Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Kreatív Napok II. – Kreatívatlan Napok

Az első Kreatív Napokról pozitívan írtam („egészségesen magas szinten volt a hülyeség az előadásokon, én mindenképp jól szórakoztam”), kiemelve, hogy izgatottan várom, mi lesz a következőn. Hogy mit kaptunk? 5x~200 oldalas szövegek robotikus írását négy napon keresztül.

Talán az volt az első Kreatív Napok legnagyobb erénye, hogy tényleg kreatív dolgokat kellett csinálnunk: kis előadásokat, ilyeneket. Volt ötletelés, ilyenek: volt, amiket vegyes csoportokban, itt szerintem jól működött. A mostani Kreatív Napok azonban, ebben szerintem megegyezhetünk, a kreativitás csíráit sem tartalmazták.
Most minden csoport a saját nyelvében, általában egyszemélyes munkában (nálunk legalábbis így volt) írt 4 darab 200-250 és egy darab 150-200 szavas szöveget Magyarország, Budapest, AKG, (német)csoport, én témákban (nem, nem mindenki rólam írt, bár érdekes kísérlet lett volna) – ezeket a kedves cserediákok kapják majd meg. Hogy hol a baki ebben az egészben szervezési szempontból – azt leszámítva, hogy kreatívnak nehezen nevezhető a feladat és nem szakít el a „hétköznapi” némettanulástól? Ott, hogy az emberi feladatmegoldási sebesség olyan, mint a légnemű anyagok: kitölti a rendelkezésre álló teret. Ha öt napot kapsz valamire, nagy valószínűséggel négy nap és huszonkét óra, illetve öt nap és két óra közt várható a befejezés. Ezt a feladatot mi szótárakkal, állandó tanári felügyelettel és segítséggel, a táblára felírt fogalomtárral oldottuk meg.
Namármost, 18 németóránk van egy héten, a péntekieken filmet néztünk, így marad 15, amit ezzel töltöttünk. Az összidő tehát 4x85 (a reggeli duplaórák öt perccel rövidebbek, mint az órák külön lennének) + 7x45 = 340+245=585 perc. 585 perc ~1000 szóra, ami azt jelenti, hogy ha a tanári segítséget nem nézzük, percenként két szó írásával abszolválható a feladat. Ha azt vesszük, hogy a tanári segítség (fogalomösszegyűjtés, -felírás stb.) elveszi az órák felét, ami egy brutális túlzás, akkor percenként négy szó elegendő, arról már nem is beszélve, mennyit segítenek ezek a fogalmak. Ha akartuk volna, ezt egy vagy két nap alatt összedobhattuk volna, tényleg, nem ennyire nagy dolog, hogy négy napot igényelne. Olyan gyerekekről beszélünk, akik nem is rosszul abszolválták az A2-es vizsgát, ráadásul szótárral és segítőkész tanárokkal vannak felszerelkezve. Ez nem egy négynapos feladat.
Még ha igényelne is négy napot, legalább lenne kreatív! Jelen formájában azonban ez nem volt más, mint a heti egy 45 perces írásóránk felfújása Zeppelin-méretűre. Favágás a köbön, és tényleg, egész egyszerűen unalmas. Kreatívnak nevezni – pláne az első Kreatív Napok fényében – igencsak nagy ugrás a valóság talajától.
Pénteken filmet néztünk németül. Ha más nem, ez tényleg más, mint a hétköznapi órák. Tényleg limonádé volt, de ezúton is közölném: szerintem nem volt rossz. Speciel tőlem távol áll az a világ, de érdekes volt. Hmm… lehetett volna németfilmnézős Kreatív Napok, anno úgyis volt ilyen témahetünk olyan filmekkel, mint A hosszútávfutó magányossága. Néztünk mi már máskor is film(részlet)eket németórákon. Tudom, hogy már korábban is volt ilyen KN, látom, hogy máshová nem fér bele egy ilyen feladatsor, de még házi feladatnak is jobb lett volna ez, mint négy napnyi tömény, szünet nélküli unalmas és fárasztó szövegírás "kreatív" feladatként elnevezve.
Ja, és a múltkori héttel ellentétben (akkor témahetek voltak az egész iskolában) a többi óra teljesen normális volt. Bár ez a mi csoportunkban az angol esetén nem látszik meg (és a média sem nevezhető egy kőkemény, magolós reáltárgynak), a dologból így teljességgel hiányzott a különlegesség. Csak azt tudnám, hogyhogy nem érkeztek olyan visszajelzések a tanárok felé, hogy megvariálják ezt a rendszert – azt tudom, hogy a körülöttem lévők halálra unták magukat.
A harmadik Kreatív Napok áprilisban lesz(nek), ha jól tudom, valamiféle projektet csinál mindenki. Ennél csak jobb lehet. Ennél csak kreatívabb lehet. A mostani Kreatív Napok csak Napok volt(ak).
0 Tovább

Kapu: Fél kettő, mint kötelező minimum?

Ha már kapu, nemrégiben újraolvastam az általam nemegyszer pozitív példaként idézett Hibrid AKG blog (ami egyelőre, sajnálatomra, minimum hibernált vagy elhalálozott) kapuval kapcsolatos írását. Az utolsó bekezdést hadd idézzem: Kutatásunk alapján, (sic!) tehát ki lehet jelenteni, hogy az AKG semmivel sem különösebb a kártyás beléptetőrendszerével és egyéni kijárási engedélyével, mint más intézmény. Más rendszer csak egyetlenegy (!) intézményben volt 10 évvel ezelőtt, így általánosságban tényleg a Közoktatási törvény erről rendelkező paragrafusának betartásáról van szó, semmint arról, hogy az illegális szerek, drogok, alkohol fogyasztása megnőtt volna a szabadidőben, és ezáltal a tanárok elvesztették a bizalmukat a diákok felé. Így nem kaptunk mi sem különös elbánásmódot – mindössze akkor, amikor még ki lehetett járni. A lehetőség viszont megmaradt – egyszer volt már különös elbánásmódunk, még visszatérhet.

Szeretném megosztani az olvasóközönséggel az ezzel kapcsolatos álláspontomat. Egyrészt jót kuncogtam azon, hogy a törvény betartatásáról van szó, maguk a tanárok magyarázzák a „gyanús elemek” jelenlétével a módosításokat – lásd az iskola beszámolójából vett részletem: „a vizsgálatok során kiderült, hogy az iskola környékén is megjelentek nem kívánatos külső kapcsolatok, emiatt kénytelenek voltunk napközben bezárni az iskolát.” Namármost, ez egy dolog. Fogadjuk el alapfeltevésként, hogy a beszámolóval összhangban gondolkodunk és csak azért nem lehet 13:30-ig elhagyni az iskolaépületet, mert „nem kívánatos külső kapcsolatok” jelentek meg. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon fontos kérdésem, amire eddig csak egy félmondatot szántam:
 
Mi történik 13 óra 31 perckor a nemkívánatos külső kapcsolatokkal?
 
Mind elmegy ebédelni a nagymamájához? Mind felszívódik az AKG kitáruló kapujának mennyei hangjára? Szerintem egyik sem: szerintem annyi történik csupán, hogy dél helyett mondjuk másfél-két órával később köttetnek meg azok a bizonyos üzletek. Szerintem ez nem csak nekem jutott eszembe, hanem a tanároknak is. Innentől kezdve viszont az a véleményem, hogy az iskola csupán a „kötelező minimumot” akarja teljesíteni az ügyben, aztán mossa kezeit. Nem tudom, így van-e, de az én szemszögemből úgy néz ki a dolog, hogy az iskola hozott egy még csak tüneti kezelésnek is alig nevezhető intézkedést, amikor kipattant egy botrány drogügyben (a mai napig is több vélemény kering arról, hogy a mi évfolyamunkon történt rendőrségi ügy vagy egy másik évfolyam állítólagos rendszeres és nagymennyiségű drogfogyasztása verte ki a közmondásos biztosítékot), és ennyivel elintézte a dolgot. Aki drogot fogyaszt, ezek után is fogyasztani fogja… de legalább nem az iskolában, nem az iskolával kapcsolatban. A szituációval járó mellékes következmények, mint a szinte állandóan füstszagú vécék és tesiöltözők, a maguk módján (legalábbis elméletben) megoldhatatlan problémák. Arról már ne is beszéljünk, milyen „alternatív” magyarázatokat hallottam már a kapuügyre – megbízható és kevésbé megbízható forrásokból egyaránt:
 
  • azért van, mert az iskolának nem tesz jót a CBA előtt dohányzó gyerekek látványa
  • azért van, mert a gyerekek elkésnek az ebédszünet utáni órákról
  • a rendőrségi vizsgálat miatt van, de csak pár napig lesz ott
 
…és az összes többi, ami nem jutott el hozzám. Megint értekezhetnék a tanári kommunikáció problémás mivoltáról, de máshol már nemegyszer megtettem ugyanezt, például itt is.
 
Teljesen jogosan kérdezhetitek, hogyan jön ide az idézett poszt? Nagyon egyszerű: az AKG-nak illene talán a leginkább tudnia (lévén megannyi kiváltság otthona), hogy egy privilégiumot elvételét nem lehet csak annyival elintézni, hogy „de hát ez egy privilégium volt”. Ha egy adott időpillanatig ez a kiváltság a rendelkezésünkre állt, és most meg elvették, valaminek változnia kellett. Én nem látom a nagy változást, illetve amit látok belőle, arra nem nyújt megoldást a jelenlegi rendszer: csupán felesleges frusztrációt szül, elméletek terjedését segíti elő, új problémákat szül, s ami a legfontosabb, nem oldja meg a problémát, aminek megoldására elméletileg létrejött, sőt, szemet huny fölötte, olyan egyértelmű módon, ami mindenki számára nyilvánvaló, aki két percig elgondolkodik rajta. A rendszer több szempontból sem volt ideális, a jelenlegi azonban nem oldotta meg az előző problémáit (illetve ha meg is oldott párat, azok a „feltételezett” okok között keresendők). A változtatásra adott „hivatalos” okok pedig, lássuk be, nem találtattak kielégítőnek azok szemében, akiket érint a változtatás. Természetesen nem azt mondom, hogy csak akkor hozzunk meg egy megszorító intézkedést, ha a megszorítottak egyetértenek vele: egész egyszerűen a rendelet nem fogja meghozni a kívánt változást.
 
Naivnak vagy álszentnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy komolyan azt higgye: fél kettő után már csak a kultúremberek járkálnak a CBA környékén. Régen még volt valamiféle közvita a (mai formájában szerintem funkcióját nézve hasznavehetetlen) Szubjektívben a drogtémáról, ma ez a helyzet már más egy kicsit. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy komolyan a problémát megoldó intézkedésként értékeli a vezetőség a kapuzárást, képtelenség. Nem akarok tanakodni, mi áll mögötte, fentebb már leírtam, milyen elképzelések keringenek, illetve azt is, én mit gondolok. Arról is érdemes lenne párbeszédet indítani, meddig tart az iskola felelőssége diákjaiért – erről már nálam, nálunk, nálatok, Önnél, Önöknél sokkal okosabb emberek indítottak és folyattak, illetve folytatnak vitákat. Az én véleményem szerint ez a szabályozás jelenleg nem más, mint a jogilag kötelező minimum – se több, se kevesebb.

 

0 Tovább

Heti apró (2011. január 10-14.)

Szeretném itt és most leszögezni, hogy ezt a Heti aprót technikai okokból most írom csak, szombat este. A témákat már előre összeszedtem, mindenesetre nyilvánvalóan más lesz, mint a múlt heti.

Tűzriadó; felemelt hangú, padlón ülő vagy flexibilis tanárok; AKG-szülinap és vizsga, valamint felsőoktatási törvény. Ismét itt a Heti apró.
 
Kezdjük a hétfővel, amiről túl sok mesélnivalóm nincs, ám ennek ellenére hosszasan fogok értekezni: tűzriadó volt, így az aktuális óra utolsó tíz perce „elszállt”. Mi csak a lépcsőházig jutottunk, amikor kiderült, hogy – bár nem az általában évente egyszer előforduló próbatűzriadó rituáléjáról volt szó – ismét csak egy már tapasztalt jelenségről volt szó: a konyhában történt ismét valami. A rend és béke nem sokkal később helyreállt, mindenki ment a maga órájára, én speciel a lyukasra. Igen ám, de azt mesélték nekem (ennek hitelességéből levon, hogy más meg ezzel viccelődött), hogy a tűzriadó miatt az iskolaépületet elhagyni tervező diákoktól kilépőkártyát kért a portás. Jó bloggerként és amúgy is kíváncsi gyerekként lementem a portára és megkérdeztem, mi is történt: lényeg a lényeg, a tanárok már leszóltak (feltehetőleg telefonon), hogy már nincs semmi probléma. Nem tudom a pontos történteket, nem kezdtem el tanárokat faggatni, a gyerekek sem feltétlen látják így a dolgokat („amikor páran ki akartak menni [az igazgató] mellettem ment el a lépcsőházban lefelé, láttam”), a telefonálást épp ezért (csak) feltételezni tudom. Amire ki akarok lyukadni, az a szokásos a kommunikációról. Nem tudom pontosan, mi történt lent a portán és le tudnám fogadni, hogy nem én vagyok az egyetlen. Természetesen lehet, hogy a tanárok nem hallottak az esetről. Mindenesetre ha mégis, jó lenne, ha a jelenleg amúgy is a „bezártság szobraként” operálni kényszerülő portások renoméját igyekeznénk megvédeni.
Ha már valaki megint megpróbált kimenni a kapun, megint írtam róla (hétfőtől olvasható) – és ideszúrnám, hogy volt már gyerek, aki könnyedén elhagyta az iskolaépületet másvalaki fényképes kilépőkártyájával.
 
Anno úgy fogalmaztam, hogy második némettanárunk óráinak majd pár hónap tanulás után nagyobb hasznát vesszük. Tartom ezt az állítást, de hozzátennék valamit: a teljes csoportnak tartott órái nem működnek. Néha egész egyszerűen csőd. Nem az ő felkészültségével vagy rátermettségével van baj, egész egyszerűen nincs nála az a „pszeudoporoszos” fegyelem, mint L.-nél. Vannak, akik szerint unalmasak ezek az órái – ezt a véleményt is tiszteletben tartom. Szerintem azonban visszaélünk a hozzáállásával – G., akin egyébként látszott, hogy nem az volt élete legjobb napja, megunta azt, hogy a zajban konkrétan a feladatot nem tudja elmondani. Mit csinált? Felemelt hangon elmondta a feladatot. Konkrétan átkiabált rajtunk. Erre képes volt valaki azt mondani utólag, hogy „mi a francért üvöltözött velünk”. Baszodalássan, ezzel (illetve vele) is vissza kell élni? Ez nem a megvont privilégium kategóriája! Ez a tanári tekintélyérvényesítés MINIMUMÁT sem éri el! Szedjük már össze magunkat egy kicsit! Komolyan mondom…
 
A médiacsoportok ugyanazt a (flexibilis) anyagot más sorrendben nézik, hogy a tanár ne unatkozzon. Ez tök jó, nem szürkül bele. Érdekelne, ez mikor és mennyire megoldható: egy történelemtanárnak például szerintem nem annyira adatik ez meg, pedig minden tanárnak jót tenne. A médián megnézett dokumentumfilmről majd a következő médiaóra után írok valamit, nem szeretném, ha bárkit befolyásolna, amiről írni tervezek. Egyelőre csak annyit, hogy nagyon kíváncsian várom a keddi médiaórát.
Szerdán szerveztük tovább az AKG-szülinapot. Sok kis csoportban sok kis elemet csináltunk: a „nagy cél”, a végén lévő „nagy dolog”, meg a többi… igyekszem általánosan fogalmazni. Ahogy az egésszel foglalkoztunk, eszembe jutott pár régi emlék és pár megjegyzés a közelmúltból. Amikor még első iskolámban csináltunk valami „Valamit”, azt kivétel nélkül mindig hosszú, hosszú készülődés előzte meg: a tanórákba beépített, hónapokon át zajló készülés. Rengetegféle előadásunk volt: A kis hercegtől kezdve A padláson át az Anyák napi mindenfélén át igazából nagyon sok mindent meg tudnék nevezni. Kisebb csoportok dolgoztak rajta nagy intenzitással, a dolog iránt érdeklődést-odaadást tanúsítva. Ez a fenti okokon kívül arra is visszavezethető volt, hogy a kis csoport mindig talált olyan produkciókat, amit mindenki szívesen csinált, egyik sem volt „hagyomány” vagy előre megszervezett valami. Hogy miben vonatkozik ez az AKG-szülinapra? Mint a múlt heti Heti apróban leírtam, egy kisebb „kreatív csoport” találta ki az egészet, nagyrészt azok, akik a karácsonyi programot szervezték – a többiek most fejezték be az akkor megkezdett film nézését (ha jól emlékszem, ezt nézték). Amikor a szerdai nyitáson az egyik filmnéző megjegyezte, hogy az általunk kitalált ötlet nem az igazi (és biztos voltak még, akik így gondolták), évfolyamvezetőnk nagyjából azt mondta, hogy „te is jöhettél volna a programkitalálók közé”. Tehát azok, akik még karácsonykor nem akartak programot szervezni és most be akarták fejezni az elkezdett filmet, sodródjanak az árral? Én része voltam a kreatív csapatnak, de ezen fintorogtam.
A dolog a kis csoportokra bontott évfolyamon lett érdekes, amikor az alapkoncepciót részletekkel próbálta feltölteni a kreatív folyamatban részt vett és az egészről először csak ott reggel halló, nem tökéletesen informált gyerekek vegyes salátája. Azt tudom, hogy nálunk (két, összeállt csoport) ez egyáltalán nem sikerült, remélem, máshol jobban ment. Én azt mondanám, hogy az AKG-szülinapot az szervezze, aki szívesen szervezi (vagy legalább azok szervezzék a „hagyomány” szerinti évfolyamról), a többieket nem kell belekeverni. Nem azt mondom, hogy a filmnézők mind szarnak az egészre, dehogy – de az ilyen programoknak (is) jót tenne, ha csak az foglalkozna velük, aki akarna is.
Még egy ok, amiért felemlegettem a régi iskolai programjaim: hónapokig próbáltunk intenzíven a programokra. Az AKG-ban erre sajnálatos módon ritkán van lehetőség. A Tavaszi Fesztivál angolcsoportos élményemet már itt leírtam – amilyen nagy dolgot találtunk ki most az AKG-szülinapra (február 1!), kár, hogy nagyon kevés rá az időnk.
 
Egy kis apróság angolról: az órák mindig is nagyon szabad hangulatúak és zseniálisak és érdekesek, általában asztalok nélkül körbeülünk a terem közepén a székekkel (hogy aztán az utánunk ott órát tartó csoportok ízes szavakkal küldjenek el minket mindenhová, mert óriási káoszt hagyunk magunk után). A csütörtöki órán valaki késett és „betagozódási folyamatának” meggyorsításának érdekében tanárunk odaadta neki a székét és a földre ült. Komolyan mondom, azon az órán a szokásosnál egy pöppet nagyobb volt az alapzaj. Mindig van alapzaj, természetesen – lévén beszélgetős órák – de ez az „egészségtelen” fajta volt.
 
Tizenhetedikén A2-es nyelvvizsga, továbbra is áll a vizsgaruhaviselet, mint olyan: ünneplőben írjuk meg a nyelvvizsgát. Egyre több embertől hallom, hogy ez baromság, ezt a továbbiakban sem szándékozom kommentálni, nekem igazán mindegy (a tanárok megfogalmazása szerint „pár órát ki kell tudni benne bírni”, a miértje mondjuk tényleg olyan, amilyen). A nyitáson történt bejelentés szerint most már tényleg nem fogják elfogadni a – most idézet következik – „szakadt farmer mellé felvett mellényt”. Bízom abban, hogy ez így lesz, mert ha nem, akkor van egy fogadásom rá: B1-nél páran már magasról fognak tojni az egész dress code-ra. Engem nem érdekel a vizsgaruha, egész egyszerűen precedensértékű lehet az, hogy „ha nem vagy ünneplőben, nem vizsgázhatsz”, aztán mégis vizsgázhatsz.
 
Pénteken egyébként nem sok minden történt, ha csak az nem, hogy ez volt az utolsó A2-vizsga nélküli iskolanap, meg elmaradt az irodalmi önképző.
 
0 Tovább

(Gyakran) (Ismételt) Kérdések / (Gy)(I)K

0 Tovább

(Gyakran) (Ismételt) Kérdések

A kérdésekre tegezve válaszolok, elnézést kérek azoktól, akiket ez zavar. Én már csak egy ilyen laza tinédzser pofa vagyok.

 
Milyen alapon kritizálod az AKG-t? Tudod te egyáltalán, milyen jó iskola ez?
Ez az egyik leggyakrabban előkerülő kérdés. Hadd kezdjem a második felével: igen, tudom. Azonban, mint talán tudod, egész életemben alternatív iskolákba jártam – nem tudok már hátast dobni attól, ha egy tanár közvetlen és nem veszek fel papírcsákót, ha együtt nevetünk valamin egy órán. Nem arról van szó, hogy nem értékelném ezeket, de egyrészt nem ezekről írok, másrészt pedig mindettől függetlenül meglehetnek a magam problémái azzal, ahogy az iskola működik, lehetnek elképzeléseim arról, mit és hogyan lehetne másképp csinálni. Érezhetem úgy, hogy az iskola önmagához, az elveihez és lehetőségeihez képest működhetne jobban. Szerintem kevés jobb dolgot tehet az ember egy intézménnyel annál, mint hogy rámutat a hibáira. Tisztában vagyok vele, hogy problémáim egy része szubjektív, sőt, nemlétező, de egy darts-metaforával élve a felvetéseim egy része el sem találja a táblát, de van, ami középre megy, és van olyan is, ami tripla húszas. Nyilvánvalóan én sem vagyok tökéletes és mindentudó, ettől még azonban érdemes ezt csinálni. Nem könyvben adtam ki és nem dossziéban adtam oda a tanároknak: nyílt vitára bocsátom elképzeléseimet. Az AKG jó (nem véletlen az a blog alcíme, ami), de természetesen nem tökéletes. Ezzel sincsen semmi baj. Megtárgyalni véleményünket azonban érdemes, sőt.
Még egy idevágó idézet: "A person who hates his country doesn't have an agenda for his country. A person who hates his country just wants to see his country destroyed. Not improved: destroyed." (innen)
 
Miért nem írod le a pozitívumokat?
Nagyon sok mindent alapvetőnek tekintek eddigi tanulmányaim után, valamint nem célom az iskoláról egy objektív belső beszámolót készíteni. Igazából alkalma
s sem lennék rá, ennek két oka van: nagyon sok mindent veszek természetesnek és ebből adódóan nem tudnék őszintén és hitelesen pozitívan írni az adott témáról. Ez nem jelenti azt, hogy néha ne írnék pozitív hangvételű írásokat, jelenleg azonban ez elsősorban egy problémafelvető blog, ami nem írja le az iskola működésének egészét, természetesen nem is tehetné. Nem célom és talán képes sem lennék rá – de örömmel veszem, ha más megteszi. Azt már meg sem említem, hogy lévén egyetlen diák, aki nincs ott mindenhol, nem is tudnék objektíven értékelni. Azok, akik amiatt aggódnak, hogy rossz képet festek az iskoláról, azzal segíthetik a legtöbbet, ha írnak a pozitívumokról (nem mintha már nem lenne tele velük az internet), én mindenesetre örömmel veszek mindennemű vendégírást, amíg megfelel annak az egy vagy két irányvonalnak, amiket itt említek meg.
 
Hogy merészeled pocskondiázni a tanáraidat?
Mielőtt bármit is írnék, megkérnélek, hogy emlékezz vissza öt/tíz/akármennyi évvel ezelőtti tanulmányaidra, egy akármilyen órára. Van rá egy fogadásom, hogy arra emlékszel, hogy tanított a tanár, milyen órákat tartott, milyen volt vele a kapcsolatod – nem feltétlen a tankönyvre, a dolgozatokra. A tanár elsődleges, a létező legfontosabb eleme a tanításnak, talán veled is megtörtént, hogy az egyik tanárnál utáltál egy tantárgyat, egy másiknál meg szeretted – és ez talán az eredményeiden is meglátszott.
Azzal is érvelhetnék természetesen, hogy azért fizetek az iskolának (közvetve a tanároknak), hogy megfelelő oktatást nyújtsanak nekem, s ha ezzel elégedetlen vagyok, 1) elmehetek, 2) szívhatom a fogamat, 3) felvethetem a problémáimat a köznek. Ez nyilvánvalóan egy kőkemény közgazdasági valóság, ami az AKG-ban – a „K” ellenére sem – jelenik meg, ennél nyilvánvalóan sokkal jobb a hangulat és az emberi viszonyrendszer. Ettől azonban létezik, remélem azonban, nincs szükség arra, hogy ezt vegyem elő, ha meg kell magyaráznom az idevágó bejegyzéseim.
Egyébként nem pocskondiázom a tanárokat, emberi minőségüket igyekszem sosem érinteni, még csak tanári képességeiket is csak ritka esetekben kritizálom – elvégre nem vagyok ott az összes óráikon, nem rendelkezem statisztikákkal. Amikről írok, azok a nekem tartott órák és az ezzel kapcsolatos gondolataim, véleményeim. Amit a leggyakrabban előveszek, azok az órák és az óratartás menete. Nem véletlenül „Óráról órára” a sorozat neve és nem „Tanárról tanárra”. Természetesen elkerülhetetlen, hogy a tanárról is írjak, és a kezdetektől azt hittem, tapasztalt pedagógusaink tudják kezelni a szubjektív kritikát. Arról már ne is beszéljünk, hogy a posztokban a már fent is említett okokból csak ritkán írok pozitívumokat, azt hittem, ezt is el tudják helyezni. Tessék, szerintem ez és ez nem működik jól. Vannak pozitív posztok is, azok is megkapták a maguk olvasottságát (informatikaposzt, Origo-főoldal). Mindenesetre ha csak egy ember (felnőtt vagy gyerek) elgondolkodik valamin, amit írtam, már elégedett vagyok.
 
Miért választottál egy ilyen felháborító címet a blogodnak?
Ó, a kedvenc témáim egyike: a cím. A cím rossz képet fest az iskoláról (átfogalmazva: szarunk az apád pénzügyeire (ez – nagyon remélem, hogy csak viccből – már elhangzott egy tanártól is, természetesen civilizált formában)). A címet még a blog eredeti koncepciójakor adtam - nahát, akkor adtam címet, amikor elkezdtem –, ami pedig az volt, hogy az iskoláról alkotott jó és rossz tévképzeteket egy belsős véleményével ellensúlyozzam, módosítsam, akár cáfoljam. Nem én nevezem így az iskolát: azok, akik szerint "a következő generáció köcsög libsijeinek kinevelőhelye". Természetesen azóta nem kevés víz folyt le a Dunán. A címmel kapcsolatos felvetést egyébként ugyanazokkal az érvekkel cáfolom, mint azt, hogy Nem fogod fel, hogy a blogod rossz képet fest az iskoláról?
 
Nem fogod fel, hogy a blogod rossz képet fest az iskoláról?
Erről is elég sokszor értekeztem már. Először is, arányaiban azért annyira nem lehet sok a külsős olvasóm. A külsős olvasók egy része nem is érdekelt az iskolában (ergo nagy valószínűséggel nem is lesz rendszeres olvasóm). Az iskolában valamilyen módon érdekelt külsős olvasóim nagy része már rendelkezik valamiféle állásponttal az iskoláról, vagy pozitívval, vagy negatívval (ugyanez igaz a címre és a benne foglalt állítás igazságtartalmára is). A maradék – tehát (nagy levegő) azok a külsős olvasók, akik érdekeltek az iskolában valamilyen formában, DE még nem rendelkeznek kialakult véleménnyel az iskola működéséről – nagy valószínűséggel 1) nem csak a blogom alapján fogja véleményezni az iskolát, és az interneten található vélemények és írások szinte mindegyike pozitív 2) vagy éppenséggel a blogom miatt lesz jó véleménye az iskoláról (egy példa – további fejtegetésem a témáról itt). A fenti felvetés nagyjából olyan, mint a Tilos Rádió és az Ice-T dala által „fenyegetett” összesen 2-3 kamasz esete.
 
Ha ennyire szarnak találod az iskolát, miért jársz ide?
Nem találom az iskolát, sőt, napjaink oktatási rendszereiben – több személyiségközpontú iskolát megjárt emberként – a „legkisebb rossz”-ként aposztrofálom. Ettől azonban lehetnek problémáim, amiket fel is vetek.
 
Kiknek szánod a blogot?
Eleinte, ne feledjük, a pozitív és negatív tévhitek – a magam módján való – eloszlatását akartam előtérben tartani, erről több okból is elég hamar letettem – mindenesetre ez főleg az AKG-n kívülre szólt. Annak ellenére, hogy feladtam ezt a koncepciót, a „magyarázó” posztokat fenn hagytam, hogy magyarázattal szolgálhasson szükség esetén az olvasóknak. Jelenleg a blogot (pláne a koncepcióváltás fényében) elsősorban az AKG közösségének szánom, de nem érzem bajnak, ha külsősök és jövőbeli belsősök olvassák a blogot. Ha másért nem, azért, hogy felpörgesse a társalgást – ami, ne aggódj, létezik, még ha nem is elsősorban a blog felületén.
 
Mi a célod a bloggal?
Sok volt már. A kezdetekkor AKG-s tévhitblog volt, aztán durva kritikáim gyűjteménye, aztán egy elhalt kísérlet a pro és kontra megjelenítésére, hogy aztán (jelenleg) valami közösségit próbáljak fabrikálni belőle.
 
Mi a jelenlegi célod a bloggal?
Most egy nyílt problémafelvető fórumot szeretnék faragni a blogból – nyilvánvalóan nem lesz könnyű feladat. Én mindenesetre továbbra is felvetem a saját problémáimat és azokat, amik már kimerítik a secret de Polichinelle kategóriáját. Nagy örömmel veszem a pozitív és negatív hangvételű vendégírásokat.
 
Miért kezdted el írni a blogot?
Azt érdemes tudni, hogy már nyolcadikban is írogattam ilyen kis szösszeneteket, akkoriban azonban inkább csak magamnak. Szerintem már nincsenek meg. Ezt csak azért mesélem el, hogy lásd: nem most kezdtem el problémákat „felhalmozni”. Igen, volt egy egészen konkrét momentum, ami miatt ott helyben megnyitottam a böngészőt és a blog.hu felé vettem az irányt, hogy létrehozzam ezt a blogot, azon az ibolyaillatú júniusi éjjelen, egy nappal az évzáró előtt. Hogy mi volt az, egyszer majd megírom – mint oly sok más egyebet –, egyelőre azonban nem szeretném.
 
Melyik posztod/posztjaid találod a legjobb(ak)nak/legfontosabb(ak)nak?
A legszínvonalasabb, a maga módján legfontosabb írásaimat a filozofálgatás témakör alatt posztolt szösszeneteket érzem: személyiségközpontúságról, iskolarendszerről, iskolaújság-funkciókról és hasonlókról írok, hol az AKG-val konkrét kapcsolatban, hol anélkül. Fontosnak a nagy vihart kavart félelmes írást, a tanárértékelés félrevezetőnek ható adataival való számolgatást és az összes „nagyobb léptékű” írásomat tartom. Az Óráról órára-posztoknak is megvan a maguk jelentősége, de azok a „konfúciuszi fegyverek”, ha szabad így fogalmaznom.
 
Mi a francért használsz ennyi idegen szót?
Nem nyelvsznobizmus (ezt a cikket egyébként nagy szeretettel ajánlom a témában, már csak azért is, hogy megmutassam, az ÉS politikamentes cikkeit megéri kikeresni), csupán gyakran hamarabb jön a „számra” az idegen szó, mint a magyar – nagyon gyakran használom az angol nyelvet így a huszonegyedik században felnövő fiatalként. Nincs különösebb célom az idegen szavak használatával, mindössze sosem éreztem ezt tényezőnek. Mostanában azért a visszajelzések hatására igyekszem erre is jobban figyelni.
 
Miért dicséred magad állandóan?
Arra gondolsz, hogy nem cigizem, nem puskázom és sosem kell tanulnom otthon? Nem tagadom, a hétköznapokban nem áll távol tőlem az önfényezés és teljes joggal fogalmazta meg több olvasóm is, hogy visszatetszést kelthet és elvonhatja a figyelmet a valódi mondanivalómról. Annak idején egy egész posztot szántam a témának, ebből egy idézet: „Nem a saját zsenialitásom akarom ilyenkor kiemelni. Egyszerűen megmutatom, mi az, amihez nem tudok hozzászólni és miért. Azt is írhatnám, hogy nem tudtam, hol lehetett kiszökni az iskolaépületből, én ugyanis […] életmódom miatt nem egy dologból kimaradok, s […], el kell ismernem, hogy vannak olyan témák, mikről csupán homályos elképzelésem létezik és létezhet és ezek valószínűleg nem is felelnek meg a valóságnak.” Mindemellett természetesen igyekszem ezt is minél ritkábban megtenni.
 
Miért szólnak hozzá ilyen kevesen a posztjaidhoz?
Közepesen macerás a blog.hu-s regisztráció (a postr.hu-t már ne is említsem), az olvasottságot és a visszajelzések mennyiségét és minőségét nézve szerintem ez a fő ok. Természetesen nem kevés gyereknek csupán „folyosói kuriózum” ez a blog, de ez már egy másik történet.
 
Ez a bejegyzésem egy komoly „szarvihart” (tessék, magyarosíthatok) okozott, az én véleményemet megtaláljátok a posztban, ha azt nem találjátok elég meggyőzőnek, hadd idézzem egy vendégszerzőm kommentjét: „Őszintének lenni jó, de még sz AKGban is vannak határok, és a jó tanár viszony szükséges mindenki számára úgy érzem.” Ha az AKG-ban tanulsz vagy tanítasz, kedves Olvasó, talán te magad is tapasztaltad, hogy az általam előszeretettel csak „folyosói hordószónokok”nak nevezett megmondóemberek csupán egymás közt fejtik ki problémáikat – én pedig fontosnak érzem, hogy beszéljünk róluk.
 
Moderálod a kommenteket?! Álszent vagy!
Nem, nem moderálom a kommenteket, csak mivel nem volt lehetőségem ennek a felvetésnek a tisztázására, elterjedt ez az elképzelés. Itt leírom részletesebben, mi volt az a 2, azaz KETTŐ hozzászólás, amit kitöröltem – röviden annyi, hogy „vicces”, a titkárság nevében írt, nyilvánvalóan hamis hozzászólásokról van szó, amiket csak az után töröltem, hogy küldtem egy levelet a felhasználónak, hogy keressen meg, amennyiben valóban a titkárság a szerző. Természetesen nem keresett senki.
 
Hová küldjem a vendégposztjaimat?
Ide. Előre is köszönöm!
 
Meddig tervezed írni ezt a blogot?
Nincs konkrét időhatár vagy kőbe vésett cél, a tervezett posztokkal is alig haladok, mert mindig felmerül valami új érdekesség. Szívesen vonulnék a háttérbe egy sokfős szerzőtársaságban (ami ideális esetben maga az egész iskola lenne, ilyen vagy olyan formában), illetve természetesen AKG-s tanulmányaim befejezte után is nehézzé válna a folytatás – remélem, lesz kinek átadnom a stafétabotot, ha szükség lesz rá. A blog a maga módján természetesen okafogyottá is válhat, amennyiben létrejön egy olyan nyílt iskolai fórum, ahol a gyerekek a tanárokkal egyenlően, őszintén, a reakcióktól való félelem nélkül beszélhetik ki problémáikat, oszthatják meg eddig csak a folyosóra szorult gondolataikat a „rendszerrel”. Erre egy kísérlet a blog – minden vélt és valós hibája mellett és ellenére. Igazi személyiségközpontú intézmény lenne ez, és én leszek a legboldogabb, ha létrejöttével háttérbe húzódhatok.
 
 
Kimaradt volna valami? Kérdezz és felelek!

 

0 Tovább

Apám Kurva Gazdag

blogavatar

Ez az iskola a legkisebb rossz

Utolsó kommentek