Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Heti apró (2011. január 10-14.)

Szeretném itt és most leszögezni, hogy ezt a Heti aprót technikai okokból most írom csak, szombat este. A témákat már előre összeszedtem, mindenesetre nyilvánvalóan más lesz, mint a múlt heti.

Tűzriadó; felemelt hangú, padlón ülő vagy flexibilis tanárok; AKG-szülinap és vizsga, valamint felsőoktatási törvény. Ismét itt a Heti apró.
 
Kezdjük a hétfővel, amiről túl sok mesélnivalóm nincs, ám ennek ellenére hosszasan fogok értekezni: tűzriadó volt, így az aktuális óra utolsó tíz perce „elszállt”. Mi csak a lépcsőházig jutottunk, amikor kiderült, hogy – bár nem az általában évente egyszer előforduló próbatűzriadó rituáléjáról volt szó – ismét csak egy már tapasztalt jelenségről volt szó: a konyhában történt ismét valami. A rend és béke nem sokkal később helyreállt, mindenki ment a maga órájára, én speciel a lyukasra. Igen ám, de azt mesélték nekem (ennek hitelességéből levon, hogy más meg ezzel viccelődött), hogy a tűzriadó miatt az iskolaépületet elhagyni tervező diákoktól kilépőkártyát kért a portás. Jó bloggerként és amúgy is kíváncsi gyerekként lementem a portára és megkérdeztem, mi is történt: lényeg a lényeg, a tanárok már leszóltak (feltehetőleg telefonon), hogy már nincs semmi probléma. Nem tudom a pontos történteket, nem kezdtem el tanárokat faggatni, a gyerekek sem feltétlen látják így a dolgokat („amikor páran ki akartak menni [az igazgató] mellettem ment el a lépcsőházban lefelé, láttam”), a telefonálást épp ezért (csak) feltételezni tudom. Amire ki akarok lyukadni, az a szokásos a kommunikációról. Nem tudom pontosan, mi történt lent a portán és le tudnám fogadni, hogy nem én vagyok az egyetlen. Természetesen lehet, hogy a tanárok nem hallottak az esetről. Mindenesetre ha mégis, jó lenne, ha a jelenleg amúgy is a „bezártság szobraként” operálni kényszerülő portások renoméját igyekeznénk megvédeni.
Ha már valaki megint megpróbált kimenni a kapun, megint írtam róla (hétfőtől olvasható) – és ideszúrnám, hogy volt már gyerek, aki könnyedén elhagyta az iskolaépületet másvalaki fényképes kilépőkártyájával.
 
Anno úgy fogalmaztam, hogy második némettanárunk óráinak majd pár hónap tanulás után nagyobb hasznát vesszük. Tartom ezt az állítást, de hozzátennék valamit: a teljes csoportnak tartott órái nem működnek. Néha egész egyszerűen csőd. Nem az ő felkészültségével vagy rátermettségével van baj, egész egyszerűen nincs nála az a „pszeudoporoszos” fegyelem, mint L.-nél. Vannak, akik szerint unalmasak ezek az órái – ezt a véleményt is tiszteletben tartom. Szerintem azonban visszaélünk a hozzáállásával – G., akin egyébként látszott, hogy nem az volt élete legjobb napja, megunta azt, hogy a zajban konkrétan a feladatot nem tudja elmondani. Mit csinált? Felemelt hangon elmondta a feladatot. Konkrétan átkiabált rajtunk. Erre képes volt valaki azt mondani utólag, hogy „mi a francért üvöltözött velünk”. Baszodalássan, ezzel (illetve vele) is vissza kell élni? Ez nem a megvont privilégium kategóriája! Ez a tanári tekintélyérvényesítés MINIMUMÁT sem éri el! Szedjük már össze magunkat egy kicsit! Komolyan mondom…
 
A médiacsoportok ugyanazt a (flexibilis) anyagot más sorrendben nézik, hogy a tanár ne unatkozzon. Ez tök jó, nem szürkül bele. Érdekelne, ez mikor és mennyire megoldható: egy történelemtanárnak például szerintem nem annyira adatik ez meg, pedig minden tanárnak jót tenne. A médián megnézett dokumentumfilmről majd a következő médiaóra után írok valamit, nem szeretném, ha bárkit befolyásolna, amiről írni tervezek. Egyelőre csak annyit, hogy nagyon kíváncsian várom a keddi médiaórát.
Szerdán szerveztük tovább az AKG-szülinapot. Sok kis csoportban sok kis elemet csináltunk: a „nagy cél”, a végén lévő „nagy dolog”, meg a többi… igyekszem általánosan fogalmazni. Ahogy az egésszel foglalkoztunk, eszembe jutott pár régi emlék és pár megjegyzés a közelmúltból. Amikor még első iskolámban csináltunk valami „Valamit”, azt kivétel nélkül mindig hosszú, hosszú készülődés előzte meg: a tanórákba beépített, hónapokon át zajló készülés. Rengetegféle előadásunk volt: A kis hercegtől kezdve A padláson át az Anyák napi mindenfélén át igazából nagyon sok mindent meg tudnék nevezni. Kisebb csoportok dolgoztak rajta nagy intenzitással, a dolog iránt érdeklődést-odaadást tanúsítva. Ez a fenti okokon kívül arra is visszavezethető volt, hogy a kis csoport mindig talált olyan produkciókat, amit mindenki szívesen csinált, egyik sem volt „hagyomány” vagy előre megszervezett valami. Hogy miben vonatkozik ez az AKG-szülinapra? Mint a múlt heti Heti apróban leírtam, egy kisebb „kreatív csoport” találta ki az egészet, nagyrészt azok, akik a karácsonyi programot szervezték – a többiek most fejezték be az akkor megkezdett film nézését (ha jól emlékszem, ezt nézték). Amikor a szerdai nyitáson az egyik filmnéző megjegyezte, hogy az általunk kitalált ötlet nem az igazi (és biztos voltak még, akik így gondolták), évfolyamvezetőnk nagyjából azt mondta, hogy „te is jöhettél volna a programkitalálók közé”. Tehát azok, akik még karácsonykor nem akartak programot szervezni és most be akarták fejezni az elkezdett filmet, sodródjanak az árral? Én része voltam a kreatív csapatnak, de ezen fintorogtam.
A dolog a kis csoportokra bontott évfolyamon lett érdekes, amikor az alapkoncepciót részletekkel próbálta feltölteni a kreatív folyamatban részt vett és az egészről először csak ott reggel halló, nem tökéletesen informált gyerekek vegyes salátája. Azt tudom, hogy nálunk (két, összeállt csoport) ez egyáltalán nem sikerült, remélem, máshol jobban ment. Én azt mondanám, hogy az AKG-szülinapot az szervezze, aki szívesen szervezi (vagy legalább azok szervezzék a „hagyomány” szerinti évfolyamról), a többieket nem kell belekeverni. Nem azt mondom, hogy a filmnézők mind szarnak az egészre, dehogy – de az ilyen programoknak (is) jót tenne, ha csak az foglalkozna velük, aki akarna is.
Még egy ok, amiért felemlegettem a régi iskolai programjaim: hónapokig próbáltunk intenzíven a programokra. Az AKG-ban erre sajnálatos módon ritkán van lehetőség. A Tavaszi Fesztivál angolcsoportos élményemet már itt leírtam – amilyen nagy dolgot találtunk ki most az AKG-szülinapra (február 1!), kár, hogy nagyon kevés rá az időnk.
 
Egy kis apróság angolról: az órák mindig is nagyon szabad hangulatúak és zseniálisak és érdekesek, általában asztalok nélkül körbeülünk a terem közepén a székekkel (hogy aztán az utánunk ott órát tartó csoportok ízes szavakkal küldjenek el minket mindenhová, mert óriási káoszt hagyunk magunk után). A csütörtöki órán valaki késett és „betagozódási folyamatának” meggyorsításának érdekében tanárunk odaadta neki a székét és a földre ült. Komolyan mondom, azon az órán a szokásosnál egy pöppet nagyobb volt az alapzaj. Mindig van alapzaj, természetesen – lévén beszélgetős órák – de ez az „egészségtelen” fajta volt.
 
Tizenhetedikén A2-es nyelvvizsga, továbbra is áll a vizsgaruhaviselet, mint olyan: ünneplőben írjuk meg a nyelvvizsgát. Egyre több embertől hallom, hogy ez baromság, ezt a továbbiakban sem szándékozom kommentálni, nekem igazán mindegy (a tanárok megfogalmazása szerint „pár órát ki kell tudni benne bírni”, a miértje mondjuk tényleg olyan, amilyen). A nyitáson történt bejelentés szerint most már tényleg nem fogják elfogadni a – most idézet következik – „szakadt farmer mellé felvett mellényt”. Bízom abban, hogy ez így lesz, mert ha nem, akkor van egy fogadásom rá: B1-nél páran már magasról fognak tojni az egész dress code-ra. Engem nem érdekel a vizsgaruha, egész egyszerűen precedensértékű lehet az, hogy „ha nem vagy ünneplőben, nem vizsgázhatsz”, aztán mégis vizsgázhatsz.
 
Pénteken egyébként nem sok minden történt, ha csak az nem, hogy ez volt az utolsó A2-vizsga nélküli iskolanap, meg elmaradt az irodalmi önképző.
 
0 Tovább

Másodjára a médiáról

Első vendégszerzőm a médiáról írt, a posztja megihletett: ha már az eredeti poszt úgyis azzal végződött, hogy „reméljük a legjobbakat a továbbiakra”, lássuk, mit milyennek látok most.

Az eredeti írásom a médiáról itt olvasható.
Nagyon jól kezdődtek médiatanulmányaink. Igazán biztatóan. A „heti két órában a nyelv mellett nem fogunk tízoldalas cikkeket elemezni, de egy csomó érdekeset fogunk csinálni” hozzáállás nagyon tetszett. Én mondjuk, ha megtehetem órarendileg, így is, úgy is menni fogok jövőre a „komolyabb” médiaismereti órákra, de ez a jelenlegi produkció, khm, nem az igazi. Sőt.
 
Tényleg, ne felejtsük el az alapszituációt. Heti két óra, és mindenki el van foglalva a nyelvtanulással. Egy olyan tantárgyról/információhalomról beszélünk, amit a maga módján valamilyen szinten már mindenki ismer – és, ha szabad feltételeznem, sokakat érdekel. Hogyan lenne érdemes tanítani, hm? És most nem a tanári hozzáállásra gondolok igazából, vele a korábban leírt aggodalmakon kívül továbbra sincs problémám.
 
Amivel problémám van, az az, hogy az elején „beígért” vagy inkább csak belengetett laza, megbeszélős, érdekességekkel foglalkozós izgalmak helyett kaptunk egy, az óraszám miatt nagyon vékony, de magát teljesen/túlzottan komolyan vevő tantárgyat. Mi ezzel a baj? Heti két órában nem tudunk semmit semmilyen szinten átnézni, márpedig olyan témáknál, mint a testbeszéd vagy egyebek, túl kevés a rendelkezésre álló idő.
 
Ráadásul (összehasonlítva a GO-val, ahol egyébként a legérdekesebb órák ugyanígy az aktualitásokról való beszélgetések voltak) az anyag rendkívül szerteágazó, sokrétű, önálló elemekből áll. És ismét: mindegyik elem több időt igényelne önmagában, mint amennyit az egészre szánni tudunk.
 
Ahhoz képest, hogy milyen órákat és milyen időtöltést vártam, mi van helyette? Olyan dolgokon lovagolunk, hogy mi a különbség a dokumentumfilm és a fikciós film között.
 
Elmesélem, miket beszéltünk ezen az órán. Az első húsz percet azzal töltöttük, hogy megpróbáltuk definiálni a mindenki számára egyértelmű különbséget a dokumentum- és fikciós film között. A konkrét definíción („utóbbinál minden a kamera kedvéért történik”) aztán még vitatkoztunk egy kicsit, hogy közben későbbre halasszuk az izgalmas kérdést, minek számít az, amikor egy dokumentumfilm reprodukál valamit pl. modellekkel.
 
Én az egész órán (évben) ilyenekről beszélgetnék. Mindenki tudja a különbséget a két filmfajta között, a szótári definícióra szerintem felesleges 20 percet szánni. Nem is tudunk olyan szinten foglalkozni ezzel, ahogy az ilyen jellegű megbeszélés implikál. A dolgozatokban olyan dolgokról kell értekeznünk, ami az órán sosem hangzottak el, mesélte egy csoporttársam.
 
Feleslegesen komolykodunk. Ennyire nem foglalkozunk vele, ennyire nem tudunk foglalkozni vele – és talán nem is akarunk. Heti két órában a jelenlegi körülmények között szerintem nem ez a lényeg. Azért még bízom abban, hogy csak az út elején járunk.
0 Tovább

Vendégszerző – Médiashit

Az AKG tizenegyedikes évfolyamai különleges oktatási rendszert kapnak. Intenzív nyelvtanulás mellett az angoltudás szinten tartása és pár testnevelésóra mellett egy különleges, média névre elkeresztelt tantárgyat kapnak. A rejtélyes tantárgy, ahogy az menet közben kiderül, egyáltalán nem azzal foglalkozik, amit a neve sejtet.

A médiaóráról írt írásom itt olvasható.
 
Bár a tanultakat különböző, a médiához szorosan kapcsolódó témákon keresztül adagolják a tanulók agyába – dokumentum- és játékfilmek, képek, reklámok és egyebek -, valójában egyáltalán nem erre koncentrál. Ha az ember egy kicsit is odafigyel, hamar nyilvánvalóvá válik: csupán a modern életben való túlélés oktatása a cél, és ez nem csak önvédelmi technikákat foglal magába. Megtanítják – képek és filmek útján -, hogyan elemezzük embertársaink testbeszédét, mozdulatait, arckifejezését, és milyen következtetéseket vonjunk le belőlük. Tudjuk, mikor próbálják hazugságaikat elpalástolni, mikor idegesek, és mikor nem biztosak az igazukban, mikor nyugodtak, és mikor feszülnek pattanásig az idegeik.
 
A testbeszéd alkalmazása és olvasása egyértelműen olyasmi, ami fajunkban, és a világ minden más fajának génjeiben alapvetően kódolva van. Ugyanakkor kultúránk több ezer éves pályafutása során mindezt alattomosan összekeverte, és a megértés, illetve sokkal inkább az odafigyelés képességétől rendesen megfosztott minket. Na erre szoktat és oktat vissza a média. Csak sajnos nem a legjobb úton. Tanárunk szavaiból gyakran kivehető, nem feltétlenül azért tanulunk ilyesmit, hogy ha majd a „gyilkos gonosz hazaáruló multicégek majd ki akarnak semmizni, csak alacsonyabb hatékonysággal tehessék majd”, sokkal inkább, hogy hogyan tegyük tönkre valakinek az életét mindazon apró jelek segítségével, melyeket ő maga ad nekünk. További fontos probléma, hogy amikor tudatosan kezdjük figyelni és alkalmazni ismereteinket a testbeszédről/metakommunikációról, az egész gépiessé, műanyaggá válik.
 
Az egész úgy fejlődött ki, hogy csak a tudatalatti generálja és olvassa ezeket, adott hatékonysággal, nem pedig úgy, hogy mindenki mindent tudhasson mindenkiről. Az emberi kapcsolatokat egy perc alatt felborítja, ha megpróbáljuk gyerekkorunk óta berögzülten használt testbeszédünket bizonyos helyzetekben máshogy alkalmazni, mások hasonló, de eltérő szokásait értelmezni és a levont következtetéseket tényként kezelni, persze félreértve, és hatalmas, továbbra is teljesen félreértelmezett konfliktusokat létrehozni.
 
Természetesen aki az egészet tapasztalatok és rengeteg tudás felvétele után alkalmazza, tudatában annak, mit csinál, annak kevesebb gondja akad majd belőle, és a környezete sem biztos, hogy komoly kárt szenved. Viszont amikor fiatal félfelnőttek tömege kezdi el rosszul alkalmazni mindezt önmagukkal és egyéb, ilyen tanításban nem részesülő emberekkel szemben, akkor az egész kizárólag a káoszt táplálja. Cél ez? Nem. Remélhetőleg.
0 Tovább

Óráról órára – 11.: Média

Egy olyan téma, ami mindig is érdekelt, egy olyan tanárral, aki komolyan vesz (mindenkit?) és az órai kereteket nézve rendkívül közvetlen. A gyönyörű, színpompás falon azért van egy-két rejtett repedés.

A média(ismeret), mint tantárgy, tizenegyedikben kerül be a mindennapjainkba, kis jelentőséggel: heti két óra, könnyedebb témák. Csak koncentráljunk a nyelvtanulásra, ez amolyan kis apróság, tudjuk már, mi is ez a tantárgy, amit választhatunk majd jövőre.
Namármost, eddig volt nyolc vagy tíz óránk, ezért valószínűleg lesz még iromány a tantárgyról – az „alapokról” azonban, azt hiszem, már tudok beszélni.
Rendkívül nagyra értékelem a közvetlen tanárokat, s O. rendkívül az. Az első órán csillogó szemekkel vágott a saját szavába és elmesélte, mit hallott a reggeli készülődés közben az aktuális hülyeműsorban. Rendkívül jó hangulatot teremt ezzel. Ehhez még hozzávehetjük, hogy láthatóan ért ahhoz, amit tanít és rendkívül érdekli is a téma, s feltehetnénk a költői kérdést: mi kell még?
S most kell rendkívül finoman és érzékletesen fogalmaznom, hogy érthető legyen, miről beszélek… mondjuk úgy, hogy… bár gond nélkül elszakadhatunk az eredeti témától, s felhozhatunk egy újat (nyilvánvalóan legalább laza konnekcióval a tantárgyhoz), de eltérni az adott témától nem lehet. Nem tudom, ez így érthető-e, igyekszem majd megvilágítani néhány példával. Ha a fenti eset megtörténik, akkor azt néha talán feleslegesen durván is fojtja el O., elrontva a laza atmoszférát és a kellemes hangulatot. Számomra ez teljességgel ellentétes azzal, amit és ahogyan egyébként képvisel, kommunikál.
Mindemellett itt is kicsit ”egyigazságos rendszer” van, mint az irodalomórákon. Itt egy kicsit megalapozottabb ez, lévén reálabb tantárgy. Mégis, néha már-már diktatórikus az egész. Feleslegesnek érzem a húszperces vitákat egy apróságról – pláne, hogy csak hallgatom, ahogy egy számomra egyértelmű igazságot próbál O. kényszeresen letuszkolni valakinek a torkán. Hadd legyen csak magánvéleménye, nem?
Én személy szerint szeretem a médiaórákat és rendkívül pozitívan állok O.-hoz, vannak mások más csoportokban, akik szerint nem olyan remekek az órák. Kontrasztnak összeszedtem két anekdotát, az egyiket úgy mesélték el nekem, a másikat személyesen tapasztaltam. Én O. tíz megmozdulásából kilenccel meg vagyok elégedve, s hogy én látom az átlag leképeződését vagy az anekdota mesélője, nem tudom egyelőre.
Először a sajátom: egyik csoporttársam amolyan technikai tótumfaktum és aránylag tájékozott. Amikor aktuális érdekességét/különlegességét megemlítette, nem kapott pozitív reakciót, sőt enyhén le lett dorongolva verbálisan (elvégre, khm, eltért a témától). Ezek után enyhe sértettséggel bebábozódott az óra hátralévő részére. Óra után O. odajön hozzám, s megkérdezi, mindig ilyen-e a csoporttársam, s röviden elmondom neki ugyanezt. Ezek után O. megkeresi az illető patrónusát, megtárgyalandó ezt az egészet. Az ilyet érzem túlzásnak, overkillnek. De mondom, hamarosan kiderül, merre mennek majd az órák.
Íme egy évfolyamtársam anekdotája:
[Egy 1940-ben játszódó spanyol rövidfilm megnézése után] O. megkérdezi: és most milyen helyzetben van ez az ország? Erre mondtam, hogy "hát ilyenkorra azthiszem már vége volt a háborúnak, igen 39-ben vége volt". Erre megkérdezi gyorsan "Igen, úgy gondolod akkor már vége volt a háborúnak?" Erre mondtam, hogy k*****a nem a 2. világháborúra gondoltam hanem a polgárháborúra. Erre ő "Polgárháború??? :-O" Erre mondtam, hogy "Nem magyar hanem spanyol" Bazzeg! Nem is az, hogy tájékozatlan volt, hanem az, hogy ez az ember TÉNYLEG ENNYIRE HÜLYÉNEK NÉZETT? Már majdnem kiröhögött, mintha én mondtam volna hülyeséget, 1 másodpercel később válaszolok, akkor mostmár soha nem mosnám le magamról, hogy én voltam aki azthitte, hogy 40-ben vége volt a 2. VH-nak! Ez nem vicces. Közben meg ő volt hülye. De legalább tanult valamit média órán.”
Reméljük a legjobbakat a továbbiakra. Egyelőre csak ennyit tudok mondani.
(a jelek szerint azonban képes belátni és korrigálni a hibáit, ez mindenképpen remek - a szerk.)

 

ui.: Kedves L., hétvégén érkezik a poszt a németről. Kezdődhet a körömrágás ;-)

0 Tovább

Óráról órára – 11.: Média

Egy olyan téma, ami mindig is érdekelt, egy olyan tanárral, aki komolyan vesz (mindenkit?) és az órai kereteket nézve rendkívül közvetlen. A gyönyörű, színpompás falon azért van egy-két rejtett repedés.

A média(ismeret), mint tantárgy, tizenegyedikben kerül be a mindennapjainkba, kis jelentőséggel: heti két óra, könnyedebb témák. Csak koncentráljunk a nyelvtanulásra, ez amolyan kis apróság, tudjuk már, mi is ez a tantárgy, amit választhatunk majd jövőre.
Namármost, eddig volt nyolc vagy tíz óránk, ezért valószínűleg lesz még iromány a tantárgyról – az „alapokról” azonban, azt hiszem, már tudok beszélni.
 
Rendkívül nagyra értékelem a közvetlen tanárokat, s O. rendkívül az. Az első órán csillogó szemekkel vágott a saját szavába és elmesélte, mit hallott a reggeli készülődés közben az aktuális hülyeműsorban. Rendkívül jó hangulatot teremt ezzel. Ehhez még hozzávehetjük, hogy láthatóan ért ahhoz, amit tanít és rendkívül érdekli is a téma, s feltehetnénk a költői kérdést: mi kell még?
 
S most kell rendkívül finoman és érzékletesen fogalmaznom, hogy érthető legyen, miről beszélek… mondjuk úgy, hogy… bár gond nélkül elszakadhatunk az eredeti témától, s felhozhatunk egy újat (nyilvánvalóan legalább laza konnekcióval a tantárgyhoz), de eltérni az adott témától nem lehet. Nem tudom, ez így érthető-e, igyekszem majd megvilágítani néhány példával. Ha a fenti eset megtörténik, akkor azt néha talán feleslegesen durván is fojtja el O., elrontva a laza atmoszférát és a kellemes hangulatot. Számomra ez teljességgel ellentétes azzal, amit és ahogyan egyébként képvisel, kommunikál.
Mindemellett itt is kicsit ”egyigazságos rendszer” van, mint az irodalomórákon. Itt egy kicsit megalapozottabb ez, lévén reálabb tantárgy. Mégis, néha már-már diktatórikus az egész. Feleslegesnek érzem a húszperces vitákat egy apróságról – pláne, hogy csak hallgatom, ahogy egy számomra egyértelmű igazságot próbál O. kényszeresen letuszkolni valakinek a torkán. Hadd legyen csak magánvéleménye, nem?
 
Én személy szerint szeretem a médiaórákat és rendkívül pozitívan állok O.-hoz, vannak mások más csoportokban, akik szerint nem olyan remekek az órák. Kontrasztnak összeszedtem két anekdotát, az egyiket úgy mesélték el nekem, a másikat személyesen tapasztaltam. Én O. tíz megmozdulásából kilenccel meg vagyok elégedve, s hogy én látom az átlag leképeződését vagy az anekdota mesélője, nem tudom egyelőre.
 
Először a sajátom: egyik csoporttársam amolyan technikai tótumfaktum és aránylag tájékozott. Amikor aktuális érdekességét/különlegességét megemlítette, nem kapott pozitív reakciót, sőt enyhén le lett dorongolva verbálisan (elvégre, khm, eltért a témától). Ezek után enyhe sértettséggel bebábozódott az óra hátralévő részére. Óra után O. odajön hozzám, s megkérdezi, mindig ilyen-e a csoporttársam, s röviden elmondom neki ugyanezt. Ezek után O. megkeresi az illető patrónusát, megtárgyalandó ezt az egészet. Az ilyet érzem túlzásnak, overkillnek. De mondom, hamarosan kiderül, merre mennek majd az órák.
 
Íme egy évfolyamtársam anekdotája:
[Egy 1940-ben játszódó spanyol rövidfilm megnézése után] O. megkérdezi: és most milyen helyzetben van ez az ország? Erre mondtam, hogy "hát ilyenkorra azthiszem már vége volt a háborúnak, igen 39-ben vége volt". Erre megkérdezi gyorsan "Igen, úgy gondolod akkor már vége volt a háborúnak?" Erre mondtam, hogy k*****a nem a 2. világháborúra gondoltam hanem a polgárháborúra. Erre ő "Polgárháború??? :-O" Erre mondtam, hogy "Nem magyar hanem spanyol" Bazzeg! Nem is az, hogy tájékozatlan volt, hanem az, hogy ez az ember TÉNYLEG ENNYIRE HÜLYÉNEK NÉZETT? Már majdnem kiröhögött, mintha én mondtam volna hülyeséget, 1 másodpercel később válaszolok, akkor mostmár soha nem mosnám le magamról, hogy én voltam aki azthitte, hogy 40-ben vége volt a 2. VH-nak! Ez nem vicces. Közben meg ő volt hülye. De legalább tanult valamit média órán.”
 
Reméljük a legjobbakat a továbbiakra. Egyelőre csak ennyit tudok mondani.
 
(a jelek szerint azonban képes belátni és korrigálni a hibáit, ez mindenképpen remek - a szerk.)
 

 

ui.: Kedves L., hétvégén érkezik a poszt a németről. Kezdődhet a körömrágás ;-)

0 Tovább

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek