Nosztalgikus mese és csupán néhány konkrét példa következik alant. Lehet, hogy ezek a dolgok csak nekem fájnak, de nekem nagyon. A történet másik fele majd egy másik problémára világít rá, szóval azt majd a következő posztban.
Menjünk vissza messzire az életemben, az első általánosomba. Maximum egy tucat gyerek egy évfolyamon, apró kis alternatív iskola- Nem emlékszem, hányadikban is történt, amiről mesélni fogok – másodikban, harmadikban, negyedikben? Mindegy, valahol lényegtelen is.
Az órákról és a tanárokról most nem ejtenék szót. A történet szempontjából fontos tényezők csupán az udvar, a kétórás ebédszünet és az igazgatónő, aki egyben az osztályfőnököm is volt. Namármost, neki, mint ügyeletes kiskirálynak, mániája volt, hogy ebédszünetekben épülésünk-szépülésünk érdekében mindenkit kizavar az udvarra (ahogy ő fogalmazott, „nem ki lehet menni, hanem ki kell menni). Namármost, néha az ember persze elvan odakint is, de amikor épp a kiközösítettség közepesen vidám állapotát éli meg (egyébként szerintem mindenkinek jót tenne… nem félnénk ennyire a magánytól, nem tennénk meg mindent a konformitásért…), s míg kint csak a korhadt játékvasút van, míg bent a rengeteg könyv, nos, az ember inkább bent töltené azt a két óráját, vagy legalább egy részét.
Olyan szintet evett már a penész odakint, hogy azt el sem tudom mondani. A bennem lakó tudatos fogyasztó megunta a pesztrálást és mire kettőt pislogtam, már ott ültem szüleimmel együtt az igazgató mellett és áttárgyaltuk, hogy legyen kedves ezt a kötelező friss levegő-dolgot nem ennyire túlzásba vinni. Ahogy cinikusabb és akkori énemnél tapasztaltabb olvasóim bizonyára már meg is sejtették, az igazgatónő mindent megígért, hogy aztán semmi se változzon.
Egy pozitív aspektusa volt ennek a sulinak ilyen tekintetben az AKG-val szemben, erről majd később.
A fenti kis anekdotát azért meséltem el, mert pár hónappal ezelőtt lejátszódott egy üvöltözős jelenetem a patrónusommal és egyből eszembe juttatta a fentieket. Témahét (na ezt sem magyaráztam el eddig, de szokott más iskolákban is lenni), dolgozzunk civil szervezeteknél. A liberális, pardon, személyiségközpontú iskola elküldött minket arra a kevés helyre, ahol hagyták, hogy dolgozzunk. Ilyen volt egy kutyamenhely, ahol szart lapátoltattak (egy szülő feljelentést is tett) és a Kék Pont is, ha jól emlékszem. A témahét emléke (anélkül, hogy ott lettem volna) annyira felcseszi az agyam, hogy külön posztot fogok róla írni. Lényeg a lényeg, a témahét témáját, hm, mondjuk nagyjából három héttel a témahét előtt a csibén bejelenti a patrónusunk. Én és V. a csibe után óvatosan megkérdezzük, lesz-e, hm, entellektüel irányultságú elfoglaltság (Csak hogy tudjam, ki kell-e állnom az erkélyre meztelenül, fürdés után pont a témahét előtt. Tudjátok, hogy megy ez). F. széles mosollyal megnyugtat minket: lesz. Még példát is hoz: levéltárkészítés, a csillagokat is leígéri nekünk. Én és V. megnyugszunk, naivan elhisszük azt, amit patrónusunk előad. Nem is foglalkozunk a dologgal a továbbiakban.
Naivak voltunk, mint már annyiszor. Saját magamról feltételeztem volna, hogy három és fél évnyi AKG-zás után kritikusabban állok ahhoz, amit mondanak nekem, de én még mindig bedőlök annak, aminek be akarok dőlni. A témahét előtti utolsó csibén F. kihirdeti a választható programok listáját: kerítésfestés egy óvodában, a kutyamenhely, a Kék Pont és még két valami, amiket most nem tudok felidézni. Ezek azok a programok, amikre jelentkezhetünk, illetve van két egy-egynapos program: békamentés és korrepetálás egy iskolában.
Én és V. összenézünk. V. egy igazi konformgyerek, inkább egyetérteni szeretne az őt körbevevő rendszerrel, mint nem. Én egy kritikus alkat vagyok, de ez padfirkálás és falberúgás helyett egy blogban manifesztálódik. És mégis, V. az, aki először megjegyzést tesz, tőle szokatlanul szarkasztikus hangsúllyal megkérdezi tőlem, nem lenne-e kedvem csibe után közvetlenül megejteni vele egy gyors zuhanyzást a Dunában. Kissé hideg volt akkoriban. Nem tudnék nem jobban egyetérteni. Egy fokkal hangosabban közlöm feltevésem a patrónusommal (ne feledjük, én vagyok az a srác, akiről azt írta töritanárom, hogy „ad hoc hiányzásaitól rettegni kell”, egyébként teljes joggal), s felteszem a költői kérdést, miszerint hol van az ismét kisebbségbe és háttérbe szorult évfolyami értelmiség programja. Pókerarccal feleli, hogy a korrepetálás az.
F. elmehetne politikusnak is, olyan fapofával vetette ezt oda. Az egy dolog, hogy a szakirodalom szerint elfogadhatatlan, hogy az intelligens gyerekekkel javíttatsák a dolgozatokat/korrepetáltassák a társaikat. Én társaimnak örömmel magyarázok, de engedtessék meg nekem, hogy ne akarjak odamenni vadidegeneknek magyarázni pár évfolyamokkal lejjebb lévő dolgokat. Degradáló.
A kardcsörte természetesen elmarad. Miután F. végigsorolja a listát és mindenki személyiségének és drága pici lelkének megfelelő témát választhat… az ötből, én és V. odamegyünk hozzá. V.-t elég hamar le lehet rázni azzal, hogy „jaj, hát mi mindent megpróbáltunk, így is alig találtunk helyszíneket, sajnos nem akadt ilyen”. Nekem ez egy kicsit kevéske, ugyanis kaptam egy úgynevezett ígéretet, ráadásul példát is hozzá. Innentől kezdve egy kicsit jobb érvelés kell ahhoz, hogy elfogadjam a történteket.
Kérdőre/felelősségre vonom F.-t, nem kicsit idegesen. Reakciója először csupán annyi, hogy megismétli a korábban V.-nek leadott kis szösszenetet, hátha másodjára jobban tetszik. Miután látja, hogy ez sem elegendő felháborododásom csitítására (és bizonyára irritálja, hogy velem együtt szinte mindenki magasabb nála), elkezd üvölteni velem(!), hogy azonnal üljek le és különben is. Látva, hogy itt nem a patrónusommal, hanem a Rendszer elkötelezett fogaskerekével beszélek, abba is hagyom a további kísérletezést az értelmes kommunikációra. V. ekkorra már elfogadta sorsát és elkezdte megbeszélni közös barátaival, hová fognak menni. Én már elhatároztam, mit (nem) fogok tenni, így különösebben nem érdekel a dolog. Álfüstölögve közlöm vele, írjon fel engem is oda, ahová ő megy.
Miután ezt letudtam, hazamegyek és megbeszélem a szüleimmel, hogy nem vagyok hajlandó részt venni ezen a kis egyhetes szarlapátoláson (mily ironikus, volt, aki tényleg szart lapátolt és ez volt utólag az egyik legjobban utált témahét). Nem lettem beteg, sem „beteg”, a témahétre egyszerűen csak nem voltam hajlandó bemenni. Az, hogy ez a fajta „hiszti” az, amiért legalább egy fél pillanatig számít(hat)ott (volna) a mondanivalóm, az a következő posztra tartozik.
Utolsó kommentek