárral közösen átbeszélik.

Jól hangzik? Általában az is.

Kezdjük ott, hogy minden alkalommal kapunk egy 1-2 oldalas feladatlapot, amit a tankönyvi források alapján megoldunk. Ezt beszéljük utána át a tanárral. Ez alapjáraton remek, de egyrészt kiderül belőle, hogy a tankönyvből tanulni lehetetlen, így ha valaki sokat hiányzott, legfeljebb gyújtósnak használhatja az összegzést. Az egyetlen járható út valaki más jegyzeteinek elkérése (az AKG nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a megfelelő jegyzetelési technikát már most elsajátítsuk), ami nem mindig célravezető. Néhol hiányosak, néhol követhetetlenek, nincs egy koherens tartalom, gyakran hat tonna mellékinformáció van a lényeg helyett a füzetben, vagy az a vázlatcsontváz, amit a tanár felkapar. Én már csak tudom, sokat hiányzom. Hamar feladtam a más füzetéből pótlást.

Na mindegy, a gyerekek együtt megoldják a feladatlapot. Ez tényleg egy jó módszer, néha azonban túl hosszúra nyúlik. Egyrészt ezzel borul az óraterv, másrészt a tanár ekkor kiáll és végigveszi az egészet. A poén az, hogy akkor is végigveszi az egészet, ha nem borul fel semmilyen terv! A tanterv része, hogy először a gyerek átvágja magát az anyagon, majd a tanárral az osztály közösen klarifikálja a mondandót!

Ez is jó, a megértésnek ezen kettős szűrőjén csupán a leghülyébbek csúsznak át (más kérdés, hogy sokaknak így is órákat kell otthon magolni – ehhez nem tudok hozzászólni, előttem tankönyvet otthon csak akkor látnak, ha összekeverem a számítógéppel; nem szorulok rá igazán). Néha azonban borzasztóan feltűnő az időveszteség, amit ez okoz. Gyakran a gyerekek semmit nem értenek meg a feladatlap alapján, majd a tanár koherens, mellékinformációkkal teli, vázlatokkal kísért magyarázatából minden világossá válik. Felmerülhet a kérdés: miért kell akkor mindig kétszer átvenni az anyagot? Az ember sírni tudna, ha belegondol, hogy másfél hét alatt végig lehetne menni egy történelmi szakaszon (az, hogy ez mennyire részletes, most nem tartozik ide: elég az hozzá, hogy amikor az általam jól ismert második világháborút tanultuk, beteg voltam, de utólag a társaság elbeszélései alapján a hajamat téptem a felületesség miatt). Én mindenképp úgy szerkeszteném a történelemepochákat, hogy az első egy-másfél hétben a tanár ex cathedra hétköznapi tanerő módjára elmondja az anyagot, majd utána a homályosabb pontokat feladatlapos formában vagy máshogy újra átvennék. Egyébként le a kalappal a történelemtanárok előtt, akik mindennapra újabb és újabb feladatlapokat gyártanak, akár naponta többet is, és mindemellett van idejük és energiájuk filmrészletekkel, plakátokkal színesíteni az anyagot. Az a tanár pedig, aki mindemellett képes az asztalra felállva elsorolni a 12 pont-ot és olyan aranyköpésekkel szórakoztatni minket, mint „a terroristák nem emberek”, valamiféle szuperdíjat érdemelne.

Ennyit röviden a történelemórákról.