Apám Kurva Gazdag

Akinek van ideje, energiája, türelme és módja, olvassa el egyszer a Miért jó egy alternatív iskola? c. könyvet (már ajánlottam egyszer és a puskázás kapcsán is említettem a most boncolgatandó statisztikákat). 2006-os, ezért a statisztikák és egyebek ma már talán nem teljesen pontosak – mindenesetre az Iskolaprózával párban szerintem megadja azt a képet az iskoláról, ami elvben működik és jól működik. Sajnos egyiket sem mostanában írták (és mindkettőből csupán részleteket olvastam eddig). Mindenesetre érdekes betekintés.

 

Az előbbiben van egy statisztika, készítettek egy kérdőívet a tanárok között, hogyan ítélik meg a különböző „túlélési technikákat” (puskázás, másolás, „nemfigyelés”, ilyenek). Találtam pár rendkívül furcsa dolgot bennük.

 

Következzenek a szerintem furcsa vagy legalábbis figyelemre érdemes dolgok.

 

Első: 1-5 skálán (ahol 1 = elfogadhatatlannak találja a tanár az adott túlélési technikát) az elfogadottság összátlaga 1,68 (nem e hét elem alapján, a könyv külön jelzi) – ez lássuk be, meglepően alacsony. Egyrészt egy liberális/személyiségközpontú/szabad/stb. iskola tanárairól az ember talán nagyobb lazaságot feltételezne (ne értsetek félre, örülök, hogy nincs), másrészt például a puskázást nézve nincs is szó ilyen szintű ellenérzésről.

 

Második: a legelfogadottabb a listán a „más munkáját adja be” megnyilvánulás, (kontrasztképp hamarosan látni fogjátok, mi a legkevésbé elfogadottabb), ötös skálán 2,3-mas értékkel (az 5 lenne a „teljesen elfogadom”). Ez szerintem csak azért fura, mert a maga módján ez inkább kimeríti a csalás/hazugság fogalmát, mint a…

 

Harmadik: …”nem készül órára”, ami mind közül a legkevésbé tolerált (1,03!!!). Namármost, szerintem ez egy fokkal gyakrabban fordul elő szándéktalanul, mint például a puskázás, a másolás vagy hasonlók. Ráadásul nem is jelenti azt, hogy a diák valamit megakasztana vagy akadályozna vele: „egyszerűen” fogalma sincs arról, mi történik, vagy legalábbis az aznapi anyagrészt nem tudja – s ez, lássuk be, igen gyakran előfordul egy iskolában. Ha ezt ilyen szinten elfogadhatatlannak tartják a tanárok, én azt gondolnám, következnének a retorziók és büntetések, nem azért, mert ez egy normális iskolában így menne, hanem mert ez lenne a természetes reakció egy ténylegesen kártékony és a jelek szerint ennyire elítélt túlélési technikára. Azért is lepett meg nagyon ez a rendkívül alacsony érték, mert nem látom, hogy ennyire elítélnék a tanárok, ha valaki nem készülne.

 

Négy: Komolyan rosszabb a késés, mintha valaki egész nap nincs benn? Az adott óra szempontjából esetleg, de egyébként…

 

Öt: Mi számít rendbontó titkos akciónak? Ezt a könyv sem fejtette ki részletesen, azt a részt szándékosan többször is átolvastam. Hógolyózás a folyosón? A konyhán keresztül a CBA elé szökés? A suliról való szubjektív kritikablog írása? Bombariadó/a tűzjelző bazerálása? A kifejezés számomra nagyon erősnek hangzik, de a jelek szerint ennek ellenére elfogadhatóbb, mint a puskázás. Ezt nem cinikus megjegyzésnek szánom, csupán értetlenkedem.

 

Hat: Hogy lehet (relatíve) sokkal elfogadottabb a más munkájának beadása a másolásnál?

 

---

 

Visszanézve olyan furák ezek az eredmények, hogy, nem hülyéskedem, négyszer megnéztem, nem fordítottam-e meg a skálát. Még jó, hogy fordítva még nagyobb baromság lenne - meg háromszor háromféleképp leírtam magamnak: 5 - legelfogadhatóbb, 1 - semmiképp sem.

Szeretném előrebocsátani: soha a büdös életben nem puskáztam. Ezt nem azért jegyzem meg, hogy mennyire húdehúde vagyok, ráadásul nem is lenne igaz, mert termtudból nemegyszer voltam (az AKG-ban) hármas. Csupán azért érzem fontosnak ezzel az információval kezdeni, hogy mindenki számára világos legyen: nem vagyok tisztában a puskázás módszertanával, a rendelkezésre álló technikák nagy részével, sem a lélektanával, pláne nem a közvetett okaival. Újra egy olyan kérdésről esik szó, amit szinte csak külsősként látok – és természetesen nem a gyerekekről van szó, nem tisztem és nem célom az ő cselekedeteiket véleményezni. Amit én, mint nem puskázó diák látok és véleményezek, az a tanárok helyzetkezelése – és néha eszembe jut: basszus, ennyi erővel én is puskázhatnék!

Ettől a (hosszabb szünet után készülő) bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.

Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.

Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.

Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.

A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik az a T., akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani, de ő volt az, aki a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat” – itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy H. egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet? S a másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.

Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.

Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.

A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.

Szeretném előrebocsátani: soha a büdös életben nem puskáztam. Ezt nem azért jegyzem meg, hogy mennyire húdehúde vagyok, ráadásul nem is lenne igaz, mert termtudból nemegyszer voltam (az AKG-ban) hármas. Csupán azért érzem fontosnak ezzel az információval kezdeni, hogy mindenki számára világos legyen: nem vagyok tisztában a puskázás módszertanával, a rendelkezésre álló technikák nagy részével, sem a lélektanával, pláne nem a közvetett okaival. Újra egy olyan kérdésről esik szó, amit szinte csak külsősként látok – és természetesen nem a gyerekekről van szó, nem tisztem és nem célom az ő cselekedeteiket véleményezni. Amit én, mint nem puskázó diák látok és véleményezek, az a tanárok helyzetkezelése – és néha eszembe jut: basszus, ennyi erővel én is puskázhatnék!

 

Ettől a (hosszabb szünet után készülő) bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.

 

Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.

 

Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.

Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.

 

A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik az a T., akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani, de ő volt az, aki a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat” – itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy H. egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet? S a másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.

 

Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.

 

Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.

 

A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.

 

A média(ismeret), mint tantárgy, tizenegyedikben kerül be a mindennapjainkba, kis jelentőséggel: heti két óra, könnyedebb témák. Csak koncentráljunk a nyelvtanulásra, ez amolyan kis apróság, tudjuk már, mi is ez a tantárgy, amit választhatunk majd jövőre.

Namármost, eddig volt nyolc vagy tíz óránk, ezért valószínűleg lesz még iromány a tantárgyról – az „alapokról” azonban, azt hiszem, már tudok beszélni.

Rendkívül nagyra értékelem a közvetlen tanárokat, s O. rendkívül az. Az első órán csillogó szemekkel vágott a saját szavába és elmesélte, mit hallott a reggeli készülődés közben az aktuális hülyeműsorban. Rendkívül jó hangulatot teremt ezzel. Ehhez még hozzávehetjük, hogy láthatóan ért ahhoz, amit tanít és rendkívül érdekli is a téma, s feltehetnénk a költői kérdést: mi kell még?

S most kell rendkívül finoman és érzékletesen fogalmaznom, hogy érthető legyen, miről beszélek… mondjuk úgy, hogy… bár gond nélkül elszakadhatunk az eredeti témától, s felhozhatunk egy újat (nyilvánvalóan legalább laza konnekcióval a tantárgyhoz), de eltérni az adott témától nem lehet. Nem tudom, ez így érthető-e, igyekszem majd megvilágítani néhány példával. Ha a fenti eset megtörténik, akkor azt néha talán feleslegesen durván is fojtja el O., elrontva a laza atmoszférát és a kellemes hangulatot. Számomra ez teljességgel ellentétes azzal, amit és ahogyan egyébként képvisel, kommunikál.

Mindemellett itt is kicsit ”egyigazságos rendszer” van, mint az irodalomórákon. Itt egy kicsit megalapozottabb ez, lévén reálabb tantárgy. Mégis, néha már-már diktatórikus az egész. Feleslegesnek érzem a húszperces vitákat egy apróságról – pláne, hogy csak hallgatom, ahogy egy számomra egyértelmű igazságot próbál O. kényszeresen letuszkolni valakinek a torkán. Hadd legyen csak magánvéleménye, nem?

Én személy szerint szeretem a médiaórákat és rendkívül pozitívan állok O.-hoz, vannak mások más csoportokban, akik szerint nem olyan remekek az órák. Kontrasztnak összeszedtem két anekdotát, az egyiket úgy mesélték el nekem, a másikat személyesen tapasztaltam. Én O. tíz megmozdulásából kilenccel meg vagyok elégedve, s hogy én látom az átlag leképeződését vagy az anekdota mesélője, nem tudom egyelőre.

Először a sajátom: egyik csoporttársam amolyan technikai tótumfaktum és aránylag tájékozott. Amikor aktuális érdekességét/különlegességét megemlítette, nem kapott pozitív reakciót, sőt enyhén le lett dorongolva verbálisan (elvégre, khm, eltért a témától). Ezek után enyhe sértettséggel bebábozódott az óra hátralévő részére. Óra után O. odajön hozzám, s megkérdezi, mindig ilyen-e a csoporttársam, s röviden elmondom neki ugyanezt. Ezek után O. megkeresi az illető patrónusát, megtárgyalandó ezt az egészet. Az ilyet érzem túlzásnak, overkillnek. De mondom, hamarosan kiderül, merre mennek majd az órák.

Íme egy évfolyamtársam anekdotája:

„[Egy 1940-ben játszódó spanyol rövidfilm megnézése után] O. megkérdezi: és most milyen helyzetben van ez az ország? Erre mondtam, hogy "hát ilyenkorra azthiszem már vége volt a háborúnak, igen 39-ben vége volt". Erre megkérdezi gyorsan "Igen, úgy gondolod akkor már vége volt a háborúnak?" Erre mondtam, hogy k*****a nem a 2. világháborúra gondoltam hanem a polgárháborúra. Erre ő "Polgárháború??? :-O" Erre mondtam, hogy "Nem magyar hanem spanyol" Bazzeg! Nem is az, hogy tájékozatlan volt, hanem az, hogy ez az ember TÉNYLEG ENNYIRE HÜLYÉNEK NÉZETT? Már majdnem kiröhögött, mintha én mondtam volna hülyeséget, 1 másodpercel később válaszolok, akkor mostmár soha nem mosnám le magamról, hogy én voltam aki azthitte, hogy 40-ben vége volt a 2. VH-nak! Ez nem vicces. Közben meg ő volt hülye. De legalább tanult valamit média órán.”

Reméljük a legjobbakat a továbbiakra. Egyelőre csak ennyit tudok mondani.